Az ukrajnai válság megmutatta, mennyit ér a különutas magyar külpolitika

Az Orbán-kormány külpolitikájának visszatérő toposza, hogy Magyarország növelni próbálja nemzetközi mozgásterét, más szóval nyitott, kis gazdaságként euroatlanti integrációja mellett jó viszonyra törekszik Oroszországgal, Kínával és más keleti országokkal, hogy ezzel diverzifikálja gazdasági kitettségét és növelje politikai mozgásterét a világban.

Az elemzők és a kormány kritikusai által időnként pávatáncnak hívott lépéssorozat nem egyedi jellegzetesség, Európa nyugati, középső és keleti részén is jó néhány olyan állam van, amely nyugati beágyazottság mellett keleti nyitást folytat, ácsingózik a kínai pénzre, és az orosz kapcsolatokat az Ukrajnához tartozó Krím félsziget 2014-es elfoglalása és Kelet-Ukrajna részleges orosz megszállása ellenére sem jegelte.

A magyar kormány ugyanakkor retorikailag mindig is kiemelkedett a mezőnyből, és a pragmatikus érvek mellett prominensen támaszkodott a nyugati hanyatlásról és a keleti szelekről szóló – újabban fajelméleti fejtegetésekkel megtámogatott – nagy civilizációs és történelmi narratívákra. Ezzel párhuzamosan egyes jelképes kérdésekben látványosan és dacosan egyedül maradt az EU-ban, a hongkongi szabadságjogok eltiprásának elítélésétől kezdve a globális minimumadón át a gázfogyasztás-csökkentésig, amit a nemzeti érdek védelmével és/vagy az alkupozíció javításának vágyával szoktak magyarázni.

Az ukrajnai orosz invázió és az abból fakadó gazdasági problémák ugyanakkor világosan megmutatták, hogy a mozgástérnövelés és a pávatáncból való profitálás önámítás. https://g7.hu/kozelet/20220802/az-ukrajnai-valsag-megmutatta-mennyit-er-a-kulonutas-magyar-kulpolitika/