A Miskolci Törvényszék másodfokú tanácsa a március 9-én meghozott és kihirdetett ítéletével enyhítette annak a vádlottnak a büntetését, aki 2022. június 18-án délben egy csernelyi presszóban italozott, majd erősen ittas állapotban zaklatta, provokálta a többi vendéget, ezért a pultos a továbbiakban nem szolgálta ki és megkérte, hogy menjen haza. E kérésnek a vádlott nem tett eleget, ezért a pultos értesítette a rendőrséget. A helyszínre érkező és intézkedni kívánó hivatalos személyeket a terhelt többszöri felhívásra követte a parkolóba és az intézkedésnek magát alávetve átadta személyi igazolványát. A férfi már ekkor is instabil volt ittassága miatt és többször közelebb lépett az intézkedő rendőrökhöz, akik a biztonsági távolság megtartása érdekében hátrébb húzódtak.
Amikor távozásra szólították fel, a férfi viselkedése megváltozott, agresszívvá és ellenségessé vált, a rendőrök felé fenyegető kijelentéseket tett, azonban az intézkedés további menetében erőszakos magatartást nem tanúsított, előállításának tényét tudomásul vette.
Az elsőfokon eljáró Ózdi Járásbíróság a férfit hivatalos személy elleni erőszak bűntette miatt 2 év 6 hónap szabadságvesztésre és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte. A másodfokú bíróságként eljáró Miskolci Törvényszék pontosította és kiegészítette az elsőfokú ítéletben foglalt tényállást, amely alapján úgy ítélte meg, hogy a cselekmény tényleges tárgyi súlyával nem áll arányban a kiszabott szabadságvesztés tartama, ekként a szabadságvesztés büntetését – a közügyektől eltiltás mellékbüntetés egyidejű mellőzésével – 2 évre enyhítette és annak végrehajtását 4 évi próbaidőre felfüggesztette. Az ítélet jogerős.
De hát ez mind bűnöző, amik a fotón szerepelnek.
Tudjuk!
„Egyszer találkoztam Kádár Jánossal. Éppen almát vásárolt a kedves feleségének a Bosnyákon. Gyalog. Egy padról néztem. Kedvesen odajött hozzám, megszólított. Őt még nem kísérték biztonsági őrök, boldogan járt a nép között, ahogyan Mátyás király. Szóval odasétált, és megkérdezte:
„Mit csinálsz, barátom?”
„Semmit” – mondtam, „Kirúgtak az egyetemről, most éppen KMK vagyok. Közveszélyes Munkakerülő, Kádár elvtárs!”
„Ki találta ezt ki?” – kérdezte Kádár János.
„Te” – mondtam neki.
Megcsóválta a fejét, és jóságosan elmosolyodott. Látszott, hogy sajnálja az egészet. Éreztem rajta, hogy jó ember. Egyet intett a fejével, vagy talán nem is intett, mindesetre megjelent féltucat napszemüveges, zakós férfi, körbevettek, és elkezdtek verni. Fájt, de közben tetszett az a csendes szakszerűség, amely azért valahol a szocialista rendszerünket is dicsérte. Már nem olyan durván vertek, mint apámat az ÁVH-sok. Valahogyan lágyabban, óvatosabban.
Meg persze azt is tudtam, hogy megérdemlem. Nem kellett volna „tetves kommunista krumplibogárnak” neveznem az egyetem KISZ-titkárát. Még akkor sem, ha valóban bogárszerű volt az arca és a járása is. Hiszen ő is rendes ember volt. Jó kommunista. Sok ilyen volt, bárhogy is tagadja ezt a magyar társadalom kisebb része.
Múltkor láttam a tévében, híres üzletember lett ő is!
Szóval a közelmúlton révedezve a vért a betonra köptem, és közben mosolyogva figyeltem a távolodó népvezért. Láttam, éreztem rajta, hogy sajnálja ezt az egészet. Erről nem tehet. Ez a rendről szól, a jövőről. Rólunk. Ő miattunk, értünk ilyen kegyetlen.
„Szeretem, Kádár elvtárs! Én mindennek ellenére szeretem!” – üvöltöttem még utána.
Aztán minden elcsendesedett.
A szakszerű állambiztonság szakszerű dolgozói eltűntek, s ottmaradtam egyedül, én és a fájdalommal vegyes öröm. Visszaültem a padra, olvasgattam, egészen addig, amíg megjelentek a munkásőrök, és ők is összevertek. Mit bántam én! Hosszú hajam volt, homlokomon a bélyeg: „KMK”. Magamnak kerestem a bajt, mint a miniszoknyás lányok.
Káin jeleként viseltem a hosszú hajat, pont úgy, ahogyan Ábel gyilkosa, és én is kiérdemeltem a fenyítést az uramtól. A Jánostól.
