Az Aranypánt-díjat 2015-ben azért hozta létre a Roma Sajtóközpont, hogy megmutassa, a romák ugyanúgy helytállnak a hétköznapokban, ahogy bárki más. Dolgoznak a gyárban, a földeken, itthon, külföldön, és a betanított munkától a tudományos kutatásig bármit elvégeznek, amire lehetőségük és szükség van. Hasonlóak a kínjaik és az örömeik, de a származásukhoz kapcsolódó előítéletek miatt általában sokkal több akadályt kell legyőzniük, mint a többségnek, és az érvényesülés útja gyakran a kisebbségi identitás feladásán, az asszimiláción át vezet.

Az Aranypánt-díjjal a hétköznapi roma hősöket ünnepeljük. Azokat, akik a foglalkozásuk révén elismerést vívtak ki a környezetükben, és emellett öntudatos romaként élik mindennapjaikat. A Roma Sajtóközpont célja, hogy ne csak a hajdúvezér Lippai Balázsra, a virtuóz zongorista Cziffra Györgyre vagy épp a világklasszis futballista Farkas Jánosra legyünk büszkék, hanem minden romára, aki helytáll a hétköznapokban.

Maga az Aranypánt kifejezés is a romák többségének kettős identitását szimbolizálja. Kovács József Hontalan költő mondta: „Homlokomon két aranypánt van, az egyik a magyarságom, a másik a cigány kultúra. Egyikről sem kívánok lemondani.”

A 2023-as, hatodik Aranypánt-díjat a Roma Sajtóközpont idén az 1 Magyarország Kezdeményezéssel együttműködve hirdeti meg. Az elismerést utoljára 2019-ben adták át, most – részben a Covid által okozott – hároméves szünet után tér vissza. Szavazni április 8-án délután 3-ig lehet, a jelöltek portréi alatt lehet, legfeljebb három ember megjelölésével.

Balogh Mária, gyerekház-vezető

Balogh Mária az örkényi Micimackó Biztos Kezdet Gyerekház vezetőjeként dolgozik, szabadidejében egyesületével hátrányos helyzetű családokkal foglalkozik, folyamatosan önmaga és munkahelye fejlesztésén töri a fejét – és nem mellesleg egyedül neveli lányát. A leginspirálóbb személyek az életében a szülei. Mindketten kétkezi munkát végeznek, keményen dolgoztak egész életükben, és mindig ott segítenek, ahol csak tudnak. Saját örökös segíteni akarását is innen eredezteti. Már középiskolásként a helyi humán szolgáltató központban önkénteskedett.

“Örkény is ugyanolyan, mint minden más település, itt is tömbösítve vannak a cigány származású emberek, tehát mondhatom azt, hogy cigánytelepen nőttem fel” – mondja, de még ezzel együtt is valamivel szerencsésebbnek érzi az örkényi
cigányság helyzetét az átlaghoz képest. Szerinte a “régi” roma családok a közösség teljes értékű tagjai. Talán ezért nem is érzékelt semmit a romákat érintő megkülönböztetésből egész gyerekkorában. Ahogy fogalmaz: burokban élt. Érettségi után Budapesten tanult, ekkor találta magát szemben először a rasszizmussal:
“Észrevettem, hogy Úristen, itt 10-ből 8 ember utálja a cigányokat. És szó szerint utálja, és olyanokat mond… hát, tudjuk, milyeneket. Az már megérintett, és azt mondtam, »hű, hol éltem én eddig«.”

Később Örkényben a kisebbségi önkormányzat irodáját vezette évekig. Nagyon sok szegény emberrel volt kapcsolatban, itt “mindenben is” segített. 19 évesen kisebbségi önkormányzati képviselő lett. “Nagyon nagy álmaim voltak, hát abból semmit sem sikerült megvalósítani, ki kellett, hogy ábránduljak” – emlékezik vissza. Már ekkor is főként gyerekeken, rászorulókon szeretett volna segíteni, de szembe jött a magyar valóság: csak arra van pénz, amire adnak is. Bár 2011-ben távozott az önkormányzattól, nem törte meg a képviselői évek kudarca. 2021-ben kezdett az örkényi gyerekházban dolgozni, nem sokkal később megbízott vezető lett.

Tavaly kisgyermeknevelői végzettséget szerzett, és már újabb tanulmányait tervezgeti: szeretne gyógypedagógus lenni, és közösségszervezést is tanulna. Amilyen lelkesedéssel mesél a gyerekházról, az az érzése támad az embernek, hogy Marika szíve szerint minden szaktudást magába szippantana, és egyedül elvinné a hátán az egész intézményt.

Persze ez már most sem áll messze a valóságtól: kollégájával ketten igazgatják a gyerekházat, felkeresik a családokat, foglalkozásokat tartanak, adminisztrálnak. Mellettük többek közt mozgásfejlesztő, logopédus, pszichológus foglalkozik az örkényi és környékbeli 0 és 3 év közötti gyerekek fejlesztésével. Szerinte már most 120 százalékos a kihasználtság, ezért szíve szerint tovább bővítené a szolgáltatásokat, de borzasztó a szakemberhiány, a forrás pedig kevés.

Szívét-lelkét beleteszi ebbe a helybe, folyamatosan azon dolgozik, hogy még több roma és nem roma kisgyereket segíthessenek hozzá a teljes élethez. Szerinte nagyon jót tett a gyerekháznak, hogy két, helyben ismert roma dolgozó vezeti. Érezhetően több roma család fordul hozzájuk segítségért, miután sikerült olyan légkört teremteni, amelyben senki – így a meglátása szerint a rasszizmustól eleve tartó romák – sem érzi magát feszélyezve. Mindez pedig elsősorban a gyerekek javára válik.

Fontos közösségépítő szerepet is betölt a gyerekház, a kicsikkel otthon maradó, sokszor magukba forduló friss anyukák életében is meghatározó helyszín ez. “Nem mindegy, hogy csak a szomszéddal szólnak három szót, vagy bejönnek, és kialakulnak barátságok. A roma és a nem roma között is. Itt nem számít, hogy milyen rétegből jössz, nem számít, hogy cigány vagy, vagy nem, hogy jobb módú vagy, vagy szegény. Itt egy dolog számít: hogy anyuka vagy” – fogalmaz.
És hogy ki a hős ma Magyarországon? “Nagyon nehéz lett a mai világban megélni a szegény embernek. Nevezhetjük hősöknek azokat az embereket, akik több gyereket, nagy családot tartanak fenn, kevés bevételből. Ők hősök most Magyarországon” – mondja.

Dósa László, hajléktalanszálló vezető

„Laci vagyok a Vaspályáról” – mondja, amikor bemutatkozunk egymásnak. Azt akarták, hogy a sertéstelepen dolgozzon, nem vették fel bolti eladónak, CNC esztergályosként sem lett volna munkája, mégsem adta fel álmát, hogy nap mint nap embereknek segíthessen. Amikor megkérdezték tőle az egyetemen, hogy a szociális szférában mégis hol szeretne elhelyezkedni, László tudta, hogy ott tud igazán segíteni, ahová senki más nem akar menni az évfolyamtársai közül, így kezdett szociális munkásként dolgozni az egyetem után a hajléktalanellátásban.

