Lölöke. Kiderült, miért vette el Várkonyi Andreát. A nap kommentje

Kiderült, miért vette el Várkonyi Andreát
Andi: – Neked milyen volt a gyerekkorod, Lölcim?
Lölőke: – Keserves. Orvos szerettem volna lenni, de a szüleim nem engedték. A iskolába, ha ötösöt kaptam – volna -, otthol biztos jól elvernek. Irgalmatlanul vissza köllötött fognom magamatot, mer sajnos nagyon jó tanulló lettem volna, a osztáj* esze.
– Én meg az osztály hülyéje voltam. Gázszerelő szerettem volna lenni, de a szüleim addig vertek, amíg megjött az eszem.
– Én önerőből lettem ilyen tök. Autógidakta. De 18 évesen mégis felvételiztem a orvosira titokba.
– Hány pontod lett?
– Épp elértem a minimumt.
– A felvételi ponthatárt?
– Nem. A alsó ponthatárt.
– Akkor végülis hány pontod lett?
– Nulla. Megcsináltam! Bár majnem minusz lett. Legalábbis a szóbelin aszonták.
– Aha. Én meg estin jártam titokban a gázközépbe. De gyakorlatiból kibuktam. És csak az orvosságig vittem.
– Volt, hogy én is a orvosságig vittem.
– Igen?!
– Persze. Többször is.
– Akkor kollégák vagyunk?!
– Azt nem hinném. Én a poharam vittem az orvosságig. Hogy bevegyem.
– Aj, te vicckópé!
– Én?! (1. képünk)
– Megint hülyéskedsz. Ezért is imádlak!
– És még?
– A 12-es csavarkulcsod megőrjít! (2. kép) És a szeleped… Neked melyik a kedvenc konvektorod?
– Egyik se.
– Nekem mindegyik. Micsoda jin-jang vagyunk ebben is!
– Kik?!
– Mindegy. Az a szerencsénk, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Neked, Lölcsim melyik fogyókúrás salátaétel a kedvenced. Nekem az endívia.
– Nekem a pacal.
– Jé! Ebben is milyen jól különbözünk! És a regények közül?
– Mi van velük?
– Melyik a kedvenced?
– A Vinetu. Azt nagyon szeressem.
– És a felnőtteknek valókból?
– Azokbul is a Vinetu.
– De az gyerekeknek való.
– Győztes csapaton ne változtass. Amúgy meg csak a eleje való gyerekeknek. És én gyerekként is kezdtem óvasni huszévesen. De a közepitül, amikor gyünnek a kajovák, állittólag majd bonyolúttabb lesz. Bár eddig se volt eccerü.
– Csak lesz? Ott még nem tartasz?
– De már majnem.
– 40 év alatt 200 oldal?!
– Az havonta majnem egy egész fél. Mér’? Te talán már volt, hogy kióvastál könyvet?
– Volt. És sokszor.
– Úgy értem, egészen.
– Én is.
– És nem csaltál?
– Nem.
– Hát akkor ebbe is kinkongulunk. Namijenjó.
– Jinjang. De az is jó ellentétnek, hogy másképp tudjuk. Ugye, neked nem Wagner a kedvenc zeneszerződ.
– Honnan tuttad?
– Megérzés. És ugye Bartók se?
– Az a Bunyós Pityu müvészneve?
– Nem.
– Akkor nem.
– Dejó! És ugye nem Bergman, Polanski vagy ilyeskik a kedvenc filmeseid?
– Nékem a Bucspencer. És a Csepliny. Meg a Izajura. És a kis vakond.
– Ajaj… Azt én is szeretem.
– Akkor én nem.
– Megtennéd?
– Én biz meg.
– Ó, te lovag! … Jaj, csak nehogy találjunk még hasonlóságokat köztünk!
– Nem hinném, hogy fognánk. Mer’ mondanák én valamit, Andrea, és főlényegileg: nékem kukacom van, néked bukszád.
– Jat, te huncutpajzán! … De ugye neked is van bukszád?
– De még mekkora. Csak ami benne van, az mind a Viktoré.
– Mind?!
– Mind.
– … bemutatnál neki…?
– Nem vagyunk haragban.
– Nem kabbét vagy lóf@szt mutatnál be neki. Hanem engem.
– Á, nem vihetlek hozzá magammal. Nem akarom, hogy hányjon.
– Ej te vicccár!
– ÉN?! Dehogy viccülök. A Viktor átkozottul keresztény. A gyomra forog a házasságon kivüli fertőtül.
– Igen? … Hát akkor… házasodjunk össze! … De biztos, hogy a Viktoré az, ami a tiéd?
– Biztos. Nekem lóf@sz se jut.
– Látod, hogy nem a pénzedért szeretlek? Se csak a testedért.
– De hát eddig aszontad, hogy a házasság felesleges hajcihő.
– Igen. De éjjel megvilágosodtam.
– Én is.
– Te is?!
– Ja. Amikor főkapcsútad a vellanyt, mert mentél pisázni.
– Jaj, te humóriás! Mindig csak a vicc!
– Ebbe mi a vicc?
– … ugye… ez is… vicc volt?
– Mi?
– Tényleg nem tudod? Őstehetség! Zseni vagy! Még jobban felnézek rád! Pedig már eddig is majd’ a nyakam tört ki. Szóval megjelent álmomban Szent Klitorisz és megcsóválta fejét helytelenítve a vadházasságot.
– Dehát te nem mentél hozzá se szarvashoz, se ártányhoz.
– Ej, te viccisten!
– De mos’ meg mér? A házasság komoly dolog. Nem illik állattal.
– És én mégis hozzád megyek. … Jajistenem! Nehogy megbántódj! Csak vicceltem!
– Mégse jössz hozzám?
– …. eh… de.
– Csak vicceltem. … Vagy most meg nem?
*igen, pontossal mondta.