Aztán megöregedtem. Azóta minden nap Kádár Jánossal álmodom. Jöhetett itt Grósz, Antall, Horn, Orbán vagy Gyurcsány, nekem már ő marad az igazi. Ő valahogyan még ember volt. Egy kedves kommunista.
Szerintem nagyon mérges lett volna, ha megtudja, hogy mi történik itt az országban. Nem is mondták el neki sokáig. Még a vadászatokon sem, vagy akkor, amikor Hruscsov elvtárssal tekézett. Hallgattak, mert tudták, ő nem tűri a rosszat. Aztán, amikor a nyolcvanas években megtették, meséltek neki ötvenhatról, akkor bele is őrült. Szegény.
Nem szégyellem, sírtam a temetésén. És nem azért, mert betüskéztem előtte. Jó, lehet, hogy azért is.
Az viszont biztos, hogy akkor és azóta is sokszor eszembe jut, hogy odajött hozzám, és a barátjának nevezett. Ő tényleg velünk volt.
Nem is a Kádár. A János.”
Tudjuk!
„Egyszer találkoztam Kádár Jánossal. Éppen almát vásárolt a kedves feleségének a Bosnyákon. Gyalog. Egy padról néztem. Kedvesen odajött hozzám, megszólított. Őt még nem kísérték biztonsági őrök, boldogan járt a nép között, ahogyan Mátyás király. Szóval odasétált, és megkérdezte:
„Mit csinálsz, barátom?”
„Semmit” – mondtam, „Kirúgtak az egyetemről, most éppen KMK vagyok. Közveszélyes Munkakerülő, Kádár elvtárs!”
„Ki találta ezt ki?” – kérdezte Kádár János.
„Te” – mondtam neki.
Megcsóválta a fejét, és jóságosan elmosolyodott. Látszott, hogy sajnálja az egészet. Éreztem rajta, hogy jó ember. Egyet intett a fejével, vagy talán nem is intett, mindesetre megjelent féltucat napszemüveges, zakós férfi, körbevettek, és elkezdtek verni. Fájt, de közben tetszett az a csendes szakszerűség, amely azért valahol a szocialista rendszerünket is dicsérte. Már nem olyan durván vertek, mint apámat az ÁVH-sok. Valahogyan lágyabban, óvatosabban.
Meg persze azt is tudtam, hogy megérdemlem. Nem kellett volna „tetves kommunista krumplibogárnak” neveznem az egyetem KISZ-titkárát. Még akkor sem, ha valóban bogárszerű volt az arca és a járása is. Hiszen ő is rendes ember volt. Jó kommunista. Sok ilyen volt, bárhogy is tagadja ezt a magyar társadalom kisebb része.
Múltkor láttam a tévében, híres üzletember lett ő is!
Szóval a közelmúlton révedezve a vért a betonra köptem, és közben mosolyogva figyeltem a távolodó népvezért. Láttam, éreztem rajta, hogy sajnálja ezt az egészet. Erről nem tehet. Ez a rendről szól, a jövőről. Rólunk. Ő miattunk, értünk ilyen kegyetlen.
„Szeretem, Kádár elvtárs! Én mindennek ellenére szeretem!” – üvöltöttem még utána.
Aztán minden elcsendesedett.
A szakszerű állambiztonság szakszerű dolgozói eltűntek, s ottmaradtam egyedül, én és a fájdalommal vegyes öröm. Visszaültem a padra, olvasgattam, egészen addig, amíg megjelentek a munkásőrök, és ők is összevertek. Mit bántam én! Hosszú hajam volt, homlokomon a bélyeg: „KMK”. Magamnak kerestem a bajt, mint a miniszoknyás lányok.
Káin jeleként viseltem a hosszú hajat, pont úgy, ahogyan Ábel gyilkosa, és én is kiérdemeltem a fenyítést az uramtól. A Jánostól.
Aztán megöregedtem. Azóta minden nap Kádár Jánossal álmodom. Jöhetett itt Grósz, Antall, Horn, Orbán vagy Gyurcsány, nekem már ő marad az igazi. Ő valahogyan még ember volt. Egy kedves kommunista.
Szerintem nagyon mérges lett volna, ha megtudja, hogy mi történik itt az országban. Nem is mondták el neki sokáig. Még a vadászatokon sem, vagy akkor, amikor Hruscsov elvtárssal tekézett. Hallgattak, mert tudták, ő nem tűri a rosszat. Aztán, amikor a nyolcvanas években megtették, meséltek neki ötvenhatról, akkor bele is őrült. Szegény.
Nem szégyellem, sírtam a temetésén. És nem azért, mert betüskéztem előtte. Jó, lehet, hogy azért is.
Az viszont biztos, hogy akkor és azóta is sokszor eszembe jut, hogy odajött hozzám, és a barátjának nevezett. Ő tényleg velünk volt.
Nem is a Kádár. A János.”