Ma a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei, a Vaspálya Átmeneti Szállás – Váltóház vezetője. Az intézmény 22 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit a szenvedélybeteg hajléktalan emberek előtt. Komplex módszerrel, józanságot segítő csoport foglalkozásokkal, prevenciós lehetőségekkel segítik a szenvedélybeteg embereket.

A festői szépségű Borsod Vármegyei Harsányban nőtt fel, egy 11 gyermekes cigány családban. Édesapja Miskolcon dolgozott, édesanyja háztartást vezetett, megvolt mindenük. „Jól éltünk, mondhatni, jó módban nevelkedtem egy rövid ideig.” 15 éves korában, a ballagása napján halt meg édesapja, árván maradt testvéreivel. Pár éven belül mindenüket elvesztették.

„Nehéz idők voltak, egyik pofon után jött a másik”. László az általános iskola után felvételt nyert a miskolci élelmiszeripari szakközépiskolába, bolti eladó szakra, ahol a beiratkozáskor közölték vele, hogy van egy rossz hírük: nem tudnak gyakorlati helyet biztosítani, mert nem tudják elképzelni, hogyan lehet egy cigány fiú eladó. Önerővel nem talált gyakorlati helyet, így fel kellett adnia bolti eladói karrierjét. Ezután CNC esztergályos tanfolyamra ment, akkoriban viszont csupán 5 eszterga gép üzemelt Magyarországon. Mindeközben, édesanyja megegyezett a polgármesterrel, hogy a sertéstelepen dolgozhatna, fizetést kapna és évi 2 disznót.

„Ekkor döntöttem el, hogy továbbtanulok, és kétéves érettségi szakra mentem egy szakközépiskolába Miskolcon. „Az első napot sosem felejtem el. Senki nem akart mellém ülni. Amikor beléptem egyedüli barna bőrű diákként a terembe, 21-ből 20-an mondták, hogy ne üljek melléjük. Így csak álltam, míg egy rocker kislány mondta, hogy üljek le mellé.”

Az érettségi után 2000-ben felvették az ELTE Társadalomtudományi Karán, szociális munkás és szociálpolitikus szakra. Ez volt az első olyan közeg, ahol olyan roma fiatalokkal találkozhatott, akik szintén továbbtanultak. A Pestre költözés sem volt egyszerű László számára, egy teljes nyarat dolgozott az erdőn, hogy pénzt gyűjtsön. 8500 Ft-tal érkezett a fővárosba, ahol 5500 Ft volt a kollégiumi díj. Ekkor a Kurt Lewin Alapítvány adott neki gyakornoki munkát, így ha szegényesen is, de eltudta végezni az egyetemet.

„Az egyetemen a tanáraim számára, a diáktársaim számára nem számított, hogy cigány vagyok. Mégis emlékszem, beiratkozás után rengeteg könyvvel a hónom alatt odamentem az egyetemi büfébe. Az eladó azzal fogadott, hogy ne vicceljek már, itt csak egyetemistákat szolgálnak ki, szóval fáradjak ki. Próbáltam elmondani, hogy most vettem meg az egyetemi könyveimet, itt vannak a táskában. – Nem kell itt parádézni, ki lehet fáradni, ide bárki nem jöhet be – szakított félbe a hölgy. Nem hittem el, hogy ez megtörtént.”

László több mint húsz éve lépett be a 10. kerületi Előd utcai menedékhelyre, állandó éjszakásként kezdett dolgozni. Később a Táblás utcai speciális éjjeli menedékhelyen kapott feladatot, majd a Kocsis utcában. „Nagyon nehéz helyzetben élő emberek voltak ott, akik nem tudták, mi lesz a vacsora vagy az ebéd hétvégén. Kitaláltuk, hogy mindenki dobjon össze valamennyi pénzt, és csináltunk egy közösségi főzést. Főzzünk együtt Lacival volt a neve.

Közben mindenki mesélt magáról, az életéről. Hónapokon át működött, aztán az ott élők kezdték ezt a rendszert önállóan fenntartani.” Munkatársával ekkoriban dolgoztak ki egy szakmai protokollt, ami lehetővé tette, hogy hajléktalan párok közösen kapjanak elhelyezést. Családi kapcsolatban élőknek, testvéreknek, egyedülálló anyáknak is segítettek. Jó néhány ügyfelének intézett szociális lakást abban az időszakban, nagy többségük azóta is ott él.

A Váltóházban másfél évtizede szociális munkásként kezdte meg munkáját. 2018-tól ellátási egység vezetőhelyettesként, két éve pedig intézményvezetőként tevékenykedik. „Imádom a munkámat, ez egy csodálatos szakma, nem könnyű, de csodálatos. Ha újra kezdhetném sem csinálnék mást. Nekem segítenem kell, az elmúlt huszonegy évben olyan sok minden változott és azt hiszem, hogy egyetlen egy dolog maradt benne állandó. Ez a munkám szeretete és tisztelete.”

Dr. Gulyás Klára, kulturális antropológus, egyetemi adjunktus

Klára számára sosem volt kérdés, hogy roma, önazonosságát mégis alig több mint egy évtizede találta meg. E revelatív élmény olyannyira megváltoztatta az életét, hogy az azóta is az identitás megélése és felfedezése körül forog. Nem is akárhogyan! Klára a Tokaj-Hegyalja Egyetemen tanít, emellett számos civil szervezet és kezdeményezés motorja és még marad ideje roma fiatalok tucatjainak mentorálására is.

Gyökerei egy borsodi kis faluból, Forróról erednek, de nagyszülei már Miskolcon taníttatták édesanyját. Apja szintén forrói származású, állami gondozottként azonban csak 18 éves korábban ismerte meg a rokonságot és fedezte fel roma eredetét. Klárát családja mindig támogatta tanulmányai során – egy jó minőségű általános iskolába íratták be, ahol történetesen kevés volt a roma gyerek. Cigányságát leginkább hátrányként élte meg ekkoriban, elsősorban az általános iskola alsó tagozatában megélt diszkriminatív atrocitások miatt.

Nővére is egyetemet végzett, így teljesen evidens volt, hogy ő is továbbtanul. Első diplomáját szociálpedagógiából szerezte, majd 2008-ban részt vett az akkori Roma Nemzetiségi Önkormányzat egyik programjában, amelynek részeként olyan gyerekekkel találkozott, akik ténylegesen megélték a szegénységet. „Akkor elhatároztam, hogy ahhoz, hogy a gyerekeken segíteni tudjak, használható kompetenciákkal kell felvérteznem magam.”

Így jutott el Szegedre, ahol a kisebbségpolitika mesterszakot végezte el. Ugyanebben az évben, 2011-ben alakult meg a roma szakkollégiumi hálózat és bekapcsolódott a Lippai Balázs Roma Szakkollégium életébe. Igazából csak azért szerzett két további diplomát, hogy minél tovább bent maradhasson a szakkollégiumban, ugyanis a tagsághoz felsőoktatási jogviszony szükséges.

