Az Orbán-kormányok tehettek volna többet is a tanárokért, nem beszélve a korábbi kormányokról

A korábban ön által elnökölt Professzorok Batthyány Köre is jelezte, hogy szükség van a béremelésre. Milyennek látja a tanárok helyzetét? 
Tragikus állapotban van az oktatás, pedig legdrágább kincsünk, gyermekeink jövője függ tőle. Érdemes felidézni, annak idején Klebelsberg Kunó mit tudott megvalósítani néhány év alatt, ehhez képest az utóbbi harminc évben nemhogy előrelépés, jelentős romlás jellemzi a rendszert. Az egyetlen valódi sikernek a Nemzeti alaptanterv kidolgozását és bevezetését tartom. A nyolcvanas-kilencvenes években a gimnáziumok legjobb tanulói választották a tanári pályát; aki pedagógus akart lenni, a nagy tudományegyetemeinkre ment továbbtanulni. Alig lehetett bejutni matematika, történelem vagy irodalom szakra, ha valakit felvettek, akkor az akkora dicsőség volt, mint ha orvosira ment. Mostanra ez gyökeresen megváltozott, és tetszik vagy nem, a pedagógusok egy részét nem tartom valódi pedagógusnak.

Hogyhogy?
A tanári pálya a létező legszebb hivatás. Egyetemi tanár vagyok, a fő profilom mindig is az oktatás volt, és a hallgatóktól negyvennégy alkalommal nyertem el a legjobb oktatónak járó díjat. Ez a legnagyobb kitüntetés, amit valaha kaphattam. Vallom, hogy oktatni csak szívvel, szenvedéllyel lehet, és kizárólag úgy van értelme, ha a tanár a tanterembe belépve csillogó szemű gyerekeket lát. Kétségtelen, hogy csupán ebből az élményből nem lehet megélni, éppen ezért szükség van a bérreformra, de a rendszernek is változnia kell, amit szerintem a felsőoktatási intézményekben kell elkezdeni. Klebelsbergre utalnék vissza ismét: ahhoz, hogy a kultúrfölényünk meglegyen a Kárpát-medencében, kulturált emberekre van szükség. Ez nem megy kiváló tanárok nélkül. Probléma az is, hogy a tanárok agyon vannak nyomva adminisztrációs terhekkel, ezen is mindenképp változtatni kell. Meg kell becsülni a pedagógusokat, de nem mindegy, hogy kiket. Hogy milyen mérőszám alapján, azt nehéz meghatározni, inkább az iskola vezetőjében látom a lehetőséget, neki ugyanis óriási a felelőssége abban, hogy milyen tanárokat vesz fel az iskolájába, és őket hogyan becsüli meg.

Ettől még a bérüket a tanárok az államtól kapják, ami méltatlanul alacsony.
Kétségtelen, hogy az Orbán-kormányok tehettek volna többet is, nem beszélve a korábbi kormányokról. Az orvosok, a tanárok, az állami szférában dolgozó értelmiségiek anyagi meg­becsültsége messze elmaradt a privát szférában dolgozókétól, ezért törvényszerűen oda áramlottak a fiatalok. Nem csoda: egy 18 éves fiatalnak hogyan nyújtson perspektívát az a pedagógus szülő, akinek a létminimum körül mozog a bére? Ezen gyökeresen változtatni kell, de ahogy mondtam, szerintem differenciáltan. Ehhez szükség van a gazdasági megerősödésre. Az pedig tény, hogy a kormánynak már régóta szándékában áll meglépni a nagyarányú bérfejlesztést, ezt jóval a sztrájk és a tüntetések előtt jelezte. A lehetőségek azonban szűkösek. Abban biztos vagyok, hogy a változást nem tüntetésekkel lehet elérni – a Professzorok Batthyány Köre is elítéli az eljárást. Méltatlannak tartom azt is, hogy a gyerekeket használják fel olyan akciók­hoz, amelyek korántsem csak a pedagógusi béremelésről szólnak, hanem politikai indíttatásúak. Azt pedig, hogy bizonyos politikai erők – nevezzük ellenzéknek – hazaárulással felérő módon lobbiznak Brüsszelben, hogy ne kapjuk meg a forrásokat csak azért, hogy a kormányt gyengítsék, aljasnak tartom.

