Szűcs Tamás a ‘90-es évek végén lépett be a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetébe (PDSZ), ahol azóta elég sok funkciót töltött be, jórészt önkéntesen. A kivétel egy bő két éves időszak volt 2018-tól, amikor a szakszervezet országos választmányi elnökeként főállásban ezzel foglalkozott. Ebben a pozícióban viszont nem váltak be a számításai: mint mondja, rengeteg szerteágazó feladata volt, szabadságra is alig tudott menni, így végül belefáradt az enyhén szólva nem ideális körülményekbe.

Múlt héten egyike volt annak az öt embernek, akik hétfőtől szombatig összesen 180 kilométert gyalogoltak a Tudásmenet névre keresztelt akció keretében. Ennek apropóján beszélgettünk.

– Korábban fideszes önkormányzati képviselő volt Miskolcon. Mikor fordult meg a véleménye a kormánypárttal kapcsolatban?

– A Gyurcsány-kormány újraválasztása után, 2006-ban léptem be a Fideszbe, mert akkor valódi alternatívának gondoltam őket, de ez nem sokáig tartott. 2008 végén mondtam meg az egyébként kiváló helyi csapatnak, hogy annyira más ez a Fidesz belülről, amit én egyszerűen nem tudok felvállalni, mivel merőben ütközik a saját demokrácia-felfogásommal. Mindazonáltal hasznos volt ezt megtapasztalni, engem így jóval kisebb csalódás ért, mint azokat, akik hozzám hasonlóan alternatívát kerestek a pártban, de nem látták testközelből a működését. Ez már akkor is a centralizáció és az erőből politizálás irányába tartott, ami aztán országos szintre emelkedett.

– Hogyan vett részt az eddigi tiltakozásokban?

– Több demonstráció szervezése köthető a nevemhez, emellett a „Holnap ki fog tanítani?” jelszó is az én ötletem nyomán terjedt el országszerte. Nem számoltam pontosan, de a tavaly tavaszi és őszi félév során legalább tíz-tizenötször vettem részt polgári engedetlenségben. Levelet is kaptam még az őszi első alkalom után, azóta viszont néma csend, semmi retorzió vagy egyéb hivatalos visszajelzés nem történt.

– Általánosságban mi a véleménye arról, ahogy a kormány eddig a helyzetet kezelte?

– A kormány pontosan mér mindent, még az emberek legapróbb érzelmi reakcióit is, ezért tökéletesen tisztában vannak vele, kit mi vezérel, amikor egy adott oldal mellé áll. Különösen figyelnek a saját szavazóbázisukra, és amikor ott is megingást tapasztalnak, akkor szoktak bedobni egy-egy kommunikációs trükköt, mondjuk az ellenségképzést. A pedagógusokkal szemben is ez történik, minden eszközzel igyekeznek a negatív képet erősíteni a társadalomban.

– A fizetésemelési ígéreteket, illetve ezeknek az EU-támogatásokhoz kötését mennyire tartja korrektnek?

– Fontos, hogy a mostani akciónak se véletlenül lett Tudásmenet, és nem mondjuk Bérmenet a neve: a követeléseinknek csak egy része a béremelés. Enélkül ugyanakkor elképzelhetetlen a szakma megújulása, akkora lett mára a munkaerőhiány. Az ígéretek közül a legcsúnyább az volt, ami egy számos szempontból vitatható életpályamodellhez kötött egy olyan fizetésemelést, aminek a 30 százalékát korábbi pótlékok elvonásából biztosította. Majd pedig visszavonták a minimálbérhez kötést, amivel még inkább átverték a pedagógusokat. Számtalan egyeztetésen ültem szemben a kormány képviselőivel országos szinten, és azt tapasztaltam, hogy hiába mondjuk egymás után az érveket, általában annyi a válasz, hogy szerintük minden rendben van.

– Ha mégis megvalósulna a beígért mértékű emelés, az mire lenne elég?

– Vannak olyan számításaink, melyek szerint a várható inflációt figyelembe véve ez 1 százalékos reálbér-emelkedést eredményezne 3 év múlva. Ezt persze nem említi a kormányzati kommunikáció, csak a bruttó 777 ezer forintos számot ismételgetik, mint a 77 magyar népmesét. Persze aki a fentiekkel nincs tisztában, simán mondhatja erre az összegre, hogy „mit elégedetlenkednek a tanárok, amikor én ennél jóval kevesebbet kapok?!” Ugyanez volt a helyzet a 2014-es béremelésnél is, amikor 4 évre osztották el a plusz 50 százalékot, és ugyanígy csak ezt az egy számot szajkózták végtelenítve. A kívülállónak ott is csak annyi jött le, hogy „na, már megint mekkorát emeltek”, miközben ez nem volt több kommunikációs trükknél. Ha egyik napról a másikra megadnák a diplomás átlagbér 80 százalékát, és ezt inflációkövetővé tennék, azzal nagyjából elégedettek lehetnének a jelenleg a szakmában lévők, de új embereket bevonzani már nem valószínű, hogy elég volna.

