A tehén egyszerűen nem engedett oda. Ott álltam, már sírtam is a végére, imádkoztam neki

Neked mit tanított ez a túra?

Alázatot. Ott nem az történik, amit szeretnél vagy amit előre elképzelsz. Nagyon kiszámíthatatlan az út, sokszor szinte járhatatlan, gyakoriak a viharok, egy idő után hozzászoksz a teljes kitettséghez. Azt vettem észre, hogy ma már sokkal kevesebb dolog tud felbosszantani. Ha késik a vonat fél órát, akkor úgy vagyok vele, mint kint a jégesőben, hogy oké, késik a vonat, de ha összeráncolom a szemöldököm, akkor is késni fog. Ezt a könnyedséget kifejezetten élvezem.

Bölcsebb lettél?

Máshogy kezdtem el viszonyulni magamhoz. Korábban például érdekelt, hogy egy adott szépségideálhoz képest hogy nézek ki. Amikor befejeztem a túrát, és belenéztem a tükörbe, már nem a kritikákat soroltam. Elkezdtem értékelni önmagam. Ezen kívül az út néha veszélyes, ott kezdtem el igazán értékelni az életet. Megtanítja a túra, hogy mi a prioritás valójában.

Kint a vadonban mi a prioritás?

Hogy legyen étel. Kint leegyszerűsödik a túrázók viselkedése. Arra koncentrálsz, hogy biztonságban legyél, hogy például jó helyen tudj sátrazni. Ez egyébként kifejezetten nehéz a CDT-n. Nagyon sokszor, főleg Coloradóban, szinte végig kétezer méter felett megy a túra. Gyakran rám fagyott a sátor.

Kerültél életveszélyes helyzetbe is?

Persze. A 4352 méter magas Grays Peakre felfelé egyszer csak elfogy az útvonal, és a sziklákon kell egyensúlyozni, ugrálni. A felületük gyakorlatilag le van fagyva, vagy nedves, nagyon csúszik. Ha ott megcsúszom, vagy nem figyelek eléggé, lent a völgyben vár a sziklasír.

Ilyenkor kellett volna a társ, nem?

Ezt mondták mások is. A villám még reális veszély.

Magyarország is felkerült a CDT-térképre – Fotó: Alberti-Hamlet Nóri

Volt olyan, hogy csapkodtak körülötted?

Volt olyan hegység, ahol mindennap. Előfordult, hogy be kellett bújnom egy szikla alá. De azért eleve úgy terveztem a napjaimat, hogy délután kettőre az aznapi legmagasabb csúcs már mögöttem legyen.

Vadállatok?

Féltem tőlük, nyilván. Találkoztam grizzly medvével. Megláttuk egymást, de szerencsére nem támadt rám. Mind a ketten mentünk a dolgunkra. Én lassan hátrálva, ő meg be a bozótba. Egyébként sok mindent megtettem azért, hogy minimalizáljam a grizzlytámadás esélyét, például 200 méterenként kiabáltam egy hatalmasat. Összefutottam korábban egy pumával is, ő nem akart elmenni, kitartóan jött felém, morgott és karmolászott a levegőbe. De végül nem támadott meg szerencsére.

Volt nálad valami fegyver?

Nálam volt a grizzlyspray.

És használt volna?

Ezt sose tudjuk meg. De a grizzlyspray nem halhatatlanná tevő szer. A legjobb taktika az, ha felkészülsz, és megtalálod a módját, hogy ne ijeszd meg az állatokat. Kell hozzá szerencse és lélekjelenlét. Abból szokott lenni néha sérülés vagy a haláleset a CDT-n, ha megijed egy vadállat. Több ember indul el a CDT-n minden évben akik felkészültek, jól csináltak mindent, mégsem mentek haza a túra végén.

Kígyók?

Láttam néhány csörgőkígyót a sivatagban. Egy kiszáradt kígyóbőrt végig is cipeltem a túrán. Itt van a nyakláncom medáljában.

Mennyibe kerül egyébként egy ilyen amerikai túra? Sok ember azt gondolja, hogy méregdrága.

148 napig túráztam és átlagban 9 dollár körül jött ki egy nap, de elég szűkös volt az anyagi keret, nagyon figyeltem rá, hogy ne költsek sokat. A túra második felében sokszor dolgoztam szállásért cserébe a településeken, amelyeken pihenni álltam meg. Volt minden, mosogatás, takarítás, gyomlálás a kertben. Ez a túra nem igazán érint civilizációt, megy a vadon közepén. Amikor elérsz egy aszfaltozott úthoz, be tudsz stoppolni a legközelebbi településre, és ott tudsz pihenni, fürdeni, ételt venni. Körülbelül öt-hat naponta jutottam ehhez úgy, hogy mindennap 30-40 kilométeres átlagot mentem.