Az ukrajnai orosz agresszió kapcsán a magyar kormány álláspontja kezdettől fogva változatlan. Bár eddig minden uniós segítséget megszavaztak, azonban elzárkóztak attól, hogy Ukrajnának katonai segítséget nyújtsanak, sőt a más országok által nyújtott segítségadást is kritizálják, mint olyan intézkedést, amely csak a konfliktust súlyosbítja. A magyar miniszterelnök többször is kifejtette, hogy a konfliktusnak véget kell vetni és békét kell kötni.

Magát a békekötést pedig – ahogyan azt Orbán Viktor nyíltan meg is mondta – Oroszországnak valójában nem is Ukrajnával, hanem az USA-val kellene megkötnie, sőt mi több, Ukrajna bevonása nélkül: „mindegy hogy az ukránok erről mit gondolnak” – mondta szó szerint erről Orbán Viktor.

Tekintsünk el egy percre attól, hogy több mint sajátos a magyar miniszterelnök kommunikációjában, hogy magát Ukrajnát mint politikai entitást másodrendűnek, sőt irrelevásnak tekinti egy feltételezett békekötés folyamatában. Sokkal érdekesebb ennél az a történelmi párhuzam, ami a magyar békepropaganda kapcsán adódik.

A XX. században ugyanis már volt olyan helyzet, amikor egy ország durva agressziót követett el szomszédaival szemben, azonban egy akkor még magát függetlennek beállító hatalom az agresszió elítélése helyett a béke fontosságáról beszélt a nyilvánosság előtt. Belső fórumain pedig – hasonlóan a mai magyar propagandához – mást nevezett meg fő felelősnek ahhoz képest, mint akit nagy nyilvánosság előtt úgy-ahogy egyáltalán elmarasztalni hajlandó volt.

A párhuzam magyar szempontból a lehető leginkább szégyenletes. Nem másról van ugyanis szó, mint a sztálini Szovjetunióról, amely 1939-ben hivatalosan a „béke” politikáját hirdette, és mindent megtett azért, hogy az agresszornak, azaz a náci Németországnak minél könnyebb helyzete legyen.https://444.hu/2022/10/19/ungvary-krisztian-egy-magyar-szempontbol-szegyenletes-tortenelmi-parhuzamrol