(Elhangzott a Helynekemben, november 3-án, a „Búcsú Lóritól” eseményen. A tény, hogy az MSZT konferenciáján, a meghívásunkra október 14-én volt az utolsó nyilvános fellépése, számomra az egészet még megrendítőbbé teszi, ezért a szöveg, meg azért, mert Kabai Lóránt szociográfiai hitelességgel írt a magyar társadalom jelenlegi problémáiról sajátos, rá jellemző nyelvezettel, meg azért is ez a szöveg, mert egy nagyon jó barátom vesztette el a nagyon jó barátját. Tisztelgés élők és holtak előtt.)
——————————–
Nem lehet sehol sem melegedni. Konstans fázás. Ez van. Lekerültünk a maslow-i szügségletpiramis aljára (a melegedés, mint alapszükséglet), közben meg kalimpálunk, hogy a tetején is maradjunk, csak annyira maradjunk a tetején, hogy kicsit az önmegvalósítás is megmaradjon.
Kollektív szükségállapot. Kollektív szükségállapotban vagyunk, vagyis voltak emberek egykor (is), mondja Jung, vagyis mondta, még anno a hidegháború idején, amikor félni kellett, szinte mindentől, az atomtól, a cold war-tól.
És akkor az emberek elkezdtek nagy illúziókat gyártani űrhidegük ellen.
Mondom, hogy hideg van. Mondom, hogy hideg van és majdnem háború.
Megyek be, a munkahelyemre. Régi menedékem. Menedékem volt sokszor, támaszom, amikor elvesztettem levertnek hitt cölöpet, támaszaimat, olyasmilyeimet, amiket elveszíthetlennek véltem. Menedék volt kovid idején. Steril, vírusmentes menedéknek hittem. Most keresem. Hol a meleg? Hol az a belakható zúg, ahol hihető, hogy minden rendben van. Te találtál ilyet Lóri? Pillanatokra legalább?
18 fokos hidegségekben rejtőzünk – már hivatalosan is csak ennyi tartható. Ezt hozta az ősz.
Meg halált.
A halál azért jó, mert projekciós felület. Vagyis másnak a halála, a mienk majd másnak lesz az.
Mindenki azt gondol róla, amit akar. Most azt gondolom, hogy erről sem fogunk többet tudni, mint József Attiláéról. Pedig mindenki annyira tudja. Tudja mindenki. Naiv pszichológiai vélekedések születnek halomra, arról, hogy miért és hogyan vonult ki valaki a világból. Meg kevésbé naivak: valakik úgy megfejtik, hogy csak na: nem marad varázslat, csak a bűntudat marad. A mindent elnyelő bűntudat.
Lórit mindig másvalaki szemén keresztül láttam. Láttam Petráén, Attiláén, Helgáén.
Egy kobold. Egy fenevad. Egy őrült. Egy zseni. Néha meg halálra idegesített. Mit nyavalyog? Úgy haldokol évek óta, mint nem haldokol senki, aztán meg az egész egy smafu. Imád élni a csávó. Egy illuzionista.
Fáj az élet? Ki nem szarja le? Mindenkinek fáj.
De akkor is másvalaki szemén át láttam Lórit, éppen a magam szemén keresztül, akkor éppen magamat is másvalakiként, akként, aki pontosan érti, hogy mit jelent a depresszió, az a fajta űrhideg, ami leszedi rólad a húst, lecsupaszít az utolsó zsiradékig: maradsz egy csontváz, meg anyagcsere, meg lüktető lélek nélküli amőba, bár lennél, még az is jobb ennél is nagy semminél. Távolítod magadtól is magadat. Azt az énedet, ami ezt tudni véli.
Csókai Andrást hallgattam egyszer élőben. Elmesélt egy történetet. Egy anya elvesztette a fiát, aki ki akart menni az életből. Az anya magyarázatot akart. Valamit, ami feloldja a rohadt semmit, az űrhideget, az értetlenséget és bűntudatot. Csókai, hosszas gondolkodás után, hogy mit is mondhatna végül azt mondta: aki akkor hozott egy döntést, az nem a fia volt. Valaki más. Más tudatállapotban. Az, akit a fiaként ismert, nem tett volna ilyet. Sem magával, sem a szeretteivel.
Nem Lóri volt. Vagyis: az is ő, de az az ő nem fedi le mindazt, ami Lóri volt valójában a maga teljességében.
Lóri erőteljes volt, szarkasztikus, pontos, lelkiismeretes. Imádott élni, amikor éppen igen. Csalódott volt? Lehet. Csak annyira, mint azok, akik az életet nagyon komolyan veszik, komolyan élik, és nem elégszenek meg a kompromisszumokkal. Azokkal a kompromisszumokkal, amik magát az életet adják sokszor.
„Nem hosszan kell élni, hanem szélesen!” Most is hallom a nagy mondatot a „Kivilágos, kivirradtig” című darabból. A hosszú élet is csak egy illúzió, Lóri. Te szélesen éltél és most ennek kell rendben lennie számunkra is.
****
Fogunk még majd melegedni nemlétező tüzeknél. Az egész illúzió. Gyertya, füstölő, és máris, a 18 fokot 25-nek érzed. Ilyeneket teremtünk Lóri. Belakható, ismerős iIlúziókat. Mint az élet. Mint Te. Hatalmas nagy performansz-művészek vagyunk, mint Te voltál.
Isten áldjon Lóri az utadon! Nem haragszunk rád. Ő sem haragszik. Ő a legnagyobb illuzionista valamennyiünk között.
Semmi értelme haragudnia.
„Ó én, ó élet,
kérdések nem szűnő árja.
Hitetlenek végtelen özöne,
balgáktól nyüzsgő városok!
Mi jó ezek közt?
Ó én, ó élet!
Válasz:
Az hogy itt vagy,
hogy van élet és egyéniség,
hogy zajlik a nagy színjáték
és te is hozzáírhatsz egy sort.
Hogy te is hozzáírhatsz egy sort… ” (Walt Whitman)