Teljes extázis. Miskolci Herman gimi

Monostori Anna: Én később csatlakoztam a menethez, a miskolci Városháza előtt. A menet elejére álltam, de már akkor el voltam hűlve, mert nem látszott a sor vége. Hárman vagy négyen voltunk a szervezők közül legelöl, beálltam hozzájuk, és folyamatosan tapsoltunk, skandáltunk. A rendőrséggel tartottuk a kapcsolatot, amikor mi a főutca végén álltunk, mondták, hogy a menet vége még csak a Városház téren jár. Ez egy kilométeres sort jelentett. Ott realizáltuk, hogy te jó ég, ennyien vagyunk? Megállítottuk a villamos- és az autós forgalmat is.

ÁO: Pontosan hányan lehettetek?

Monostori Anna: Legalább ezren voltunk.

ÁO: Milyen volt a tankerület előtt állni?

Herman Adél: Nem álltunk magaslaton, de ráláttunk a tömegre. Az elképesztő volt, ott éreztük, hogy ezt tényleg mi csináltuk. Ez volt bennem, végig extázisban, hogy úristen, mit csináltunk, ezek az emberek azért vannak itt, mert mi ezt kitaláltuk. Én anno voltam SZFE-s tüntetésen is, és utoljára akkor éreztem hasonlót. Hogy ennyi ember egy dolgot gondol, kimegy az utcára, együtt szólal fel egy ügyért. Az SZFE-s bár nagyobb volt, de onnan úgy jöttem haza, hogy zokogtam.

Ez is hasonló érzés volt – teljes extázis.

Monostori Anna: Gondolhatták volna az az emberek, hogy a kis diákok csak lógni akarnak, és nem is komoly ez az egész, de akik ott voltak,  hittek bennünk, hogy mi ezt komolyan gondoljuk, és jöttek támogatni.

ÁO: Ott álltatok a tankerület épülete előtt, skandáltatok, hogy jöjjenek ki, beszédeket mondtatok, de László István tankerületi vezető nem jött ki. Mennyi ideig várakoztatok?

Herman Adél: Szerintem vagy 20-30 percig álltunk kint. Bőven volt  annyi idejük, hogy észrevegyék, hogy megérkezett ezer ember. Észre is vették, álltak kint az ablakban és néztek ránk, de nem jöttek ki átvenni a petíciót. Ekkor döntöttünk úgy, hogy ha ők nem jönnek ki, akkor majd mi bemegyünk. A rendőrséggel már előtte letisztáztuk, hogy csak ketten mehetünk be. Egy szervezővel ketten indultunk el. Amikor fent álltunk a lépcsőn, akkor néztem körbe, és láttam, hogy ez a tömeg még sokkal nagyobb, mint amit eddig gondoltam. A portás kinyitotta nekünk az ajtót, mondta, hogy menjünk, de a sajtó nem jöhet. A sajtót ezt nem érdekelte, jöttek utánunk.

ÁO: Milyen volt bent lenni az épületben?

Herman Adél: Őszintén nagyon ijesztő volt. De vicces is, ugyanis ahogy a másodikra mentünk fel, az első emeleti fordulóban két személy állt, várt minket, és annyit mondtak, hogy

„mi itt dolgozunk, és tudjuk, hogy nekünk ilyet nem szabadna mondani, de nagyon büszkék vagyunk rátok, egyetértünk veletek, nagyon királyok vagytok, menjetek, mert már várnak rátok az irodában”.

Ott meg is álltam, hogy mégis mi folyik itt, amikor a tankeresek mellettünk vannak. Aztán megérkeztünk az irodába, és benyitottunk. A tankerületi vezető nem állt fel. Azt mondta, hogy beszélgessünk, de a sajtó nem jöhet be. Néhány újságíró a nyomunkban volt, mire azt mondta László István, hogy jó, akkor innentől kezdve nincs miről beszélnünk, és nem veszi át a petíciót.

ÁO: A sajtó miatt nem vette át?

Herman Adél: A sajtó volt az ürügy.

ÁO: De mielőtt beléptek az ajtón az újságírók, akkor még azt mondta, hogy „beszéljünk”.

Herman Adél: Igen. Érdekes lett volna megnézni, hogy ha a sajtó nem magára gondol, hanem az ügyért állt volna  ki, és nem jön be az irodába, akkor tényleg beszélt volna-e velünk. Én nagyon szívesen elbeszélgettem volna vele, sok mondanivalóm van. De nem így történt, így mi eljöttünk, otthagytuk a petíciókat, az újságírók meg ott maradtak. A Partizánon láttam, hogy kérdezgették a tankerületi vezetőt. Azt sem tudjuk, hogy mi lett a petíciókkal, elolvasta, vagy csak kidobta az egészet. Mi kijöttünk, belemondtuk a megafonba, hogy a petíciót átadtuk, és vége lett a tüntetésnek.https://oktatas.atlatszo.hu/2022/10/26/elkepeszto-volt-ott-ereztuk-hogy-ezt-tenyleg-mi-csinaltuk-interju-a-miskolci-diaktuntetest-szervezo-vegzosokkel/?fbclid=IwAR0WQuedyA17anawyPwlE5gnEbltc2J3Hw-gQgimPPc5yA59qoIF9krd9qI