Ungváry: Trianon egy kompromisszumokkal és tárgyalásokkal megspékelt béke volt

Az eddig legnagyobb érdeklődés kísérte Ungváry Krisztián „Egy történelem – sok magyarázat” elnevezésű, a Blinken OSA Archívum által szervezett előadássorozatának múlt heti részét. A felfokozott kíváncsiság oka, hogy a téma Trianon és annak revíziója volt.

Ugorjunk a legvégére, aztán végigvesszük a több mint egyórás előadás legerősebb állításait.

Ungváry utolsó mondatai ugyanis úgy foglalják össze a mondanivalóját, hogy azok önmagukban is megállják a helyüket. Két emigráns írót, Wass Albertet és Márai Sándor hasonlít össze, abból kiindulva, hogy „az előbbinek Magyarországon már két évvel ezelőtt is több mint hatvan köztéri emlékműre volt, és gyakorlatilag a magyar településeknek nagy részén van már Wass Albert utca. Miközben Márai Sándornak négy darab emlékműve van a Kárpát-medencében, de ebből kettő nem a mai határokon belül”. Kettejük életművének nemzetközi megítélése ettől gyökeresen eltér.

Ungváry nem a Trianonig vezető úttal foglalkozott. Az előadását két pillérre építette fel:

  • milyen mozgástere és kényszerpályája volt a magyar politikának a békeszerződés revíziójában
  • és – egy korábbi vitát elővéve – inkább trauma vagy neurózis az első világháborút lezáró békeszerződés? .

Ungváry szerint neurózis és trauma is, de egy rövid kitérő a békediktátum kifejezésről. A történész szerint minden békekötés úgy jön általában létre, hogy valaki veszít és valaki nyer. Ebből adódóan elvileg minden békekötés úgymond diktált béke.

Ami szerinte mégis újdonság volt az első világháborút lezáró békekötésben, hogy a győztes deklarálta a legyőzött felett azt, hogy ő erkölcsileg magasabb rendű, és ennek az erkölcsi magasabbrendűségnek a nevében hoz most valamilyen végső vagy végsőnek szánt ítéletet. Ez volt a legelső olyan béke, amikor ez megtörtént.

Megjelent az igény egy nemzetközi szervezetet létrehozására, amely a vitás kérdések megoldására korábban használt háborúskodást „kiiktatja” a politika legitim eszközeiből. A versailles-i békeszerződés nagyon fontos pontja volt a háborús felelősség megnevezése is. Ami ebben az esetben természetesen azt jelentette, hogy a háborúért csakis és kizárólag a vesztesek felelősek. És ez a felelősség nagyon sok mindenben manifesztálódott, például olyan előírásokban is, hogy a vesztesek sírkeresztjeinek fekete színűnek kellett lenniük a katonai temetőben, a győztesek sírkeresztjeinek meg fehérnek.

Ungváry úgy látja, hogy miközben magas morális elvek nevében hozták meg a versailles-i békeszerződést, a döntések elszenvedői számtalan okkal hivatkozhattak arra, hogy igazságtalanság érte őket. „Ez kezdettől fogva megmérgezte magát az eszmét, azaz a liberális demokráciákat is, amelyek ezt a békét igazából kitalálták” – vélte Ungváry.

A történész szerint nem igazak azok a legújabb kori narratívák, hogy a Nyugat egységes volt. Az Egyesült Államok magát a békét sem ratifikálta, Lengyelország csak sokkal később, és az angol és a francia törvényhozásban is eléggé heves viták zajlottak a témában. „Kezdettől fogva voltak kritikus hangok, amelyek kétségbe vonták ennek az egész békeműnek az igazságosságát és jogosságát” – közölte a történész.

De szerinte „ez a béke, bármennyire is furcsa, egy kompromisszumokkal és tárgyalásokkal spékelt béke volt még akkor is, hogyha Magyarország számára nemzeti katasztrófát is jelentett”.

Ungváry szerint még rosszabb is lehetett volna a helyzet, de nem fogadták el a szomszédok összes követelését. A történész térképre is rakta az 1919-ben megfogalmazott maximális területi követekéseket Magyarországgal szemben. Ezekben még átfedések is voltak. (A Tiszáig bemondott román igény korábbi volt.)

A neurózis vagy trauma témában Ungváry megmutatott egy adatsort arról, hogyan alakultak az etnikai viszonyok Erdélyben és a Partiumban. A magyarság száma abszolút értékben is jelentősen csökkent, az aránya pedig konkrétan megfeleződött.

Egészen elképesztő változásokat mutat egy másik adatsor is, nem csak a Romániához került városokat nézve.

Ungváry szerint bár „természetesen a világtörténelem szempontjából bizonyára teljesen mindegy, hogy Nagyváradon vagy Selmecbányán beszélnek-e magyarul, vagy nem, a mi szempontunkból azért mégse teljesen mindegy, mert nagyon nehéz számunkra ezt nem veszteségként megélni”. Éppen ezért szerinte Trianon és következménye nemcsak a neurózis kifejezéssel írható le, hanem a traumával is. Ez egy gyászmunka.

Hozzátette azt is, hogy a magyarság aránya egyetlenegy szomszédos országhoz került területen sem érte el az 50 százalékot, mind Erdélynek, mind Szlovákiának, mind a Vajdaságnak egyértelműen nem magyar többsége volt már az 1910-es népszámlálás adatai alapján.

Ungváry bemutatott olyan képeslapokat, amelyek a Nyugatot igyekeztek érzékenyíteni, azt szemléltetve, hogy más országoknak milyen veszteséget jelentett volna, ha elveszítik területük kétharmadát. „A probléma nyilván az ezzel, hogy nem veszi figyelembe: ennek a békének mégiscsak a racionális magja az volt, hogy Magyarország egy soknemzetiségű állam volt, amelynek nemzetiségei nem kívántak a magyarokkal egy államban maradni” – tette hozzá.

A magyar elit ezzel az egész történelmi katasztrófával nagyon sokáig semmit sem tudott kezdeni – mondta Ungváry, majd kiderült, hogy ennél is lesújtóbb a véleménye.