NYUGODJ BÉKÉBEN KARCSI!

_{Szerző: amigeleken.hu | 2023-01-18 12:32:00}

Egy vérbeli diósgyőri távozott közülünk, aki élete végéig büszke volt gyökereire.

Életének 70. esztendejében türelemmel viselt hosszú betegség után elhunyt Földesi Károly, a DVTK korábbi labdarúgója és edzője.

Az amigeleken.hu a Karcsival 2020. júliusában készült, „Akinek a mai napig a Nem érdekel más, csak a Diósgyőr a csengőhagja” című interjú újbóli közlésével búcsúzik. Egy vérbeli diósgyőri távozott közülünk, aki élete végéig büszke volt gyökereire és bárhová is sodorta az élet, megőrizte rajongását a DVTK-ért.

Hat éven keresztül volt a DVTK játékosa, gyerekkori álma teljesült azzal, hogy 17 évesen Diósgyőrbe igazolt Somsályról. Nyolcvankét mérkőzésen öltötte magára a piros-fehér mezt és nyolc alkalommal talált be az ellenfelek hálójába. Emlékezetes bemutatkozására három nappal a tizennyolcadik születésnapja előtt került sor, ahol csereként beállva egyenlített a Tatabánya ellen, azon a meccsen pedig, amelyen elsőként lépett pályára kezdőként Fehérváron, győzelmet érő találatot szerzett. 1975-ben talán kicsit elhamarkodott döntést hozott azzal, hogy elhagyta a DVTK-t és Kaposvárra igazolt. Edzőként a 73/74-es szezonban feljutó Diósgyőr edzője volt, de tevékenykedett a cigányválogatott edzőjeként is. Hatvannyolc évesen is aktív, Soroksáron dolgozik utánpótlás edzőként.

Tizenhét évesen már bemutatkoztál az NB III-ban Somsálybányán…

Igen, akkoriban még egy nagyon jól működő bánya működött ott és jó csapatunk volt. Gyerekkoromban mindig kimentem az edzésekre is, szedtem a labdát, próbáltam ellesni minél többet a játékosoktól. Volt egy Csáki Béla nevű játékosa a csapatnak, aki magyar B-válogatott is volt, csak egy balszerencsés balesetben elveszített a bal kezét. Tőle például nagyon sokat lehetett tanulni, én pedig próbáltam minél jobb tanuló lenni.

Hogy figyeltek fel rád a DVTK-nál?

A megyei válogatottaknak akkoriban rendszeresen tornákat rendeztek, és ehhez Tóth Józsi bácsi és Dr. Garadnai Sanyi bácsi toborozta össze a játékosokat Borsod megyében. Jól ment a játék a csapatomban, sok gólt rúgtam, második voltam a góllövőlistán, és bizonyára olvasták az újságban az eredményeket meg a góllövőket, így kerülhettem képbe Józsi bácsiéknál. Mondanom sem kell, hogy nagyon jó kis megye válogatott jött össze. Itt edzettünk Diósgyőrben, akkor még nem ilyen körülmények között, mint a mostaniak, és edzőmeccseket játszottunk a DVTK ificsapatával, ahol árgus szemekkel figyelték, ki mire képes. Így kerültem a DVTK látókörébe.

Mi döntött a DVTK mellett, hiszen úgy tudom, hogy a Ferencváros is mindent megtett, hogy leigazoljon?

Egy megyei válogatott tornán figyelt fel rám a Fradi játékosmegfigyelője és nagyon szerették volna, hogy hozzájuk igazoljak. A megfigyelő eljött az utolsó somsályi NB III-as meccsemre is. A Bag ellen játszottuk a meccset idegenben, kikaptunk 4-3-ra úgy, hogy én rúgtam mind a három gólunkat. Meg is kereste Édesapámat, hogy engedjen a Fradiba. Akkoriban még klasszikus pozíciók voltak, mint balösszekötő, jobbösszekötő, a ferencvárosi vezetők egyértelműen megmondták, hogy Mucha Józsit Rákosi Gyula helyére, engem pedig Branikovits helyére szeretnének beépíteni.

Apám viszont kerek-perec megmondta neki, hogy az ő fia nem fog egy olyan csapatban játszani, amelyiknek ő nem szurkol. Én akkor elfogadtam a döntését, hiszen borsodi gyerekként az volt az álmom, hogy Diósgyőrben futballozzak. Nagy boldogság volt számomra gyerekfejjel, hogy az NB I-ben focizhatok Diósgyőrben. Néha átfut azért az agyamon, hogy mi lett volna, ha a Ferencváros játékosaként tudok olyan teljesítményt nyújtani, mint néha-néha Diósgyőrben. Hiszen akkoriban jónéhány válogatottja volt a Fradinak, nem úgy, mint ma, mivel alig van magyar a csapatban.

Az 1970-es csapatképen Földesi a kép bal szélén látható

Hogy tudtad összeegyeztetni a DVTK-t és a válogatottat a tanulással?