„Valahogy mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, kerestem önmagamban a saját identitásomat. Még az egyetemen sem volt meg ez, mert ott is egyedül voltam cigány.Amikor megismertem hozzám hasonló roma fiatalokat, végre rátaláltam önmagamra és felfedeztem a roma identitásom pozitív tartalmát. Ma már az egész életem erről szól.” A tanulást ezután sem hagyta abba, sőt, most következett a legfontosabb szak: a kulturális antropológia. Ugyanis az antropológia döntően meghatározta látásmódját. Felemelő érzés számára, hogy akkori meghatározó tanárát, Dr. Kotics Józsefet ma már kutatótársának és barátjának tekinthet.

Kiváló egyetemi eredményei után nem volt kérdés számára, hogy doktori iskolában folytatja tanulmányait. Disszertációját a roma diplomások értelmiségi szerepeiről írta, amelyet summa cum laude minősítéssel védett meg 2021-ben, és szerezte meg ezáltal a doktori fokozatot. Roma és nem roma barátaival Episztémé Egyesület néven civil szervezetet alapítottak. Célkitűzéseik is ehhez kapcsolódnak: fő feladatuknak tekintik a Kárpát-medencében élő etnikumok komplex kutatását, hangsúlyos célkitűzésként jelenik meg a roma kulturális reprezentáció megteremtése. Egyik legfontosabb eredményük, hogy több évnyi küzdelem után sikerült Roma Holocaust Emlékművet állítaniuk az ország negyedik legnagyobb városában.

A főállása, valamint a civil szervezeti munkája mellett roma fiatalokat mentorál, tanulmányaikban és munkakeresésben, vagy éppen csak jótanácsokkal segíti őket. Mindemellett önkéntes tevékenységet is végez az UCCU Roma Informális Oktatási Alapítványnál, amelynek célja, hogy a többségi társadalomhoz tartozó fiatalok körében a romákkal szembeni előítéleteiket és sztereotípiáikat mérsékeljék és találkozási lehetőséget teremtsenek a roma és nem roma fiatalok számára.

Klára először a Miskolci Egyetemen tanított a Kulturális Antropológia Tanszékén, majd tavaly óta a Tokaj Hegyaljai Egyetemen a pedagógusképzésben vesz részt, ahol elsősorban társadalomtudományi tárgyakat oktat. Fontosnak tartja, hogy a nem roma fiatalok roma embereket lássanak más társadalmi szerepkörökben, például egyetemi oktatóként. Ugyanis számára az jelentené a valós integrációt, ha hétköznapivá válna, hogy egy roma ember tanít az egyetemi katedrán. Úgy gondolja, hogy ehhez az egyetemi jelenlétével hozzá tud járulni.

Nagyon erős a hivatástudata, önazonosságot jelent számára, mert: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem!” – idézte Az ember tragédiája egyik szimbolikus mondatát, és ugyanezzel jellemezte saját magát is.

Klára soha nem érezte, hogy munkahelyén roma származása miatt kevésbé fogadnák el. Sokkal inkább tartja problémának, hogy elfogadnak egy roma embert a munkahelyi környezetben, de kivételként, csodabogárként kezelik, mintha szuperhős lenne. Fontosnak tarja, hogy a magukat romának valló értelmiségiek azt közvetítsék, hogy az elért eredmények nem a „szuperhősségnek” köszönhetők, hanem a lehetőségeknek, amellyel élni tudtak, amely sok roma gyermek számára ma nem adatik meg minden eseteben. „Én nem vagyok szuperhős,a diplomáimat a körülményeknek köszönhetem, annak, hogy támogató környezetben nőttem fel, és jó iskolákba tudtam járni.”

Hegedűs József, pedagógus

Hegedűs József félig oláhcigány, félig pedig nem roma családból érkezik, így fiatal kora óta két világ között érzi magát. Mint mondja, ugyan nagyon utált iskolába járni, sok trauma érte ott roma származása miatt, mégis már óvodás korában úgy érezte, gyermekekkel szeretne foglalkozni. Bár tanárai műszaki szakközépbe küldték, ahol útépítő technikus végzettséget szerzett, ezt a papírját sosem használta, hanem a szívére hallgatva és apja tanácsára beiratkozott Szegeden a tanítóképzőre. A budapesti Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumban nehéz sorsú és fogyatékkal élő gyerekeket tanít, mellette pedig első zenei albumának kiadásán dolgozik.

Már az egyetemi éveit is végigkísérte a roma gyökereihez való közeledés, a hagyományok megismerése. A Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium, aminek az “utolsó utáni pillanatban” lett tagja fontos mérföldkövet jelentett számára, mivel előtte nem ismert roma értelmiségieket – itt találta meg igazán a helyét romaként. Szakdolgozatának témájául is a tradicionális oláhcigány családban nevelkedett gyermekek iskolai motivációit választotta. Bár az egyetemen nem érték származása miatt atrocitások, azért azt érezte, hogy nem esik elég szó a roma gyermekekről, mint mondja, négy év alatt egyetlen mondat hangzott el a kérdésben.

Ekkoriban lett számára egyértelmű az is, hogy nem átlagos gyerekekkel szeretne foglalkozni. Bár egyes területeken szaktársainál gyengébben teljesített, de az empátiát és türelmet igénylő feladatokban magára talált. A diploma megszerzése után került a Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumba, ahol az első évben mint napközis tanár és képesítés nélküli ének-zene, valamint technika oktató dolgozott. Tavaly szeptemberben kapta meg első saját osztályát, amiben hét nehéz sorsú, tanulási nehézséggel élő gyerekkel foglalkozik.

„Mindenkinek meg kell ismerni a különlegességeit, klisé, hogy aki valamiben nem olyan ügyes, az másban tehetséges – ez tényleg így van. Ki kell tapasztalni, hogy ki hogyan működik, milyen utakon lehet eljutni hozzá. Ez gyakran nehéz feladat, flexibilisnek kell lenni, ami fárasztó feladat, de a látható eredményekért megéri” -mesél munkájáról Hegedűs József, vagy ahogy a gyerekei hívják Józsi bácsi. Mint mondja, tanév vége felé már látható eredményeket és jelentős haladást értek el az osztályával.

Zenetanárként hagyományos roma dalokat és hangszereket, mint a kannát is vitt az órákra. A zenével való kapcsolata is egészen gyermekkoráig nyúlik vissza: édesapjának volt egy csehszlovák basszusgitárja, amit kiskorától ütögették, csapkodták – 12 évesen ezen kezdett el játszani. Fél évvel később kapott egy gitárt, amin néhány ingyenes óra után nagyrészt egyedül, autodidakta módon tanult meg játszani. „Érdekes volt, hogy nem tudtam popdalokat énekelni, miközben az énekórán a népdalokat gyönyörűen sikerült.”

