A Portfolio gazdasági hírportálon megjelent elemzésemben azt hangsúlyoztam, hogy az elszabaduló infláció miatt a havi nyugdíjemelésre történő átállás a veszélyhelyzet tartamára megoldhatná a késleltetett kiegészítések miatt az egész nyugdíjas társadalmat érintő méltánytalanságot, de emellett a nyugdíjmegállapítás éve szerinti valorizációs korrekciót és a nyugdíj összegétől függő sávos korrekciót is mielőbb célszerű beépíteni az emelés új eljárásrendjébe.
Ha személyes kérdése lenne egyebek között a nyugdíj melletti munkavégzési és vállalkozási lehetőségekkel, a nyugdíjemelésekkel, a Nők40-re jogosító idő és a szolgálati idő viszonyával, a nyugdíj igénylésének optimális időzítésével kapcsolatban, akkor IDE KATTINTVA tegye föl a kérdéseit.
A nyugdíjak emeléséről és a nyugdíjprémiumról írt legutóbbi cikkemre sok hozzászólást kaptam, amelyekben a legtöbb érintett a magyar nyugdíjemelés módszerét igazságtalannak tartja, szerintük minden nyugdíjasnak azonos összegű emelést kellene kapnia, függetlenül a nyugdíja összegétől. A nyugdíjemelés jelenleg alkalmazott eljárása valóban sok méltánytalansággal jár, ezért érdemes megvizsgálni, hogyan lehetne a legkisebb áldozattal a legnagyobb mértékben javítani a nyugdíjkorrekció metódusát.
A nyugdíjemelés módszerének megválasztása kapcsán mindenekelőtt el kell dönteni, hogy mennyire befolyásolhatja az emelés mértékét a szolidaritási elv, vagyis eltérhet-e az emelés mértéke a nyugdíjak összegétől, a nyugdíjmegállapítás évétől, a nyugdíjas rászorultsági helyzetétől vagy egyéb szociális tényezőtől függően.
Ha a nyugdíjemelés során nem érvényesül a szolidaritás semmilyen megfontolása sem – ilyen például a magyar rendszer -, akkor a nyugdíjemelés egységes százalékos mértékben van meghatározva, vagyis minden jogosult az aktuális nyugdíja összegétől függő emelést kap, így az emelések forintösszege között akár ötvenszeres (!) is lehet az eltérés.
Ha a szolidaritási elv is érvényesül egy emelési rendszerben, akkor jellemzően sávos emelést alkalmaznak (a nyugdíjakat az összegüktől függően több sávba sorolják, majd az egyes sávokra különböző százalékos mértékű vagy sávonként eltérő összegű emelést hajtanak végre, annál nagyobb arányban vagy összegben, minél alacsonyabb sávokról van szó). Ilyen rendszer érvényesül például Ausztriában, bár az elszabaduló infláció kezelésére az évi egyszeri emelés miatt az osztrák eljárás sem alkalmas érdemi változtatások nélkül.
A fejlett nyugdíjrendszerek mindegyikében (a miénk kivételével) kisebb-nagyobb mértékben érvényesül a szolidaritási elv, vagyis a nyugdíjak évenkénti karbantartása során szabályozott jövedelemtranszferek biztosítják, hogy a nyugdíjas társadalom tagjai között ne mélyülhessen tovább az a nyugdíjak megállapításkori összegében látható anyagi különbség, amely az életük során megszerzett eltérő nyugdíjjogosultságok (eltérő hosszúságú szolgálati idő, nagymértékben eltérő keresetek) következménye, és amely a nyugdíjrendszerek alapvető méltányosságát biztosítja a biztosítási elv alapján.
Minden nyugdíjas jogos igénye, hogy a nyugdíja összege a lehető legpontosabban tükrözze az ő munkával vagy gyermekneveléssel megszerzett nyugdíjjogosultsága mértékét, vagyis az általa vagy helyette az aktív élete során fizetett nyugdíjjárulékok összege többé-kevésbé egyezzen meg a nyugdíjas élete során részére folyósított nyugdíjak összegével, azaz a két aggregált összeg, a járulékok és a járadékok összege (bonyolult biztosításmatematikai kalkulációk eredményeként) a lehető legnagyobb mértékben egyezzen meg, legyen egymással ekvivalens. Ez a munkanyugdíjat szabályozó ekvivalencia-elv lényege, amellyel általában minden gondolkodó érintett egyetért, és azt nem tekinti méltánytalannak, ha annak az embernek a nyugdíja is magasabb, aki hosszabb ideig fizetett magasabb járulékot az aktív élete során, és vice versa.
Persze a munkanyugdíj rendszere is egy sor méltányossági taposóaknát rejt magában, amelyet az európai nyugdíjrendszerek újabb reformjai az állampolgári jogon járó alapnyugdíj bevezetésével, szolidaritási kiegyenlítő automatizmusok beiktatásával, a nyugdíjjogosultságok családon belüli megoszthatóságával, járulék- vagy nyugdíjplafon alkalmazásával próbálnak orvosolni, de ez a mostani témától messze fekvő terület, akárcsak a nyugdíjak megállapításával kapcsolatos anomáliák kezelése (nálunk például a valorizáció jelenlegi módszere miatt a nyugdíj összege legalább annyira függ a megállapítás évétől, mint amennyire a nyugdíj alapjául szolgáló számított nettó életpálya átlagkereset összegétől és a szolgálati idő hosszától).
A már megállapított nyugdíjak karbantartása, vagyis a rendszeres és rendkívüli emelések, továbbá a nyugdíjas társadalomnak biztosított plusz ellátások, például a 13. havi nyugdíj vagy a nyugdíjprémium tekintetében azonban más lehet a helyzet. Ezeken a területeken az ekvivalencia elv korlátozás nélküli érvényesítése óhatatlanul a nyugdíjas társadalom tagjainak gyorsuló anyagi szétszakadásához vezet.