„Magyarország mindenkié, szóvivőség csak a Zsoltié”.

Miskolc MJV sikerdíjat fizet, mert nálunk maradt. Ennyi.

Rokker egy zempléni visszáru. Második eset. ?

„A gyakorlatban a visszáru kifejezést általában két esetre alkalmazzák. Az egyik esetben a szerződésben foglalt követelményeknek nem megfelelő minőségű termék visszaküldése történik az eladó részére és az esetleges fizetett vételár visszatérítése mellett. A másik esetben a szerződésben foglalt kikötés alapján a vevőnek lehetősége van arra, hogy a szerződésben meghatározott feltételek mellett a megvásárolt terméket visszaküldje a teljes vételár visszatérítése mellett”.

Ja, ja

„Hirtelen fölpattan az ajtó, mintha valaki elkésett volna, aki ferenc-józsefi pontossággal akart megérkezni. Egy jelentéktelen külsejű, drappszínű ruhás, kiült nadrágos, kifogásolható gallérú, kopott nyakkendős, felgörbült cipőjű, semmitmondó arcú fiatalember –, amilyenek a vidéki hírlapírók szoktak lenni, megáll előttem:
– Én Krúdy úrral már találkoztam valahol.
– Nem emlékszem –, felelek hirtelen, meggondolás nélkül, azzal a magamban sokszor megutált fölényességgel, amellyel annyi ellenséget tudtam szerezni, amennyi a boldog béke-időkben lehetséges volt.
Nyilván azt hittem, hogy valami vidéki írót is meghívtak a tanácskozásra. Vagy pedig valamely könnyen elfelejthető nevű és külsejű figurát, aki az akkor megjelenő könyveken és hírlapokon szerepelt.
Ám a jelenlévők között voltak olyanok is, akik már tudták, hogy ki ez a „vidéki hírlapíró”. Kun Béla volt – személyesen, mint pesti zsargonban mondani szokták. Bepattant, mint egy gumilabda, mint egy kolozsvári reporter, aki azért megbecsülhetetlen, mert még a főispánhoz is be tud menni éjszaka.
…Nem emlékszem már pontosan arra, hogy miről beszélt. Az akkori időkben olyan érthetetlen nyelven, olyan idegen, sohasem hallott szavakkal, laboratóriumi kifejezésekkel, izzadt, könyvekből előverejtékezett, nedveskezű, feketeinges jelzőkkel beszéltek az ország vezérei, hogy manapság sem lehet rájönni, tulajdonképpen mit akartak. Csak annyi maradt hirtelen az emlékezetemben, hogy úrnak és nem elvtársnak szólított. Tehát amíg beszélt egy karosszék kellős közepén (amely bizonyára valamely kövér, nyugalomba vonult úriember délutáni malmozásaihoz készült, nem pedig ennek a mitugrász fiatalembernek), annak a borzasztó verésnek a nyomait kerestem rajta, amelyben uralomra jutása előtt állítólag a toloncházban részesítették a rendőrök… Nem, semmi nyomát nem lelem arcán a fegyvertusoknak, sem a kardlapoknak. Olyan normális a külseje, hogy vőlegénynek is elmehetne Berettyóújfaluba… Bizonyára meg is tetszhetne egy igénytelenebb nőnek, aki azt szereti, hogy a társaságában levő férfi „agyonbeszéli”. – Figyelem a hangját:
– Lunacsarszkij… Szovjet… Az irodalom központosítása… A könyveket ezentúl a szovjet adja ki és ezért holtig való megélhetést biztosít az íróknak… Többé senkinek se legyen gondja… Krúdy úr (mintha békíteni akarna) és a többiek is legyenek szívesek akár holnap is fölfáradni a szovjet-házba, ahol legközelebbi munkájukra való előleget fölvehetik… Akkor dolgoznak, amikor kedvük van, de egy éven belül szállítani kell a könyvet… Elég egy könyvet írni egy évben… Nem kell éppen a szovjet-eszmék mellett, de ellenük sem… Végre elkövetkezett az a korszak, amikor az írók maguknak és magukban élhetnek, nincs kritizáló szerkesztő, sem kőszívű kiadó…”