Kezdetben punk együttesekben zenélt, majd megismerte a Szabó Balázs Bandáját, ami új irányt mutatott neki a népzene és a pop ötvözésére, míg Parno Graszt a cigányzenéhez kapcsolódást, “népem zenéje” érzést lobbantotta fel benne. “Éreztem, hogy én ismerem azokat a fájdalmakat, nehézségeket, amikből merítkeznek ezek
a dalok.”

A zenén keresztül tudja megélni cigányságát, feldolgozni az amiatt kapott gyermekkori bántásokat, ha szomorú, akkor a mai napig oláhcigány hallgatót ír. Legnagyobb hatást Cseh Tamás és Bereményi szerzőpárosa tette rá, mint mondja, amikor először látta egy dalukat, “transzba esett”. Sokat köszönhet édesanyjának is, aki szerette volna, hogy minél jobb élete legyen, ezért motiválta a tanulásra, és akit a kisgyermeknevelésben példaképének tart. Félvérként nevelkedve egyszerre volt jelen tradicionális oláh-családban és egy átlagos kispolgári családban.

“Felemás volt ez az ingázás, más a karácsony a két helyen, egyik helyen ajándékokat kap az ember, a másikon meg örül, hogy van mit enni a fa mellett.” A kettősségre emlékezve eszébe jut egy alkalom, amikor a kígyósi cigánytelepen füsttel és a trágya szagával átitatott kabátban ment az MTA épületébe konferenciára, amin Orbán Viktor is részt vett.

“A roma társadalomnak úgy tudok hasznos tagja lenni, hogy roma pedagógus vagyok. Hasonló a zenében is, az alternatív zenei közegben sokaknak én vagyok az egyetlen roma ismerőse, ők rajtam keresztül találkoznak ezzel a világgal.”

2021-ben nevezett a Kikeltető tehetségkutatóra, mint mondja, elsősorban unalmában, mert éppen feloszlóban volt egy zenekara, és nem akart otthon ülni. A verseny végén a díjazottak közé került és itt ismerkedett meg többek között Fekete Giorgioval, a Carson Coma énekesével is, akivel a mai napig jóbarátok, közösen is turnéztak. A tanítás mellett jelenleg két albumon is dolgozik, első lemezének az utómunkálatai folynak, ez várhatóan nyár elején jelenik majd meg.

Herédi Roland – Borbély

Bár a tündérmeséken és fejlődésregényeken érlelődött reflexeink ezt sugallják, valójában kivételesen ritka, hogy valaki tényleg valóra váltsa a gyerekkori álmait. Rolandnak sikerült. Tinédzserként arról álmodott, hogy lesz egy saját fodrász szalonja, de legalábbis a debreceni Piac (azaz: Fő) utcai borbélyüzletnél nem adja alább. Hosszú, küzdelmes út vezetett idáig, de egyetlenegyszer sem hőkölt vissza, ha kellett, édesanyja óhajával is szembement.

Roland 1995-ben született egy híres debreceni muzsikus családban, nagyapja brácsás volt, őt is zenésznek szánta, de mint mondja: „nagy csibész voltam, fejjel mentem a falnak, ledobtam a rám kényszerített dolgokat”. Szülei korán elválnak, édesanyja autoimmun betegsége dacára két állást vállal, hogy a fiát felnevelje. Tizenkét éves, amikor anyukája megismerkedik az új párjával, ettől kezdve őt tekinti az igazi apjának, „tőle tanultam mindent, de mindent”, meséli elfogódottan. Alig néhány évvel öcse születése után elveszíti a nevelőapját is. Roland ekkortájt érettségizett le, ott nyiladozik az élet előtte, de mivel édesanyja állapota súlyosbodik, neki kell gondoskodnia a családról.

Építkezésen lesz segédmunkás, közben elvégez egy logisztikai tanfolyamot és belföldi fuvarszervezőként dolgozik egy zöldségfeldolgozó üzemben, majd az egészségügyben helyezkedik el műtős segédként, végül ismét gyárban köt ki. A borbélykodással kapcsolatos álmai azonban egyetlen percre sem hunynak ki benne. Amikor a gyászt és keresetkiesést követően a család helyzete stabilizálódik, Roland elindul a saját útján. Hosszas tépelődést, az édesanyjával folytatott számos beszélgetést követően elvégzi a női-férfi fodrász képzést, beszerzi magának a profi eszközöket – „először egy hajvágót, aztán egy ollót, utána egy fésűt, hajszárítót, shavert, kontúrvágót, szépen lassan lett kész a szettem –, az iskolai gyakorlat mellett az egész családot nyírja, hogy tudását tökéletesítse.

„Az egész ott indult, a lakótelepen, ahol felnőttem”, meséli. „Általános iskolában a barátokkal egymásnak vágtuk a haját. Akkoriban még nem volt ilyen modern a technika, nem voltak ilyen jó hajvágógépek, nem volt még shaver, kontúrvágó, igazából ollónk sem volt, csak egy gagyi tescós gépünk, de mi állandóan versenyeztünk, hogy ki vág jobb átmenetet. Persze, volt olyan is, hogy egy-egy nyírás után 3 hétig sapkában jártam, de a hajvágás iránti igényességem és a versenyszellem ekkor alakult ki bennem. Aztán a középsuliban felhívott egy haverom, hogy te, figyelj, van egy hajvágó gépem, nem kell? Dehogynem kell, persze, hogy kell. (…) Elhoztam, de képzeld el, olyan rossz gép volt, hogy a húsz toldófésű közül, amit a haver a gép mellé adott, egy se passzolt. Elmentem hát, vettem egy fésűt és elkezdtem nyirbálni az öcsémet meg a közelieket.”

A fodrásziskola után felkerül Budapestre, a külvárosból ingázik három órát naponta, tizenkét órás a munkaideje. Hétvégenként olykor hajnali 2-ig is benn marad a belvárosi szalonban, a buliba igyekvő fiatalokat „szépítgeti”. Amikor megkérdezem, volt-e közismert szereplő, esetleg celeb a vendégkörében, azt feleli, volt, persze, de ha nem bánom, neveket inkább nem említ, mert nem szeretné, ha ennek alapján mérettetne meg. Végül úgy dönt, hazatér Debrecenbe és megpróbál elhelyezkedni a Piac utcai Barber Shopban. Vésztartalék nélkül vág neki, csibészesen, mint minden egyébnek az életben – egy hét múlva behívják egy próbavágásra, azóta is ott dolgozik.

Szereti ezt a helyet, otthonos és családias, nagy a pörgés, az egyetemi környezet miatt színes a vendégkör. Lelkesen avat be a barber-szakma rejtelmeibe, hosszan sorolja a geometriai formákat és kombinációkat, a hajdiagnosztika praktikáit, a skinfade-technikát (bőrből indított átmenet). Innen, az önerőből kivívott nyugalomból szemléli az eddig megtett útját és a roma fiatalok lehetőségeit: a lakótelepi általános iskolából, ahol származása miatt rendszeresen érték atrocitások, most az egyik legmenőbb belvárosi szalon borbélya, aki sokat tesz azért, hogy a tehetséges roma fiataloknak is szakmát adjon a kezébe.

