„Senkinek lövése sincs”, mi lesz így az Erasmus-diákok és az egyetemi kutatások sorsa

„Boldog Tocsik-idők…
Istenem, de szépek is voltak azok a kilencvenes évek. Még a korrupció is szebb volt annak idején. Volt még valami stílus benne. És mégiscsak volt valami mérték, a mindenképp, bármi áron és örökkön kalkulált boldog 10 százalék, ami se nem volt sok, se nem volt kevés, főleg, ha nem sokan kellett hogy osztozzanak rajta. Jut is, marad is, uram, bátyám, apám, anyám, anyósom, apósom, no meg az asszony, ha már én személy szerint nem lehetek benne…
Mert hát a nagy rablás már megvolt korábban, az előző évtized utolsó két állampárti évében. A „spontán privatizáció” és az „előprivatizáció” szavak is a nyílt szabadrablás szofisztikált megnevezései voltak, s aki tudott nagyobbat szakítani, az már akkor megtette: „spontán”, vagyis aki épp ott állt, az vitte a szajrét, és „előprivatizálva”, vagyis mielőtt más odaérne. Aztán 1993 és 1998 között kicsit megszelídült ez a vadság. Beállt a jó kis 10 százalékos világ, és csak a bátrabbak indultak el a „kiszervezések” útján, közülük is az első Tocsik Márta volt.
A kiszervezés – contrecting out – ekkorra már rég a liberális nyugati demokráciák rákfenéje volt. Lényege: az állam fenntart egy intézményrendszert valamilyen feladat ellátására, de a vezetői úgy döntenek: ahelyett, hogy a saját intézmény csinálná tovább ezt a feladatot, inkább megbíz egy céget, hogy végezze el helyette ezt, amiért majd megállapodás szerint fizet az állam. Hogy mennyit? Na, innen indul a lavina… Piaci szereplő és állami vezető, politikus és cégvezető, apuka mint cégtulajdonos és fiú mint politikus között, miniszter és tárcájának megbízottjai, vagy netán miniszterelnök és pártja között, aki már nem miniszterelnökként is visszanyúl egy döntésbe, hogy leessen némi „sikerdíj”.
És jöttek a megokosított szerződések, jöttek a kötelező alkotmányos költségek és persze a nagy barterek, amikben senki nem fizetett egy huncut fillért sem senkinek, és mégis milliók, százmilliók cseréltek gazdát, s épültek be, vagy éppen nem, az örökkön hazug és örökkön ellenőrizhetetlen családi vagyonokba és politikusi vagyonnyilatkozatokba…
Valahogy mégsem hasonlítható mindez ahhoz az időszakhoz, ami beköszöntött az EU-s csatlakozás után a kohéziós alapok finanszírozása utáni időkben.
Hol van már a bűvös 10 százalék, amiért „kicsit megokosítjuk a rendszert”, amennyit gondolkodás nélkül elbírt a „projekt”. És amennyire szimbolikus volt a 90-es években a Tocsik-ügy, amelyben az ügyvédnő még dolgozott is szegény, no meg osztozkodnia is kellett a vele szerződőkkel, az EU-s fosztogatás nagy szimbóluma is megszületett a Demszky–Medgyessy-korszakra vonatkozóan, s ez nem más, mint a 4-es metró minden időt meghaladó és még Európában is rekordnagyságúnak számító korrupciós ügye.
Amikor az Európai Csalás Elleni Hivatal kiadta jelentését a 4-es metróról, rövid ideig mindenki csendben volt, aztán a kormányzat óvatossága miatt, ami a nyilvánosságra hozatal kapcsán világosan látszott, sokan a baloldalról harsogni kezdték, hogy miért nem hozza nyilvánosságra a jelentést – biztos ők is jól benne vannak, és ezért nem?
És amikor az elmúlt száz esztendő legnagyobb botrányát a kormány pontról pontra ellenőriztette, megnézette és adatvédelmi szempontokból, no meg az EU-tól is megjött engedélyek alapján is rendben találta a nyilvánosságra hozatalt, akkor nyilvánosságra hozta… És lám, mi világlik ki az egészből? Az, hogy milyen boldogok is voltak azok a 90-es évek tocsikoló idői…
Az elmúlt néhány napban több szakmai írás is foglalkozott ezekkel. Mik a tények röviden?
Az OLAF-jelentés fejlécén az érintettként megnevezettek a következők: Fővárosi Önkormányzat, Alstom és Medgyessy Péter. A 2002-től miniszterelnöklő Medgyessy (akkor még nem az ő tulajdonában álló) cége épp 2002-től volt tanácsadói szerződésben az Alstommal, majd 2005-ben, amikor már nem volt miniszterelnök – ekkor már Gyurcsány volt helyette – sikerdíjas lobbiszerződést kötöttek a 4-es metró kocsijainak szállítására.
A csalás elleni hivatal ezen a ponton jelzi, hogy Medgyessy cége 2007–2008-ban 600 ezer eurót kapott e lobbitevékenységre, miután furcsa körülmények között a legrosszabb első ajánlatot adó Alstom nyert. Az amúgy angol nyelvű dokumentum magyar szavakkal is leírja, mit vethet ez fel a magyar jogszabályok szerint: befolyással üzérkedést és vesztegetést.
Miért? Azért mert az Alstom győzelmét igencsak korrupciógyanús, lemutyizós jelenségek vették körül. Például több cég kizárása a versenyből, vagy éppen határidő után módosított ajánlat, ami aztán végképp egy inkorrekt, bennfentes eljárást feltételez. A dokumentum azt is rögzíti, hogy az érintettek közül kettőt értesített, egyet pedig nem. Budapestet és Medgyessyt tájékoztatták a vizsgálatról, és mindketten válaszoltak is erre, míg az Alstrom nem kapott tájékoztatást.
A D–209-es miniszterelnökünk már a 2000–2010-es évek nagyvonalú milliárdos válaszait adta az OLAF-nak: azt írta válaszában, „tulajdonosként nem kompetenciája, hogy a cégei működésébe ilyen részletesen belelásson”, főleg nem olyan szerződésnél, amit még azelőtt írt alá a cég, mielőtt ő a tulajdonosa lett volna. Egyébként meg a tényt, hogy 597 ezer eurót kaptak lobbizásért, elismerte, amely cége árbevétele volt, le is adózta és kilenc embernek bért is fizetett belőle. Vagyis mindezzel semmi gond nincs.”

Neked meg szolga lélektan. Csicska oklevéllel. Ja,már azt megszerezted.