Orbán. Ez ennyire hülye, vagy ennyire nincs tisztában annak az országnak a helyzetével, amelyiknek az élén áll? Ezek mennek

Orbán Viktor a Kossuth Rádió 2022. október 14-i adásában sajátos történelmi elemzést adott közre: „Ha belegondolunk, akkor 1956-ban mi nem azért harcoltunk, mert azt gondoltuk, hogy le fogjuk győzni a Szovjetuniót. Azért vállaltunk egy forradalmat és szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet meg a béketárgyalást. Azt gondoltuk, hogy el lehet érni egy béketárgyalást, ami a fegyveres csata végső célja, amely béketárgyaláson majd az oroszok a nyugatiakkal megegyezhetnek arról, hogy úgy, mint Ausztria, mi is semlegesek legyünk. Tehát a szabadságunk elérését, a végső aktust akkor is egy béketárgyalástól reméltük. Az én fejemben a mi 56-os logikánk, a szabadságharc meg a béketárgyalás nagyjából egy helyen van, hiszen valahogy rá kell kényszeríteni a nagyot, az erőset, a megszállót arra, hogy föladja a terveit.”
.
A miniszterelnök állításával sok probléma van.
.
A legelső talán az, hogy semmi köze a valósághoz.
Az 1956-os szabadságharcosok fejében november 4. után fel sem merült a béketárgyalás vagy a fegyverszünet. Ez már csak azért sem merülhetett fel, mert az agresszió módja (ami csakugyan szinte teljesen azonos, mint a mostani orosz agresszió Ukrajna ellen) szemernyi kétséget sem hagyott arról, hogy az agresszornak esze ágában sincsen sem fegyverszünetről, sem békéről tárgyalni. Ezt az agresszor már csak azért sem tehette meg sem akkor sem most, mert amennyiben megtenné, akkor korábbi álláspontja lenne tarthatatlan és ennek mindkét esetben a legsúlyosabb politikai következményei lennének rá nézve. Putyin nem fog tudni ebben a háborúban úgy tárgyalni, hogy az ne jelentse egyúttal politikai megsemmisülését. Moszkva pedig 1956-ban sem engedhette meg magának azt, hogy egy utcai harcosokat tárgyalópartnernek tekintse. Ilyen a kommunizmus történetében soha nem fordult elő. Érdemes eljátszani a gondolatkísérlettel, mi történt volna akkor, ha a november 4-i szovjet invázió valamilyen csoda folytán nem éri el célját.

Orbán mostani kijelentése viszont azt sugallja, mintha a korábban jobboldali utcai harcosként istenített pesti srácok a kompromisszumok kádárista robotosaiként viselkedtek volna.
Szegény Wittner Mária, milyen jó, hogy ezt nem kellett már megélnie.
Ezek a miniszteri kijelentések egyúttal felszínre hozzák azt a fogalomzavart is, amivel magyar politikusok küszködnek akkor, amikor a történelemről többes szám első személyben beszélnek. Ez rendkívül káros, ugyanis ahhoz vezet, hogy lassan Orbán is elhiszi, hogy ő volt az személyesen, aki a Corvin-köz barikádjain a békéért küzdött. Holott nem. Egy politikus természetesen felelős a nemzeti történelmi események emlékezetéért, de nem azonos a nemzeti történelmi események aktoraival.

Propagandista szempontjából csekélynek tűnő különbség, ámde nem jelentéktelen. A miniszterelnök kijelentéseiben azonban van egyfajta konzekvencia. Amennyiben a történelem nem más, mint egyfajta politikai termék, amiből bármikor bármi levezethető, akkor csakugyan érthető az a helyzet, ami a magyar közoktatásban mára kialakult. Azoknak, akik ezt a nihilista nézetrendszert jobboldalinak vélik, komoly értelmezési problémákkal kell megküzdeniük.