Szégyen. Nem szívesen használom ezt a kifejezést, ám nincs értelme sztaniolozni. Mindegy honnan nézzük, jobbról, balról vagy középről. Ha azt mondjuk, hogy egy adott korban, mint például mostanában, a pártok a társadalom szervező erői, akkor ebben a városban nekik jut a legnagyobb rész ebből. Vége a nyárnak. Még mondhattuk volna hátha… Majd augusztusban a diktatúrák áldozatainak emléknapján… Ám, semmi. A koszorúkat, ott a miskolci Széchenyi és a Kazinczy utca kereszteződésétől pár lépésnyire található emléktáblára, június 25-én kellett volna elhelyezni. Éppen ekkor volt 70 éve annak, hogy majd nyolcszáz embert hurcoltak el a városból a Hortobágyra. Az 1952-es esztendő lapjait hajtogatták ekkor a naptárokban. A kitelepítettek – így mondják – között volt 189 gyerek. Tizennégyéves kor alattiak. Rájuk, családjukra rúgták az ajtót, a hajnali órákban. Aztán irány a puszta, a disznóól vagy a birka hodály, ahol laktak. Két koszorút lehet látni most a tábla alatt. Az egyik egy család képviseletében került oda, a másikat két magánszemély helyezte el. A hivatalosságok, a helybéli politikusok megfeledkeztek a történtekről. Ugye ismerős a nézőpont, ha nem beszélünk róla talán meg sem történt. Szégyen.