„Csont és bőr holttestek, amerre a szem ellátott, a krematórium előtt úgy összepakolva, mint egy farakás. Tetves priccseken öklendező vérhasos, tífuszos, tbc-s, tüdőgyulladásos testek, segítségért könyörgő, nyomorult szemek. Az agyam fel sem tudta fogni a hihetetlen rémálmot, bepillantottam a pokolba.”

Máig próbálok nem gondolni rá, nem beszélni róla.

– emlékszik vissza a koncentrációs táborokra a kis erdélyi faluból családjával Amerikába költöző, újságkihordó fiúból lett nürnbergi ügyész, Ben Ferencz. Ő nem élte át személyesen a borzalmakat: az amerikai hadsereggel tért vissza Európába két és fél évtized után, a haláltáborok felszabadításában is részt vett, jogászként háborús bűnök felderítésével foglalkozott.

Jó reggelt, hogy vagy? – köszönt magyarul a telefonban, amikor Floridában utolértük, hogy életéről kérdezzük. Mivel csecsemőkorában vándoroltak ki az erdélyi (pontosabban partiumi) Csoltról, angolul mesélt arról, hogy hogyan lett a félszemű erdélyi zsidó suszter és műkedvelő szeszcsempész fiából harvardi jogász.

Sorsjegyhamisítóból lesz a legjobb jogász

Bár iskolakezdéskor még nem is tudott angolul, tanárai hamar felfigyeltek a tehetséges fiúra, és beajánlották egy kiemelkedő képességű bevándorlókat ingyen oktató gimnáziumba. Az ebédrevalót sorsjegyhamisításból próbálta előteremteni – a kicsapást épp, hogy megúszta, de végül a főiskolára is ösztöndíjat kapott, „pedig akkoriban a magunkfajta bevándorlók legfeljebb a középiskola befejezéséről ábrándozhattak”. A szociológia szak után a Harvard jogi karán kutatási asszisztensként háborús bűnökkel foglalkozott – nem is sejtve, hogy kevesebb mint egy évtizeddel később nürnbergi főügyészként fogja felhasználni a tudását a második világháború után.

Pilótának túl alacsony volt, felderítőnek nem volt elég régóta amerikai állampolgár, így végül csak 1943 tavaszán, már jogi diplomájával a zsebében találta magát közlegényként egy észak-karolinai kiképzőtáborban, ahol egy ismeretlen országban tervezett partraszállásra képezték ki az alakulatát. „Nem akartam másoktól várni, hogy meghaljanak értem” – mondta, pedig gyors előlépésre nem számíthatott:

Ebből az alakulatból csak koporsóban lehet kikerülni.

– bocsátotta útjára Európa felé főtörzsőrmestere, miközben a szeme láttára tépte szét sikeres tisztképző-felvételi értesítőjét és áthelyezési kérelmét. Így maradt írnok és beszerző, egyben valószínűleg a legmagasabban képzett amerikai katona, aki vécépapír- és sparheltalkatrész-utánpótlással foglalkozott.

Rápecsételtem, hogy TITKOS

Amikor a szövetségesek elhatározták, hogy a náci vezetőket bíróság elé állítják, sürgősen szükség lett háborús bűnökben jártas jogászokra. A partraszállás után tizedessé előlépve tanúkat hallgatott ki, pereket készített elő az amerikaiak által felszabadított területeken: volt, hogy kézzel kotorta ki meglincselt amerikai katonák holttestének bokáját, és a dzsiphez kötve húzta ki a földből a testet, hogy ujjlenyomatot tudjon venni. Azt, hogy részt vehessen a koncentrációs táborok felszabadításában, ő kérte, a felhatalmazást írnok lévén saját magának gépelte: „Találtam egy tisztet, aki aláírta Patton meghatalmazottjaként. Azt hiszem, épp józan volt. Hogy még impozánsabb legyen, rápecsételtem az aljára, hogy TITKOS” – emlékezett vissza.

Buchenwald nevét akkor hallotta először, amikor a katonai ügyészséghez befutott a jelentés, hogy több száz holttestet találtak egy szögesdróttal körbevett területen. A nácik nem is sejtették, hogy egyszer a precizitásuk lesz a vesztük: a táborok irodáiban napról napra vezették a halálozásokat, csak a halál okát hamisították meg („tífusz”, „menekülés közben lelőve”). A felszabadítók emberbőrből készült lámpaernyőt, zsugorított koponyákat és működő krematóriumokat is láttak, így nem volt kérdés, mi történt valójában. Buchenwaldban egy rab rejtette el életét kockáztatva az SS-katonák személyes adatait tartalmazó dossziékat, ez Ferencznek hatalmas segítség volt az elkövetők felkutatásában, akiknek már hűlt helyük volt, mire az amerikaiak odaértek.

Ő sem volt szívbajos: volt, hogy úgy állított be azokba a falvakba, ahol amerikai katonákat öltek meg, hogy a falhoz állította a tanúkat, majd közölte, hogy

Ebenseeben annak is  tanúja volt , hogy táborokból szabadult volt rabok megvertek és élve elégettek egy német katonát, korábbi fogvatartójukat. „A levegőbe lőhettem volna, de nem tettem semmit – émelyítő érzés volt látni” – mondta elcsukló hangon.

Nürnberg: az Einsatzgruppe-per

Nem tudja, mit műveltek? Minek vizsgálódni, miért nem lövik le őket?

