Az „Elhallgass kölyök! Vagy torkodra fojtom a szót!”, mai hivatalos verzióban: „Kérem, hogy a jövőben a hasonló magatartástól tartózkodjon.”

„Én, uram, a tanítást köszönöm”, avagy Lúdas Matyi felújítva

Harminc intenzív tanári évvel a hátam mögött 2022. szeptember 9-én több tanártársammal együtt én is megkaptam belügyminiszteri Döbrögi Uraimtól a dörgedelmes tanítást: „Az órák elmaradása, az előre be nem jelentett munkabeszüntetés korlátozza a tanulók tankötelezettségének teljesítését.” Forgattam is erősen a fejem, amikor tankerületi igazgatónk ezen „tájékoztatást” nemcsak szóban, hanem papíralapon is átadni próbálta. Néztem is mindenfelé magam körül, hogy vajon kinek szólhat ez a levél, mert nekem biztosan nem. Még hogy én korlátozom a diákok tankötelezettségének teljesítését? Hogy énmiattam kerülnek bizonytalan helyzetbe a diákok? Hogy én jelentős mértékben megszegtem a közalkalmazotti kötelezettségemet?  Hogy éééééén?  Hogy én ilyen alávaló, anyaszomorító, deresre való gazember lettem? Micsoda?

Pedig higgyék el, nagyságos uraim, ennél birkább igavonó faj nem létezik ma Magyarországon, mint a tanár, aki, jelentem alássan, a nemzet lúzere címke ellenére még mindig lelkiismeretesen tanít, még mindig valamilyen megmagyarázhatatlan mazochista személyiségjegytől mozgatva energiát, időt, sokszor egészséget nem kímélve tanít nap, mint nap egy bizalomhiányos, sokszor arrogáns, az oktatást szolgáltatásként értelmező „nekem jár” környezetben. És jelentem alássan, csóró, lesajnált pedagógusaink még mindig kézen fogják gyerekeinket, és kísérik őket ezerszámra nyári táborba, meg színházba, meg sítáborba, meg versenyekre, meg diákolimpiára, és még mindig együttérzéssel igyekeznek reagálni szülők és diákok minden érzelmi-gondolati rezdülésére. És ami a legdurvább, lábtörlő szerepük ellenére még mindig hisznek. Hisznek a gyerekeinkben, a demokráciában, a tudásban, a kölcsönös kommunikációban, az együttműködésben, a közös gondolkodásban.

„Uram, irgalmazz!”

Én pedig, jelentem alássan, tanári pályám harminc éve során több száz gyereket tanítottam meg külhoniul, hogy az ispán ne csak habrigáljon és annyit értsen, hogy „veder kell neki meg lavór”, meg külhoni csereprogramokra vittem diákjainkat, hogy ne „mind mondani: pam, pam”, mert az egy nemzet halála lenne, meg majdnem könyvtárnyi mennyiségű tananyagot dolgoztam ki, mert a statikus tankönyvek a gyorsan változó világra nem képesek reagálni. Úgyhogy, jelentem alássan, harminc éven át nem csak tátottam a mafla pofámat, hanem kőkemény munkát, az életemet tettem a tanári hivatásba valami olyan naiv hittel és rendíthetetlen elkötelezettséggel, hogy néha még én is rácsodálkozom magamra.

Szóval ez az „Elhallgass kölyök! Vagy torkodra fojtom a szót!”, mai hivatalos verzióban: „Kérem, hogy a jövőben a hasonló magatartástól tartózkodjon.” eljárás rendkívül méltánytalan minden magyar pedagógussal, de minden magyar állampolgárral szemben. Mert kérem alássan, nagyságos uraim, Önök fosztottak meg minket ügyes manipulációikkal munkavállalói sztrájkjogainktól, bocsánat a szóhasználatért, de kiherélték még ezt az utolsó párbeszédre hívó lehetőségünket is. Mi több éve próbáljuk közös gondolkodásra szólítani Önöket, mert leginkább mi tapasztaljuk saját bőrünkön az ordító problémákat és hiányosságokat. Bölcs és józan intelligencia helyett azonban olyan intézkedéseket kapunk, hogy „Szigorúan tilos továbbá a lúd, liba, gúnár szavak kimondása, helyettük az izé szó használandó.” Vagy hogy: „Valamint a mi urunk Döbrögi nagyságos úr ezennel eltörli a Mátyás nevet, a születendő kisgyermek, illetve mindazok, akik erre a névre hallgattak a Mihály, Miklós, Márton, Menyhért, Maxi, Max, Maximilián, Mózes, Manó, Márk, Magóg, Marcell, Medárd nevek között válogathatnak.”  „Aki gyanús személy, azt mind kardélre hányjátok.”

„Állj, állj, vissza! Donna tette, teremtette.” Kikérem magamnak a kardélrehányást, nem én vagyok a főfűszedő. Jelentem alássan, nem az én polgári engedetlenségem miatt elmaradt négy tanóra veszélyezteti a gyerekek tankötelezettségét, hanem Önök, akik hagyják, hogy gyerekeink a magyar oktatás tantárgyakra és 45 perces tanórákra szétszabdalt húsdarálójában üljenek mozdulatlanul heti 32 órán át, egy olyan elavult rendszerben, ami passzív befogadásra, időtlen magolásra, dolgozatok, mérések, számonkérések végtelen folyamára, gondolkodásmentes visszaböfögésre szűkíti minden gyerek tudatát. A mai diáklét az első és utolsó tanítási napot leszámítva a gyerekeink többsége számára egy időhiányos, túlzsúfolt, lelketlen, örömtelen zombiélet, így jelenleg fényévekre vagyunk egy gyerekbarát, személyiségközpontú, kreativitásra és kritikus gondolkodásra biztató, tudományterületeket felölelő oktatástól, melyben öröm a tudásszerzés, ahol a tanár már nem annyira kinyilatkoztat, hanem inkább mentorál. Ha lesz tanár, aki mentoráljon, mert jelenlegi helyzet szerint Biri néne összes varázsigéje is kevés lesz ahhoz, hogy becsalogassa a fiatalokat a tanári pályára. „… kutyabenge, vakarék, mindegyikből tíz marék.” Az ispán jelentését meg aztán végképp nem lenne jó kivárni: „Nagyságos úr, jelentem alássan, lekaszáltuk a rétet, minden gyógyfű közte.”

„Uram, irgalmazz, már másodszor!”

Végezetül jelentem alássan, a tanítást köszönöm, de nem tudok azonosulni vele, mert „Aki lúdas, az nem Lúdas, aki meg nem lúdas …  Hogy is van ez?” Meg különben is. Az Önök „Ezért meglakolsz! Te országpusztító lator!” hangvételű levele némi keszekuszaság után olyan együttérző energiákat szabadított fel a tantestületben, amelyet lelke mélyén megkönnyez és örökre szívébe zár minden tanárkolléga, aki ennek az eseménynek részese volt. Döbrögi uramék hideg erőpolitikája helyett pedig szeretném tolmácsolni a dalai láma kérését, mellyel én magam is mélyen egyetértek, miszerint oktatási programunkba vegyük bele az egész világon – és nem csak Indiában – az anyagi világ tudományának oktatása mellett a „felelősség a meleg szív kialakulásáért” nevű tantárgyat. A magyar politikai elitnek azonban mindenképp fakultációs óraszámot és emelt szintű érettségi vizsgát javaslok ebből a számukra új tantárgyból.

Név és cím a szerkesztőségben