Nem lenne könnyebb helyzetben a kormány, ha az elmúlt években békülékenyebb hangot ütött volna meg Brüsszellel szemben? 
Ne felejtsük el, hogy Magyarország nagy eséllyel 2030-ra nettó befizetője lesz az uniónak. Ezek a pénzek tehát járnak nekünk. Azt nem tudom megítélni, hogy mennyire kellett volna másként viselkedni az unióval – én a vitákat kiváltó kérdésekben egyetértek a kormánnyal, legyen szó a migrációról, a genderkérdésről vagy a demográfiai-családpolitikai intézkedésekről. Ez színtiszta matematika: az fog megmaradni, aki belakja ezt az országot, márpedig ha más népek érkeznek ide, akkor nem lesz jövőjük a magyaroknak. Ugyanezzel a kihívással néz szembe Franciaország vagy Németország is, csak náluk nem lépnek fel e folyamatok ellen – egész addig, amíg a társadalmi felháborodás nem kényszeríti őket erre. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb ez a bomba robbanni fog Európa-szerte és Amerikában is.

Felsőoktatás. Mi a modellváltás eddigi mérlege, és mit szól a felvételivel kapcsolatos változásokhoz? 
Óriási lehetőségnek tartom a modellváltást. Nálunk a kuratóriumban egy akadémikus, volt miniszter, helyi politikus, az állatorvosi kamara elnöke és a rektor ül; ez az irányítótestület felelős az egyetemért a korábbi gyakorlattal szemben, amikor egy minisztériumi osztályvezető felelt az intézményért. A kuratóriumnak nem az a feladata, hogy az egyetem operatív életébe beavatkozzon, hanem hogy az intézmény érdekeiért lobbizzon. Vagyis hogy mindent tegyen meg azért, hogy megfelelő oktatási-kutatási-innovációs piaci lehetőségekhez jussunk. Az egyetem vezetése pedig a szenátus kezében van, emellett van egy kiváló gazdasági főigazgatónk. Az Állatorvos­tudományi Egyetemen működik ez a felállás: idén hatszoros volt a túljelentkezés, és rekord­számú hallgatót vettünk fel, ösztöndíjakat tudtunk létrehozni. Megjegyzem, a modellváltó egyetemek a közbeszerzés hatálya alá tartoznak, nem arról van tehát szó, hogy azt, amit az államtól kapunk, a kuratórium másra költi. Egyetértek azzal is, hogy az egyetemeknek nagyobb szabadságot kell adni, ezért üdvözöljük, hogy a továbbiakban az intézmény dönthet 100 felvételi pontról. Eddig az Oktatási Hivataltól kaptunk egy listát, kiket veszünk fel, most pedig valódi kapcsolatunk lehet a leendő hallgatókkal már a kezdetektől. Ezáltal végre képet kapunk arról, hogy a hozzánk bekerülni kívánó fiataloknak milyen a hozzáállásuk a pályához, milyen ambíciókkal érkeznek, foglalkoztak-e már állatokkal. Ez érdemi lehetőséget ad arra, hogy olyan állatorvosokat tudjunk képezni, akik nemcsak a társállatokat, hanem a gazdasági­-haszonállatokat is el tudják látni. Kétségtelen az is, hogy dolgozni kell. Az az egyetem, amely nem tud a követelményeknek megfelelni, bajban lesz. De talán nem is probléma, ha nem minden intézmény tud majd a mostani formájában működni. Fel kell mutatni a teljesítményt, meg kell tanulni dolgozni, a háborús helyzet is erre tanít minket. Rá kellett jönnünk arra, hogy nem hullik minden az ölünkbe, és nem várható el minden az államtól.