„Nem mindenkiből lehet főosztályvezető nővér, kutatóorvos vagy adjunktus, de egy menő szakma mindenkiben ott van”, mondja. Folyamatosan képezi magát, tavaly megszerezte a mesteroklevelet, utcáról beeső vendégre már nincs is kapacitása, de a kollégái közt két olyan fiú van, akiket ő tanított be. Erre különösen büszke. Ahogyan arra is, hogy rengeteg roma fiatal próbálgatja otthon a szárnyait ugyanúgy, ahogy ő próbálgatta egykor. „Tehetségesek, megvan a szépérzékük, de ez önmagában nem elég: kitartás és akarat is kell hozzá.” Ő pedig azt szeretné, ha a saját kitartása és állhatatossága példaként szolgálna nekik.

Horváth Vali szociálpolitikus, dúla, családgondozó

Sok dolog nem vagy csak alig tud változni Magyarországon. Ilyenek például a kórházi szülészetek. Európában kiugróan magas számú felesleges beavatkozást kell elszenvedniük a magyar nőknek, a gyengéd szülés körülményeit kevés kórház képes biztosítani. Egy ilyen rendszerben minden nő kiszolgáltatott, de a romákat még a diszkrimináció is sújtja. Ezért különösen fontos az a munka, amit Horváth Vali végez: amellett, hogy a bántalmazó párjuk elől anyaotthonban élő édesanyáknak segít, dúlaként elkíséri a várandós kismamákat a kórházba, hogy a szülőszobában támogassa őket. Vali már 18 éve dolgozik a Lea Otthonban, hivatása az egész életét kitölti. Ahhoz azonban, hogy ezt a teljességet megélhesse a munkájában, hosszú utat kellett bejárnia.

A szegény, de törekvő roma szülők lánya Csobánkán cseperedett fel. Rettenthetetlen tanulási vágyát semmi sem tudta megtörni, sem a kényszer, sem a körülmények. Hatalmas kitérők után szerzett diplomát. Vali úgy fogalmaz: szülei törték előtte az utat, otthon érték volt a tanulás, a tudás.

Az általános iskolát követően gépírónőnek tanult, aminek a mai napig hasznát veszi, hiszen egyszerre tud nagyon gyorsan és helyesen írni, otthonosan mozog az adminisztrációban. Ez a végzettség folyamatosan munkát biztosított neki, különböző cégeknél titkárnőként dolgozott. Míg nappal a munkahelyén állt helyt, este és hétvégenként az érettségire készült. A szakmunkások gimnáziumában végül sikerrel vizsgázott. És itt már nem volt megállás: azt érezte, hogy tovább kell tanulnia. Hajtotta a kíváncsiság és a vágy, hogy minél többet megtudjon a világról.

Szokták mondani, hogy az élethez kell egy kis szerencse is, én inkább úgy fogalmaznék: aki kitartóan küzd a céljaiért, az a különböző élethelyzetekben is a megragadandó lehetőséget látja. Ahogy Vali meglátta a lehetőséget egy újságban olvasható hirdetésben: egy civilszervezet – a Kurt Lewin Alapítvány – előkészítő foglalkozást hirdetett szociológus és szociális szakra jelentkező hátrányos helyzetű fiataloknak.

– Nem tudtam pontosan, mit csinál egy szociológus, de olyan jól hangzott – meséli nevetve Vali. Ehhez képest maximum pontszámmal vették fel az egyetemre, ahol főszerkesztője lett a Roma Page-nek és rendszeres szerzője a kétezres évek egyik ikonikus szakmai lapjának, a SzocHálónak. A friss diplomás szociálpolitikus azt érezte, olyan munkára van szüksége, amely biztonságot hoz az életébe, de hamar megmérettetés elé állította az élet: akkoriban annyira telítettek voltak az szociális szakmában az álláshelyek, hogy hónapokig munkanélküli volt. Ezért volt a sok éjszakázás? Ezért tanult annyit, hogy újra titkárnőként dolgozzon? – zakatoltak a kérdések a fejében. 2005-ben végül, egy várandósoknak és fiatal anyukáknak átmeneti otthont nyújtó alapítvány családgondozót keresett. – Amikor körbevezettek az intézményben, azonnal tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Az egész atmoszféra szeretetteljes, befogadó volt.

Olyan fiatal nőkkel találkoztam, akik épphogy csak tanulják az anyaságot. Éreztem, hogy itt a helyem – idézi fel Vali. És a szerelem azóta is tart az otthonnal. Időközben elvégezte a dúlaképzőt is, mert kiderült számára, mennyire rosszul bánnak a bántalmazó kapcsolatból menekülő, hátrányos helyzetű, várandós nőkkel a szülőszobán. – A roma származásuk vagy az alacsony státuszuk miatt, de nagyon másképp kezelik őket a kórházban. Láttam, mennyire nehezen élik ezt meg a kismamáink, hiszen az az időszak, aminek a legszebbnek kellene lennie, traumatikussá válik. Azt éreztem, ott kell lennem velük a szülőszobán, bátorítanom kell őket, képviselnem kell az érdekeiket, hogy ne tehessenek meg velük bármit – mesél a dulává válásának történetéről.

Azóta már 27 babának a világrajövetelét kísérte, több esetben a köldökzsinórt is ő vágta el. Minden baba világrajövetelénél azt kívánja, adjon neki az Isten sok erőt, boldogságot. De dúlaként nemcsak az a célja, hogy képviselje a kismamák – vagy ahogy fogalmaz: a lányai – érdekeit, hanem igyekszik hatni a kórházi személyzetre annak érdekében, hogy el lehessen kerülni a felesleges orvosi beavatkozásokat. – Volt olyan lányom, aki azt kérte, egy férfi se legyen jelen a szülésénél. Igyekeztem ezt a kérést közvetíteni a kórház felé, amit sikerült is teljesíteni – meséli. Volt, aki nem akart még oxitocint kapni, és hosszabb vajúdási időt kért, ilyenkor is Vali közvetített. Nagy öröm, ha sikerül kilobbizni az „aranyórát”: azt az időt, amit közvetlenül a megszületést követően a baba édesanyja mellkasán tölthet háborítatlanul.

Vali azt mondja, nagyon kevés a roma szakember a segítő területeken is. – Talán ezért is bizalmasabbak velem az anyukák. Összenézünk és szavak nélkül is értjük egymást. Ha valamelyikük mond valami nagyon romásat, én azonnal értem, ez is segíti a bizalom mélyülését – fogalmaz. A megszületést követően minden baba egyforma: mindegy, hogy fehér a bőre vagy sötétebb, mindenki rózsaszín a születésekor. Aztán máris nyílik az olló, attól függően, hogy melyik baba hová tart az édesanyjával. Innentől kezdve az életesélyeik nagyon különbözőek – fogalmaz Vali, akit a lányai „tündérkeresztanyunak” hívnak.

