Ez a cikk eredetileg a Napunk és a Denník N Mítoszok a szlovákokról/a magyarokról című magazinjában jelent meg. Részletek a magazinról itt olvashatóak.

Ahogy a magyar nacionalista politikusok a kiegyezés után, úgy a cseh és szlovák nacionalisták az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően igyekeztek „kisajátítani“ a mai Szlovákia két legnagyobb és történelmileg talán legjelentősebb városát, Pozsonyt és Kassát, illetve Bratislavát és Košicét, mint tisztán magyar/csehszlovák városokat.

A valóságban azonban Pozsony és Kassa egészen a 20. század közepéig soknemzetiségű városok voltak. A polgárok jelentős része többnyelvű volt, a különböző etnikumok – németek, szlovákok, magyarok, zsidók – pedig évszázadokon keresztül jobbára békésen, a kölcsönös tolerancia szellemében éltek egymás mellett, mert felül tudtak emelkedni a nyelvi, nemzetiségi, vallási különbségeken. Elsősorban a városukhoz ragaszkodtak, pozsonyinak és kassainak tartották magukat, és csak ezután került szóba, hogy ki milyen nemzetiségű vagy felekezetű – ha szóba került egyáltalán.

A koronázóváros

Pozsony (az első írásos forrásokban Braslavespruch) városa stratégiailag jól védhető helyen, fontos kereskedelmi utak mentén épült ki. Első ismert lakói a kelták voltak, őket a rómaiak, avarok, frankok és szlávok követték. A szláv etnikum dominanciája feltehetőleg a morva államalakulat bukása és a honfoglaló magyarok érkezése után is megmaradt Pozsony térségében egészen a 12. századig. A 13. század elején németek (bajorok) telepedtek le Pozsonyban, amely német jellegét egészen a 20. század elejéig megőrizte. A következő évszázadokban fokozatosan nőtt a város gazdasági-politikai jelentősége. Már a 11. századtól megyeszékhely, majd 1405-től szabad királyi város.

A mohácsi vész (1526) után fővárossá és koronázó várossá avanzsált, 1848-ig itt tartották az országgyűléseket is. Ezzel párhuzamosan folyamatosan gyarapodott a város lakossága. 1782-ben 33 ezer lakosával az akkori Magyarország legnépesebb városa volt. A polgárság zömét más észak-magyarországi városokhoz hasonlóan itt is a németek tették ki, de jelentős számú magyar és a szlovák közösség is élt a koronázó városban.

Pozsony csaknem egyöntetű német jellegét a 19/20. század fordulóján vesztette el az iparosodással együtt járó nagymértékű magyar és szlovák beköltözés hatására. Részben ennek, részben az erőteljes magyarosítás és az önkéntes asszimiláció következtében jelentősen nőtt a magukat magyarnak valló lakosok számaránya, miközben a németeké és a szlovákoké csökkent.

Csehszlovákia 1918-as megalakulása után Pozsonyt a szlovák országrész fővárosává nyilvánították Bratislava néven. Pozsony háromnyelvű jellegét a két világháború között is megőrizte, bár a város nemzetiségi összetétele a szlovákok és csehek tömeges beköltözése következtében jelentősen megváltozott. Míg a szlovákok aránya 1930-ra 26,5%-ra, a cseheké 20,3%-ra nőtt, addig a németeké 26,5%-ra, a magyaroké 15,2%-ra esett vissza.

A II. világháború alatt és közvetlenül utána a fasiszta, illetve nacionalista hatalmi politika teljesen felszámolta Pozsony multietnikus és multikulturális jellegét. A cseh lakosokat a szlovák hatóságok már 1939-ben kiutasították, a város összlakosságának 12%-át kitevő zsidó népességet koncentrációs táborokba deportálták, 1945 után pedig csaknem az összes pozsonyi németet és a magyar polgárok többségét kitelepítették Németországba, illetve Magyarországra.