Aggályait fogalmazta meg a szociális törvény módosításával kapcsolatban a szombathelyi püspök

Aggályait fogalmazta meg Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) – társadalmi kérdésekkel foglalkozó – Caritas in Veritate Bizottsága elnöke a szociális ellátásokról szóló törvény kormány által javasolt módosításával kapcsolatban. A parlamentben a múlt héten tárgyalt indítvány szerint az állam már csak a legvégső esetben, akkor tartozna segítséget nyújtani a rászorulóknak, ha azok a helyzetük orvoslásával kapcsolatos minden más lehetőséget kimerítettek. Azaz minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy kikerüljenek válságos helyzetükből, ám sem ez, sem a rokonok, sem a karitatív-szociális szervezetek segítsége nem vezetett eredményre. Ekkor – és csak ekkor – lépne be végső menedékként az állam, ám ez esetben sem a szociális ellátás, csak az annál szerényebb igényű „gondoskodás” kötelezettségével.

A püspök a témának szentelt írását azzal a – XVI. Benedek pápától vett – idézettel vezeti fel, amely szerint „egy társadalom embersége leginkább azon lemérhető, hogyan bánik az időssel, a szegénnyel, a gyöngével, a beteggel.” Majd így folytatja:

„Természetesen igaz, hogy az egyén, a család, a település és a karitatív szervezetek is kötelesek minden tőlük telhetőt megtenni a beteg, bajba jutott vagy idős emberért. A Biblia is felszólítja az egyént, hogy tisztes munkával tartsa el magát (2Tessz 3,10), felszólítja a gyermeket, hogy gondoskodjék az idős vagy beteg szülőről (Sir 3,12–14), felszólítja az egyházi közösséget, hogy lehetősége szerint viselje gondját a közösség szegény, idős, beteg tagjainak (Iz 58,7; 2Kor 8–9; Gal 6,10; 1Tim 5,16).

A katolikus társadalmi tanítás pedig – a szubszidiaritás elvével – pontosan azt fogalmazza meg, hogy amit a társadalomban egy alsóbb szint meg tud tenni a közjó érdekében, azt ne emeljék felsőbb szintre, hanem hagyják meg az alsóbb szint hatáskörében. Ezeknek az alapelveknek az életre váltása azonban nagy körültekintést igényel.

A szociális problémákat az egyén mentális helyzete, krízisállapot, szegénység vagy iskolázatlanság miatt igen gyakran nem tudja megoldani. Gondoljunk csak a szegregátumokban, állami gondoskodásban, mélyszegénységben felnőtt gyerekekre, a fogyatékos személyekre, idősekre. A nyugati társadalmakban azonban egyre inkább eltűntek a több generációs, egy otthonban élő családok. A legtöbb esetben csak akkor képes a család a rászoruló hozzátartozó rendszeres segítésére, ha kap olyan támogatást, hogy valaki otthon maradhasson a beteg, idős hozzátartozóval, vagy ha a család olyan jómódban él, hogy tudnak erre a célra ápoló személyzetet fizetni.

Az önkormányzatok is csak abban a mértékben vonhatóak be ebbe a felelősségi körbe, amilyen mértékben az állampolgárok által befizetett adóból részesülnek.”

Ezért a püspök arra kéri a parlamenti képviselőket, hogy a törvény vagy a részletszabályok szövegébe fogalmazzák bele azokat a feltételeket, amelyeket az állam biztosít, hogy a családok, az önkormányzatok, a karitatív szervezetek megfelelhessenek a törvénytervezetben leírt kötelességüknek. Szorgalmazza továbbá, hogy az ágazati minisztérium egyeztessen a szociális szféra szakembereivel és a karitatív szervezetekkel.

Írását azzal zárja: Kérjük, hogy a Magyarország Alaptörvényében megfogalmazott mondat – „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét” – ne sérüljön a mostani, válságos időkben sem.