Tisztelt Szerkesztők! Annyira hálás vagyok, hogy hozzászólhatok a cikkekhez

Tisztelt Szerkesztők!

Annyira hálás vagyok, hogy hozzászólhatok a cikkekhez, még sértegetéseim ellenére is, mert nem tudom lezárni mindazt, ami velem történt és nehéz megfogalmaznom, már csak azért is, mert az egész világ benne van és iszonyatosan érzem magam. Mennyit lehet egy embernek szenvedni, végtelenül, 64 éven keresztül, állandóan azt játszva a kínzók által, hogy reménykedjek, pedig én már sokszor feladtam, csak a gyerekeim tartottak, az, hogy segíteni akartam nekik legalább szavakkal, holott én szorulok segítségre mindenben ilyen állapotban, amiről nem tudnak,mert féltettem őket. Most meg nem értenek semmit. Hatalmas erővel tartom magam, így megyek ki az utcára, kontrollokra, boltba. Rosszul esik, amikor lustának gondolnak, hogy lusta vagyok dolgozni is. Már néhányszor mondtam, hogy remélem, egyszer megtudtok mindent, de mivel a pszichiátria főorvosa és a város ünnepelte a legyőzésemet 1997 óta, azt mondva nekik, hogy én súlyos elmebeteg vagyok, legyógyszerezéseim, leinjekciózásaim alatt minden elmebetegük kartonján végig haladva, így számolva fel a kórházi osztályokat, tehetetlen vagyok.
Még eddig senki sem vállalt fel, nem volt bizalmam senkiben, nem mondhattam el őszintén 1998 óta, mit érzek, milyen kínom van. Néha elveszítem, amikor felteszik a sértegető hozzászólásokat, mert engem még soha senki nem védett meg – mármint a bizalmat -, aztán újra megpróbálom magamban erősíteni, kezdem elölről érthetetlennek látszó megfogalmazásait a velem történteknek. Nincs értelmük, mivel elmeosztály csapásait jelentik, saját elméletek, könyvek és tettek, erkölcstelenségek, gondolkozási nehézségeik, deformációik végrehajtásával. Nem is lehet ezt felfogni, gyakorlom évek óta a leírását a történteknek, de erősebb a félelmem, mert én még soha senkinek nem ártottam. Kértem segítséget többször írásban, hogy valaki segítsen leírni a leírhatatlant és felfoghatatlant, de mindenki hallgatott ennyi időn keresztül. Nem tudtam, hogy az emberiség felszámolói így akarnak megmaradni.
Ma is azt mondom, hogy jó érzés tiszta szívűnek lenni, mert a szívben van az emberiességi törvény, szavakkal nem lehet leírni, milyen az, amikor a legkisebb figyelmetlenségre reagál, figyelmeztetve engem tévedésemre. Sokan lenéztek miatta, azzal írva le maguk közül, hogy ez önbizalomhiány. Visszaélnek a bocsánatkéréssel is, azt hiszik, ha valaki elnézést kér, vagy jóvá akar tenni valamit, az beteg lelkűséget jelent. Pedig ez a normális érintkezési formája a kommunikációnak, a kölcsönös tisztelet és figyelem mellett.  Hát ezért vagyok nagyon hálás, mert meghallgattak. Bár mindig kezdek mindent elölről, mert a fejem még nincsen rendben, nem tudok koncentrálni sem, ezért nagyon-nagyon figyelmetlen vagyok.
Én egész életemben néma voltam, legalábbis a csernobili legyőzésemig, csak énekeltem a gyerekeimmel, nyelvi játékokat játszottunk, de másokkal csak hivatalos ügyben érintkeztem, soha nem beszéltem magamról és a családomról. Az ember nem tud panaszkodni, nem hallgatja meg, ha másról mondanak valamit, elégtételt vesz, ha a családját pletyka, vagy más inzultus érinti, persze érvekkel és szavakkal, amit tudtak is valamennyien,hiszen azzal kezdték a rózsakeresztes rend és az őskígyó legyőzését a nagypán utcájával, hogy mire vágok fel.  Tehát itt gondot jelent az emberség, amiért nekem születésem óta szégyellnem kelllett magam, mert olyan merényletek értek. A szégyen, amit érez az ember, amikor beszél magáról, természetes.
Megpróbálok majd összeszedettebben fogalmazni, de ismétlem magam sokszor és ez kellemetlen. Nem megy nekem a leírása mindannak, ami történt, meghaladja a képességeimet. Egyszer, 1992-ben egy látnoknő, Mária Duval  azt írta asztrológiai elemzésében, hogy értékelni fognak az ésszerűség határain belül, s csak kommunikációra ruházzak be. Hát semmiféle kommunikációs képességem nincsen ezért.
Kellemes hétvégét és jó éjszakát kívánok!
Üdvözlettel:
Kohut Katalin