– Ön számára egyértelmű volt, hogy a teljes, 180 kilométeres menetet végigcsinálja?

– Egyáltalán nem volt egyértelmű. A második nap végén, 70 kilométer környékén kerültem olyan állapotba fizikailag, hogy azonnal le kellett volna pihennem. Ehelyett viszont jött a fórum, a szállásadóval való beszélgetés. Az utolsó nagyjából három és fél napot komoly fájdalmakkal csináltam végig, mindig attól tettem függővé a folytatást, tudok-e regenerálódni annyira, hogy jobb állapotban legyek reggel, mint amilyenben este voltam. Ez végül mindig sikerült, és

Jórészt ennek köszönhető, hogy a teljes távot meg tudtam tenni, de tény, hogy csak elég nagy fájdalmakkal sikerült lebattyogni a 180 kilométert.

– Mit emelne ki a 6 napból? A fájdalom mellett voltak pozitív pillanatok is?

– Nem egy alkalommal fogalmaztam úgy, hogy számomra ez az egész egyfajta szeretet- és emberségmenetté is vált. Rengeteg szép pillanat volt, említhetnék számos történetet, amit menet közben hallottam, vagy épp az apró ajándékokat, amiket kaptam. A záró tüntetésen elmondott beszédemben is egy ilyen anekdotát emeltem ki.

– Milyen érzések vannak önben most, egy nappal a vége után?

– Az, hogy egyelőre mindkét lábam be van dagadva, és nem vagyok biztos abban, bemegyek-e holnap dolgozni. Ha be is megyek, valószínűleg hamarabb eljövök, mert meg kell látogatnom egy orvost. Ha viszont helyrejövök, és már okosabb leszek például azzal kapcsolatban, milyen cipőben érdemes elindulni, vagy épp mekkora távot lehet megtenni egy nap, akár egy újabb hasonló akcióban is benne lennék. Fontos volna, hogy minél több szakma összefogjon, különösen a kormány által leginkább alulfizetett humán szférából, mivel egy ilyen szimbolikus teljesítmény sokkal hitelesebbé teszi az általunk képviselt üzenetet.

– Hányan gyalogolták végig önnel együtt a teljes távot?

– Öten voltunk, egy szintén miskolci nyugdíjas mérnök, egy fiatal aktivista és programozó, két másik szakszervezeti vezető a PSZ-ből, én pedig a PDSZ képviseletében.

– Hogyan tovább ezután a tiltakozásokkal?

– Január 23-án egy legalább egyhetes gördülő sztrájkot indítunk, ami szintén ki fog egészülni polgári engedetlenségi akciókkal. Hamarosan itt lesz a tavalyi első figyelmeztető sztrájk évfordulója, erre is több eseménnyel készülünk. A Tudásmenet fő üzenete az volt, hogy ne gondolja a kormányzat, hogy alábbhagyott a lendület. A 2023-as év reményeink szerint legalább annyira intenzíven szól majd az oktatás ügyéről, mint a tavalyi. Nem a huszonnegyedik órában vagyunk, hanem már egyértelműen később.

– Milyen eredménnyel lennének elégedettek?

– Anyagilag 45 százalékos azonnali, majd inflációkövető béremeléssel, de vannak olyan intézkedések, amelyekhez nem is feltétlenül kellene pénz, csak egy korszerűbb, rugalmasabb, a másik fél véleményét jobban meghallgató hozzáállás. Ha az egész országban mindenhol ugyanazt a követelményrendszert írják elő, miközben nagyon jól tudják, hogy régiónként is jelentősen eltér a gyerekek teljesítménye, az annyit jelent, hogy a diákok nagyjából 60 százaléka képtelen lesz hozni az elvárt szintet. Sokkal változatosabb oktatásra lenne szükség, amit akár az óraszámok (és így a tanárok terheinek) csökkentésével is el lehetne érni. Sajnos nem érzünk ilyen szándékot a döntéshozók részéről, belemerevedtek a saját, évtizedekkel korábbi normáikba.https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/szempont/tudasmenet-szucs-tamas-pdsz-interju/