A 2-es számú szakközépiskolába jártam és a Petőfi kollégiumban laktam. Az ifiválogatottnak azonban abban az évben két nagyon komoly túrája volt és mindkettőn a keret tagja voltam. Az egyik az olimpiai reménységek tornája volt Koreában, a másik pedig az UEFA torna, ami a legrangosabb nemzetközi torna volt akkoriban. Nagyon sokat hiányoztam ezek miatt, a hiányzásaim meghaladták a határt, ami miatt évet kellett volna ismételnem. Akkor úgy döntöttünk, hogy inkább kimaradok az iskolából, de utána elvégeztem a vendéglátóipari technikumot. Úgy érzem, jó döntés volt, mert azt a szakmát, amit választottam, nagyon szerettem csinálni.

Az NB I-es bemutatkozásod egészen jól sikerült …

1970. március 29-én, három nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt debütáltam. Itthon játszottunk a Tatabánya ellen, szakadt az eső, 1-0-ra vezettek a vendégek, amikor a 74. percben csereként úgy küldött fel a pályára Tátrai Sanyi bácsi, hogy „Menjen be, és egyenlítsen ki!”. A 80. percben szöglethez jutottunk, felmentem fejelni és két tatabányai védő között el is tudtam fejelni a labdát. Utána már csak azt láttam, hogy Rothelmer szedi ki a labdát a hálóból. Óriási boldogság volt, örült mindenki, hogy pontot tudunk menteni a végén. Ennél jobb és szebb bemutatkozást aligha képzelhet el egy tizennyolc éves gyerek.

Még tizennyolc sem voltál, és Tátrai Sándor betett a kezdőbe. A mai fociban miért olyan ritka ez, mint a fehér holló? Mi erről a véleményed?

Más volt nekünk a futballhoz való hozzáállásunk, más volt a futballszeretetünk, a futball iránti alázatunk. Mi mindenáron futballisták akartunk lenni. De nem csak szájjal, hanem tettekkel is. A mai világban kevés ilyen gyerek van már. Soha nem felejtem el, mi mindig kint maradtunk edzés után gyakorolni Szabó Lacival, Tatár Gyurival és a többiekkel. Milliószor rúgtunk kapura, Gyuri a fejelést gyakorolta, mi el akartuk érni a kitűzött célunkat. Ma a fiatalok sajnos egy burokban élnek. Azt gondolom, hogy manapság a gyerekek nyolcvan százalékát a szülők rontják el azzal, hogy ha két egyeneset rúg a gyerek a labdába, máris sztárként kezdik kezelni. Mindezek mellett türelmetlenek is a szülők a klubokkal, egyből továbbállnak, ha nem a szájuk íze szerint bánnak a gyerekkel, netán kicsit keményebb munkára is fogják őket.

A 70/71-es szezon csapafotóján Földesi a giggoló sorban jobbról a negyedik

Az a meccs is emlékezetes maradt számodra, amin először voltál kezdő ….

Hát igen. A tízedik fordulóban Fehérváron voltam először kezdő és rögtön az első percben betaláltam és ezzel a góllal meg is nyertük a mérkőzést. Óriási élmény volt az a fehérvári meccs, gondold el, rúgsz egy gólt az első percben, és a meccs végéig csak a te neved van az eredményjelzőn. Ez egy felemelő érzés. Ráadásul a bíró vagy hét percet hosszabbított is, de nem tudták kiegyenlíttetni a meccset, olyan jól védekeztünk. A meccs pont a skóciai UEFA torna előtti napokban volt, hazafelé Gass Pistával és Bence Jancsival nem is jöttünk haza Miskolcra, hanem leszálltunk a buszról Budapesten és mentünk a válogatott edzőtáborába.

Te ott voltál azon az 1970. szeptember 5.-i alberttelepi pályaavatón, ahol az edzőtök, Tátrai Sanyi bácsi meghalt?

Nem voltam ott. A válogatott edzőtáborából jöttünk haza a meccs előtti napon és felhívtam telefonon Sanyi bácsit otthonról, Somsályról, hogy menjek-e a pályaavatóra. Azt mondta, hogy maradjak otthon és pihenjek. Nagyon lesújtott mindannyiunkat Sanyi bácsi halála.

A diósgyőri edzőid közül kire gondolsz vissza a legjobb szívvel?

Mathesz Imrére egyértelműen. Ő volt az az edző, aki hitt bennem és meglátta bennem a tehetséget. Egy meccs kivételével végigjátszottam nála a teljes 71/72-es szezont. Imre nagyon jó futballista volt, majd 250 meccset játszott a Vasasban és 12-szeres válogatott is volt, részt vett a 66-os angliai világbajnokságon is. Emlékszem, amikor már az edzőnk volt, Németországban edzőtáboroztunk és Salamon Józsi megsérült az egyik meccsen, erre Imre fogta magát, beállt Józsi helyére, de olyan jól játszott, hogy a németek csak néztek. Nagyon jó edzéseket tartott, nem voltak két és fél órás edzései, rövidek, pörgősek voltak a tréningek. Ő már közel volt a mai modern futballhoz, többet foglalkoztunk a labdával, többet játszottunk. Nagyon szerettem az edzéseit és nagyon sajnáltam, amikor elment Diósgyőrből.