Kamarás Lakatos Katalin, történelemtanár

„Nekem a diákjaim a példaképeim, sokat tanulok és rengeteg energiát kapok tőlük” – mondja szelíd mosollyal Katalin, az örkényi Huszka Hermina Általános iskola tanára. Már kislánykorában pedagógus akart lenni, álmának beteljesülése mögött a rengeteg munka és céltudatosság mellett egy befogadó, inspiráló környezet húzódott meg. A szó nemes értelmében véve nyughatatlan személyiség, aki folyamatosan azokat a módszereket keresi és alkalmazza, amelyek révén nem csak színvonalas tudást tud átadni a diákjai számára, hanem el is hiteti a gyermekekkel, hogy értékesek, tehetségesek és sikeresek lehetnek az életben. Katalin büszke, öntudatos roma nő, akinek kiemelten fontos a szülőfalujának roma közössége, akiktől rengeteg bátorítást, támogatást kapott.

Katalin a borsodi Szikszón született, Gadnán nőtt fel. Az édesapja oláh cigány, édesanyja romungró, azaz magyar cigány családból származik. Apai nagyszülei, valamint szülei mindig is meghatározó példaképek voltak Katalin számára, akik nemcsak a nyugodt élethez szükséges feltételeket megteremtették meg, de minden elképzelését, tervét támogatták, és ösztönözték Katit.

A család kezdetben a cigánysoron, a nagyszülőkkel egy udvaron lakott, később azonban később Gadna azon részébe költöztek, ahol vegyesen éltek romák és nem romák. A gyermekkorára, mint idilli időszakra emlékszik, sok pozitív élménnyel gazdagodott, amelyekből ma is lelkierőt merít. Általános iskolai tanulmányait Felsővadászon kezdte meg, alsó tagozatos évében szerzett sikerei egy életre szóló muníciót adtak Katalin számára. Már ekkor, kislánykorában eldöntötte, hogy tanár szeretne lenni. Ebbéli elhatározásában elévülhetetlen érdeme volt akkori tanárainak, akik észrevették tehetségét és bátorították tanulmányai során.

Már kisiskolás korában állandó szereplője lett az iskolai ünnepségeknek és területi versenyeknek, ahol verseket mondott, énekelt és rendre kiváló eredményeket ért el. Petőfi versei azóta is meghatározó szerepet töltenek be az életében. A suli Katalin emlékeiben egy befogadó szellemiségű hely, ahol nem számított sem a társadalmi státusz, sem a bőrszín. Az általános iskola után a miskolci Kossuth Lajos Gimnáziumba nyert felvételt. Az irodalom szeretete a gimnáziumi évek alatt is megmaradt, hiszen különböző rendezvényeken szavalt, énekelt. A középiskolai évek alatt még inkább megerősödött Kati számára, mit szeretne tanulni, mivel akar foglalkozni.

A Miskolci Egyetem történelem és magyar szakára jelentkezett. Felsőfokú tanulmányai során került kapcsolatba az akkor még Gödöllőn működő Roma Szakkollégiummal. E közösség nem csak intellektuális értelemben volt inspiráló Kati számára, hanem az identitásának megerősítésében, tudatosabb vállalásában is jelentős motivációt, erőt adott számára. Kati tudatosan hagyta meg a leánykori nevét: a Lakatost, hogy mindenki számára egyértelmű legyen az, hogy ő roma, büszke roma.

Egy rövidebb külföldi tartózkodás miatt egyetemi tanulmányait felfüggesztette, s később csak történelemből diplomázott. Azonban idén februárban újra jelentkezett magyar szakra. Kati történelem-tanárnőként dolgozik az örkényi Huszka Hermina Általános Iskolában, mind a kollégák, mind a szülők, s még inkább a gyermekek nagy örömére. Erős bizalmi viszony van közte és a diákok között. Sokan és sokszor keresik meg őt a legszemélyesebb jellegű ügyeikkel, kérdéseikkel, problémáikkal, de az örömeikkel is. Fő pedagógiai módszere – a tudásátadáson túl – a gyermekek tisztelete, szeretete, lelkük ápolása, gondozása, önbizalmuk erősítése. Katalin nagyon sok olyan módszert alkalmaz sikerrel a munkája során, amelyet saját maga tapasztalt meg az általános és középiskolai tanulmányai során. Rendhagyó órákat tart, amelyek keretében sikeres roma embereket hív el iskolába.

Kati rendíthetetlen humanista, aki hisz gyerekek jóra való fogékonyságában, valamint abban, hogy tudás és ismeretszerzés mindenkinek alapvető joga, s csak ezek révén van esély a fejlődésre. Ez a személetmód határozza meg az álláspontját a romák társadalmi integrációja kapcsán is. Civil ügyekben is aktív, egy helyi szervezetben lát el önkéntes feladatokat. Kati és férje két gyönyörű lány boldog és büszke szülei, akik toleranciára, elfogadásra és persze az irodalom szeretetére nevelnek.

Kovács Richárd, rendőrfőhadnagy

A nappali falán szinte tenyérnyi hely sincsen szabadon az elismerő oklevelek között, érmekkel, serlegekkel és díjakkal teli vitrin árulkodik Kovács Richárd rendőrfőhadnagy, testépítő sikereiről. Bár karrierje meglehetősen nehezen indult, a rendőrtiszti pályától semmilyen akadály nem tudta eltántorítani. A ma már a dombóvári rendőrkapitányságon szolgáló örökös „Mr. Zsaru” mindvégig öntudatos roma ember maradt, aki különdíjas TDK dolgozatot írt a rendőrségi etnikai profilalkotásról.

Gyermekkorát Kaposvár szomszédságában Nagybajomon töltötte, ahol nagymamájával egy kétszobás, fürdő nélküli vályogházban éltek. A mindennapok kilátástalanságából a testedzés nyújtott számára menekülést, kilépési lehetőséget. Egyszer hazafelé látta, hogy az egyik régi házban ég a villany és odabent súlyokat emelgettek – így kezdődött a testépítői karrierje. “Egy dohos terem volt csak, hideg régi súlyzókkal, de ez volt az én világom”. 2000-ben ellátogatott Kaposváron a Miss és Mr Zsaru testépítői versenyre, ott határozta el, hogy egyszer ő áll majd a dobogó legfelső fokán. Már egészen fiatal korában érdekelte a rendőri szakma, gyakran látta és irigyelte az egyenruhások öltözetét, felszerelését és járműveit.

Azonban a rendőri pályán nehezített úton indult, mivel egymás után többször is elutasították a befogadói nyilatkozat iránti kérelmét a helyi rendőrkapitányságon, mivel édesapja, aki nem volt élete része, büntetett előéletű. De nem hagyta magát, levelet írt az Országos Rendőr Főkapitányságnak, akik meg is hívták budapesti központjukba. A kinőtt ballagási öltönyében érkezett a fővárosba, majd egy rövid beszélgetés után megkapta a rendőri kiképzéshez szükséges nyilatkozatot.