Imre nagyon bátran nyúlt a fiatalokhoz. Egy örök emlék marad számomra a 72. április 1.-i Fradi elleni idegenbeli győzelem a Népstadionban. Úgy vertük meg a nagy nevekkel felálló Ferencvárost, hogy szinte csikócsapattal álltunk fel. Én a meccs utáni napon töltöttem be a húszat, Gass Pista, aki a győztes gólt rúgta, még tőlem is fiatalabb volt, de Oláh Feri és Görgei Jancsi is csak 21 évesek voltak.

Az 1972. április 1.-i FTC elleni meccsen Földesi Kű Lajos ellen próbálja megszerezni a labdát, a jobb oldali képen Hajas Imre és a meccset eldöntő gólt szerző Gass István

A diósgyőri pályafutásodat nagyban meghatározta Szabó Géza érkezése…

Igen, de valószínűleg közrejátszott ebben az én túlzott önérzetességem is, amit utólag be kell látnom, nem kellett volna annyira erőltetnem. Ennek előzménye az volt, hogy nem sokkal előtte kaptam lakást az önkormányzattól a klub közbenjárásának is köszönhetően. A klubvezetés kikérte Géza véleményét a lakás kiutalása előtt, hogy szüksége van-e rám, számít-e a játékomra? Géza biztosította őket róla, hogy természetesen számít a játékomra, így meg is kaptam a lakást. Aztán telt-múlt az idő és Géza azt mondta, hogy szeretné éles helyzetekben is kipróbálni a fiatalokat, Fükőt, Borostyánt, a Teodoru testvéreket, illetve azt is megemlítette, hogy nem vagyok elég határozott a pályán, agresszívebbnek kellene lennem. Ekkor valami megbicsaklott bennem és úgy éreztem, hogy el kell mennem, mert az edzőm nem fog számítani rám, nem lesz helyem a csapatban. A vezetők próbáltak győzködni, hogy ez csak egy kísérletezési fázis lesz és maradjak, de végül úgy döntöttem, hogy máshol folytatom.

Mathesz Imre akkor a Kaposvár edzője volt, hívott, hogy menjek hozzájuk. Bennem meg éltek a kellemes emlékek róla, hogy milyen jó volt együtt dolgozni vele, meg vitt persze a forró fejem is.

Szokták mondani, hogy vásár után okos a paraszt, ilyen idős fejjel már azt gondolom, hogy nem kellett volna elkapkodnom a döntést, küzdenem kellett volna, be kellett volna fogni a számat és fogcsikorgatva küzdeni a helyemért a csapatban. Akkoriban fiatalon azonban ezt másképp gondoltam, nem tűnt olyan komoly döntésnek, mert hívott az MTK és a Tatabánya is, itt álltak sorban a csapatok értem. Nem akartam én itt hagyni a Diósgyőrt, de a Gézával folytatott beszélgetés és Mathesz Imre megkeresése végül pontot tett a dolog végére.

Diósgyőri meccseid közül ki tudsz választani egyet, amely a legemlékezetesebb volt számodra?

Nagy élmény volt a hazai bemutatkozásom, de ha egy meccset kell kiválasztani, akkor a Szeged elleni hazai meccset mondanám, amin 2-2 lett a végeredmény (1971. május 9.) Ezen lőttem életem legnagyobb gólját. A gyár felőli kapura támadtunk és szöglethez jutottunk. A kapu elé beívelt labdát kifejelték a szegedi védők, pont elém érkezett, nem hagytam lepattanni és ballal kapásból akkora gólt lőttem, hogy egészen a tizenhatosig pattant vissza a labda a hálótartó vasról.

Kaposvár után még játszottál NB II-ben is és Ausztriában fejezted be a pályafutásod …

36 évesen kényszerültem arra, hogy szögre akasszam a csukát, amikor Ausztriában elszakadt az achillesem. Kezdetben ingáztam Miskolcról Ausztriába, később kaptam egy lakrészt az óvoda melletti házban, és ott laktam. Aztán az egyik edző elhívott a negyedik ligába, a Niederösterreichba játszani, azt mondta, szeretné, ha megmutatnám az edzésen az ottani fiataloknak, hogy mi a futball, hogy kell átvenni a labdát, hogy kell passzolni, kapura lőni. Ez annyiból volt jobb, hogy csak a hétvégére kellett kimennem, de sajnos egy felkészülési meccsen elszakadt az achillesem és ez pontot tett a pályafutásomra.

Az edzői pályádon is akadnak bőven érdekességek. Milyen volt például együtt dolgozni Tornyi Barnával?https://www.amigeleken.hu/hirek/dvtk/nyugodj-bekeben-karcsi-2023-01-18?fbclid=IwAR2faOkj0mYrbqUf1C92bD_yq2qrr97oYYg7-B-ncjWfF4NBof6lvFZpyhI