Már az iskolai évek alatt, még mint tanuló, teljesítette is fiatalkori álmát, és 2006-ban megnyerte a Mr. Zsaru címet. Majd a következő két évben is őt választották kategóriájában Magyarország legizmosabb rendőrének, ezzel az örökös Mr. Zsaru címet és tanárai elismerését is kiérdemelte. A rendőri alapképzés után jelentkezett a Rendőrtiszti Főiskolára (ma Nemzeti Közszolgálati Egyetem), ehhez a bolognai rendszer bevezetése miatt újra kellett érettségiznie. Első alkalommal nem sikerült a megfelelő pontszámot elérnie a felvételhez, így, ahogy fogalmazott “amíg mások egyszer, addig én háromszor mentem leérettségizni”.

Az egyetemen egyik tanára kereste meg azzal, hogy neveznie kéne a TDK-ra (Tudományos Diákkör), ahol “Etnikai profilalkotás a rendőri intézkedések során” című dolgozatával különdíjat érdemelt ki. “Ott állt helyre, hogy ki is vagyok, tudtam, hogy valami dolgom lesz az életben, a sorstársaimmal, a cigány emberekkel.”

Innentől érezte, hogy amíg addig sokszor nehéz volt lenyelnie, ha származása miatt sérelmek érték, innentől már előnynek, plusz látószöget jelentő tulajdonságnak tartja cigányságát. Többször előfordult vele az is, hogy ilyen témákban oktatói az ő véleményét kérték ki. Hiába végezte el azonban sikeresen az egyetemet, hat évig mégsem tudott előre lépni, Kaposváron nem került tiszti beosztásba. Ezt követően váltott, jelenleg a Dombóvári Rendőrkapitányság közlekedésrendészeti alosztályán dolgozik, mint főhadnagy.

Az egyetem mellett másodállást vállalt, hogy elutazhasson a New Yorkban megrendezett World Police and Fire Gamesre, ahol 2011-ben ezüstérmet is nyert, következő évben Washingtonból már két arannyal térhetett haza. Az utolsó versenye óta sorra kapja a megkereséseket, felkéréseket, hogy hátrányos helyzetű iskolákban, mélyszegénységben élő gyerekek nyári táboraiban és többek között az NKE-n adjon elő. Mint mondja, a díjak önmagukban csak porfogó tárgyak, azonban ő az elismeréseit szeretné hálóként használni, amivel másokat tud halászni tanítani.

A gyermekeknek élete és küzdelmes pályája bemutatásával igyekszik motivációt adni és megmutatni, hogy kitartással, sporttal és tanulással milyen eredményeket lehet elérni, mint fogalmaz, azt igyekszik átadni nekik, amit fiának is gyakran elmond: “Az akadályok hasznos dolgok, ha megtanulod átugrani őket, akkor legyőzhetetlenné válsz.” A rendőr hallgatóknak a kommunikáció és az egymás iránti szolidaritás fontosságáról tart előadásokat. “Amikor úgy jössz ki az előadó teremből, hogy fiatal rendőrök megtapsolnak az nagyon klassz, mert olyasmit tudtál nekik átadni, amivel sikerül a kommunikációs csatornákat megnyitni.”

Jelenleg is két szakon folytatja tanulmányait, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán Romológia szakán és a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Karán joghallgató, ahol a tervek szerint jövőre szerzi meg a doktori címet. Kutatási területe a mélyszegénység és a rendészet szociológia.

Rostás Norbert, nyugdíjasház vezető, orvostanhallgató

“Mindig az volt bennem, hogy szeretnék odamenni a betegekhez, és ők megköszönik nekem, hogy segítettem nekik” – ezzel magyarázza a dóci nyugdíjasházat vezető Rostás Norbert, hogy miért ragadta őt meg ennyire az ápolói szakma. Norbert hosszú utat járt be, amíg saját idősotthont nyitott a kis csongrádi községben: a Dóc-Baks-Szeged háromszögben eltöltött gyermek- és diákévek után néhány hónapig önkéntesként dolgozott Indiában, ahol a 18 éves fejjel megtapasztalt mélyszegénység egy életre nyomot hagyott benne. Ezután Angliában próbált szerencsét. Eredetileg csak nyelvvizsgájára akarta trenírozni magát munka mellett, ám ebből végül nyolcévnyi kint tartózkodás és a teljes karrierjét meghatározó tapasztalatszerzés lett.

Norbert Plymouthban kezdte ápolóként keresni a kenyerét, ahol nyolc év alatt intézményvezető-helyettesi pozícióig küzdötte fel magát. Óvodáskori álma, hogy végül orvos váljon belőle: angliai ápolói munkája mellett már a plymouth-i egyetemen elkezdte tanulmányait, jelenleg pedig a Szegedi Tudományegyetem orvostanhallgatója. Már évekkel hazaköltözése előtt elkezdte előkészíteni szülőfalujában saját projektjét, az Ápolás Extra Egyesület nyugdíjas otthont, amely végül 2019-ben megnyithatta kapuit.

Norbert az Angliában látott hozzáállást akarta meghonosítani a nagyszülei egykori otthonában berendezett nyugdíjasházban. Míg szerinte a hazai intézményekben gyakran futószalagszerű az idősellátás, ő és kollégái igyekeznek saját hozzátartozóikként kezelni a lakókat. “Reggel például megkérdezzük őket, hogy melyik ruhájukat szeretnék aznap hordani. Könnyű volna azt feltételezni, hogy egy demens lakó ezt nem tudja eldönteni, de mi ilyenkor kiveszünk két- vagy háromfajta ruhát, és azt kérdezzük tőle, hogy melyik tetszik neki?” Az otthon mottója is ez: “Nem lakóink élnek a munkahelyünkön, mi dolgozunk az otthonunkban” – érzékelteti Norbert, hogy miben próbálnak mást nyújtani a hazai otthonokhoz képet.

Home office-ból nem lehet paradicsomot szedni. Ez a látszólag nyilvánvaló fizikai törvényszerűség ihlette Rostás Norbert és kollégái csodálatos teremtményét, a “Cigányon is jól áll a fehér köpeny” programot, amely kiutat kínált azoknak a mezőgazdasági munkából élő, csongrádi romatelepeken lakó embereknek, akik a világjárványt kísérő gazdasági leállás miatt elvesztették megélhetésüket, ám e programnak köszönhetően kipróbálhatták magukat ápolóként Norberték nyugdíjásházában. A mélyszegénységben élő embereket segítő Fényhozók Alapítvánnyal kifundálták, hogy a szegedi oktatási központokkal partnerségben kis, házilag berendezett helyiségekben biztosítják az ápoláshoz szükséges elméleti távoktatást a résztvevőknek, akik a gyakorlatukat Norberték otthonában tölthetik. Így nem kell beutazniuk Szegedre a gyakran továbbra is napi munkából élő embereknek azért, hogy tanulhassanak; sőt azoknak is hozzáférhetővé vált az oktatás, akiknek nem, hogy internetük és laptopjuk nincs otthon, de még az áram is ki van kötve náluk.

“Hihetetlen, mennyire jó érzés, hogy akiket gyerekkoromtól láttam napszámosként dolgozni, most a kapát lecserélték fehér köpenyre” – mondja Norbert, aki csak ismer olyan utcát Bakson, ahol öt olyan ápolónő van, akik korábban a földeken dolgoztak.
A dóci nyugdíjasház alapítója szerint a Covid az előítéletek működését is megváltoztatta. A ház első gyakornokai a Covid alatt végeztek, Norbert szerint ők azért tudtak egyből megragadni a szakmában, mert már nem bőrszín vagy vezetéknév alapján ítélték meg őket, hanem az alapján, amit letettek az asztalra a világjárvány vészterhes hónapjai, évei alatt.

Mindez nem jöhetett volna létre Norbert szeretett nagymamája nélkül, akit éppen néhány hete veszített el. A mama ugyancsak ápolónő szeretett volna lenni, ám szülei annak idején nem támogatták ebben. “Kicsit úgy érzem, mintha az ő álmát valósítanám meg” – mondja Norbert, aki különösen hálás azért, hogy nagymamája nemcsak, hogy megérhette a nagy álom valóra váltását, de az Ápolás Extra Egyesület alapító tagjaként részt is vett az intézmény létrehozásában.

Jelenleg 5-7 munkatárs koordinálja a nyugdíjasház működtetését, így nem csoda, ha minden idejüket lefoglalja a munka. De Norbertnek arra is van válasza, hogy meddig lehet ezt bírni erővel: “Van bennünk ez a belső tűz, ami hajtja az embert. Muszáj csinálnunk, mert ha belekényelmesedünk, akkor nem lesz semmi.”

Váradiné Farkas Mária, óvodavezető

A csupaszív, mosolygós Marika a romák lakta Halmajugra egyik büszkesége. Az első diplomás, az első, aki intézményvezetői pozícióig vitte. Az ezerkétszáz lelkes hevesi faluban évek óta nagy odaadással és szakmai alázattal vezeti a helyi óvodát, a pozícióit azonban neki sem adták ingyen. Sok más diplomás roma nőhöz hasonlóan ő is szakmahalmozó, kereskedelmi szakközéptől a műszaki egyetemig egy sor tanulmányi állomás következett, míg elérte célját. És hogy valamit jól csinál, mi sem jelzi hitelesebben, hogy kis túlzással a fél falu jelölte a díjra.

Zenész cigány családból származik, nagyszülei fontos szerepet játszottak az életében, mivel világra jöttekor szülei még nagyon fiatalok voltak. Nagyapját tekinti példaképének, „ő egy olyan ember volt, akit a faluban mindenki szeretett, általa tanultam meg mi az az elfogadás.” Gyermekkorában nagyon kíváncsi természet volt, ami tanulmányi eredményein is megmutatkozott. A tehetsége kibontakoztatásában az iskola is partner volt, ahol elmondása szerint egyáltalán nem számított ki roma és nem roma, de a településen sem. A gimnáziumról azonban lebeszélte osztályfőnöke, mondván szerezzen szakmát is az érettségi mellé.

„Azt mondták, a gimnázium azoknak való, akiknél a háttér biztosított arra, hogy orvosok, ügyvédek, jogászok legyenek. Engem beskatulyáztak a szakközépiskolába.” – emlékszik vissza Mária, kicsit rossz szájízzel. Így került kereskedelmi szakközépbe, pedig sosem volt a céljai között a bolti munka. A szakma után elvégezte az érettségit is, majd a marketinget és az üzletvezetői szakképesítést. Megtette, amit kellett, de nem érezte jól magát ezen a területen, nem meglepő, hogy hamarosan újabb és újabb iskolákba kezdett.

Mostani hivatása irányába az első lépést egy OKJ képzés keretében tette meg, amikor gyermekvédelmi asszisztensnek tanult. Így került mostani munkahelyére, az óvodába is, immár közel 17 éve. „Mindent kellett csinálnom, mert igazából nem tudták mi a feladata egy pedagógiai asszisztensnek. Eleinte kijártam a családokhoz a védőnővel, jegyzővel, emellett az óvónők mellett is ott voltam a csoportokban. A hátrányos helyzetű gyerekek felmérése is a feladataim közé tartozott. Nagyon sokrétű volt a munkám akkoriban.” Marika azonban nem érte be ennyivel és a következő évben már be is iratkozott a Szent István Egyetem óvónőképzőjére Szarvasra.

Itt találkozott először hozzá hasonló roma fiatalokkal, akikkel a korábbiaktól teljesen eltérő módon tudta megélni a roma identitását. Pedig Mária eleve ízig-vérig romaként határozza meg magát, aki sosem félt akár konfliktusokat is felvállalni emiatt, de találkozása értelmiségi roma fiatalokkal és roma egyetemi oktatókkal új szintre emelte önazonosságát, amiben immár sokkal több volt a pozitív megélés.
Az egyetemi légkör annyira megtetszett neki, hogy időközben két másik szakra is beiratkozott, igaz, a műegyetem közoktatás vezető képzése után az ELTE andragógia szakját fel kellett függesztenie, mert időközben óvodavezetővé nevezték ki Marikát és nem maradt ideje a tanulásra. Munkahelyére nagyon büszke, egyedülállónak tartja, hogy a tizenegy munkatársból vele együtt hatan roma szakemberek, de még ígyis nagyon kevesen dolgoznak az intézményben és óvónőhiányról számolt be. Sok esetben ő maga is elvégzi a többiek munkáját, ha a szükség úgy kívánja. A kollégák közül van olyan, akivel már a kezdetektől együtt dolgoznak, nem is csoda, ha második családjaként tekint rájuk.

A munkája a mindent jelenti számára: „Itt találtam meg önmagamat. Minden ember számára van egy küldetés az életben, szerintem az enyém ez” – meg sem lepődhetünk azon, hogy egész életében az emberekkel, de leginkább gyerekekkel szeretne foglalkozni, bármerre is vigye az élet. Úgy fogalmazott, hogy nem vezetett könnyű út idáig, nagyon sok küzdelmen van túl, sőt sokszor fel is adta volna, de Isten mindig olyan embereket rendelt mellé, akik nem engedték el a kezét és átsegítették a nehéz időszakokon, emiatt mindig nagyon hálás lesz.

Büszkén mesélt szülőfalujáról is, hiszen kevés olyan település van, ahol ösztöndíjat kapnak a továbbtanuló fiatalok, ráadásul az önkormányzat átvállalja az egyetemi tandíjat azoktól, akik hiányszakmákra jelentkeznek, mint például orvos, tanár, óvónő. A polgármesternek és Máriának is szívügye, hogy a fiatalok tanuljanak, ezért minden nyáron gyakornokokat fogadnak az óvodában. Elégedett az életével, két gyermek boldog édesanyja.

A jelöltek portréit az RSK megbízásából Bogatin Bence, Csengel Karina, Fazekas Lázár Benjámin, Király Kinga Júlia, Kovács Szandra, Ónody-Molnár Dóra, Rézműves Balogh Adrienn és Szegedi Dezső készítették.