– idézte fel Ferencz egy orosz katona kérdését, aki nem értette, hogy amerikai társa miért gyűjt bizonyítékokat vagy hallgat ki tanúkat. Ő a jog erejében hitt, a háború után ezért tért vissza Németországba korábbi elhatározása ellenére: elfogadta a hadügyminisztérium ajánlatát, hogy ezredesként a nürnbergi perek előkészítésén dolgozzon, nehogy a jövőben megismétlődhessenek a világháború borzalmai (a városban az amerikaiak a legismertebb nürnbergi per után újabb perekkel folytatták a háborús bűnösök felelősségre vonását).

Az egyik perben azután lett főügyész, hogy egy kollégája megtalálta a német bevetési csoportokról, azaz Einsatzgruppékról szóló titkos feljegyzéseket (teljes nevük a Biztonsági Rendőrség és a Biztonsági Szolgálat bevetési csoportjai, céljuk a „zsidók, cigányok és a politikai komisszárok megsemmisítése″). Számológépen adta össze a feljegyzett halottak számát: az SS alá tartozó csoportok több mint egymillió embert mészároltak le a keleti fronton a háború alatt, amit a vezetők akkurátusan dokumentáltak – ez nagyban megkönnyítette az ügyészek munkáját a perben. A csoportoknak több mint háromezer tagja volt, a perhez 24 vezetőt választottak ki vádlottnak („A történészek nem fogják elhinni, de azért, mert ennyi hely volt a vádlottak padján″ – mesélte Ferencz). Egyikük öngyilkossága után 23 ellen emeltek vádat.

A kétnapos vádbeszéd után több mint 20 védőügyvéd fogott hozzá a három hónapon túl elhúzódó szerecsenmosdatáshoz. Volt, aki Parkinson-kórjára hivatkozva próbálta megúszni a felelősségre vonást, mások parancsokat teljesítettek, önvédelemből öltek vagy ott sem voltak, a jelentéseiket pedig csak azért tupírozták fel, hogy imponáljanak a Führernek. Otto Ohlendorf SS-tábornok azt találta mondani, hogy az ő egysége

„Megfizetnek ezért az amerikai zsidók″ – vágta keserűen Ferencz arcába még a vesztőhelyen is, miután a bíróság két hónap gondolkodás után a vádlottak felét halálra, a többieket börtönbüntetésre ítélte. Ferencz ügyészként nem halálbüntetést kért a vádlottakra, de azt méltánytalannak tartja, hogy több vádlott később kegyelemben részesült, így végül összesen négyüket akasztották fel. Ohlendorf volt az egyik.

A világháború és a nürnbergi perek után Ferencz továbbra is Németországban maradt, itt született meg mind a négy gyereke. Olyan pereken dolgozott, amelyekben a koncentrációs táborok túlélőit kárpótolták, a nácik által zsidóktól elkobzott vagyont adták vissza, vagy tisztségüktől megfosztott zsidók nyugdíjáról döntöttek.

1957-ben tért vissza az Egyesült Államokba, ezután ügyvédként dolgozott az USA-ban, de a vietnami háború borzalmai miatt otthagyta a magánpraxist, egy nemzetközi bíróság létrehozásán kezdett el dolgozni. Ebből nőtt ki a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC), ami a népirtással, háborús bűnökkel és más emberiesség elleni bűncselekményekkel foglalkozik.

Fotó: Armin Weigel

Senki se mondja nekem, hogy a holokauszt nem történt meg

„A holokauszt bizonyítékai vitathatatlanok, hogy csak egy dolgot mondjak: 1942-ben egy konferenciát tartottak a Wannseenél, ez egy tó Berlin környékén. A villát és a konferencia jegyzőkönyveit is mind a mai napig megőrizték. Itt körülbelül 15 náci vezető gyűlt össze és arról beszéltek, hogy mi legyen a zsidókérdés végső megoldása” – kezdte Ferencz, amikor a holokauszttagadókról kérdeztük. A konferencián részletekbe menően foglalkoztak azzal, hogy mi legyen a zsidókkal, ki minősül zsidónak, még azt is megbeszélték, hogy az első világháborús hős zsidókat hogyan kell kezelni.

„Én ügyész voltam: az embereim szerezték meg azokat a jelentéseket, amik a keleti frontról érkeztek, hogy melyik parancsnok melyik egysége melyik nap hány zsidót végzett ki.

önvédelemből öltek, a zsidók oroszbarátok, ezért veszélyt jelentettek rájuk nézve, azért kellett megölniük a gyerekeket is, mert különben gyűlölték volna a nácikat azért, amit a szüleikkel tettek. Tömeggyilkosok szemébe néztem, a terepen láttam a tömeggyilkosságok nyomait” – mondta Ferencz.

Nincs még egy élő ember, akinek meglenne ugyanez a tapasztalata. Senki ne mondja nekem, hogy a holokauszt nem történt meg.

Az idős korukban elkapott és bíróság elé állított SS-katonák, koncentrációs tábori őrök helyzete más: egy kilencvenéves ember már nyilván nem fogja újra elkövetni bűntetteit, elsősorban mégis az áldozatokra kell tekintettel lenni, feléjük van ezeknek az ügyeknek „jelképes erkölcsi értéke″.

A világért sem hagynék ki egy ilyen lehetőséget

– vágta rá, amikor búcsúzóul azt kérdeztük tőle, mit üzen a magyar fiataloknak. „Akik háborút kezdenek, tudniuk kell, hogy előbb-utóbb felelniük kell a tetteikért, rangjukra és származásukra való tekintet nélkül. Ebben a zord és veszélyes világban a közvélemény a legfelsőbb bíróság, a közvélemény pedig ti vagytok: kompromisszumkészségre, együttérzésre, egymás megértésére van szükség. Én már nem tudok mit tenni, vigyétek ti tovább a stafétabotot, ez minden, amit tehetek, hogy megvédjelek titeket″ – mondta.https://index.hu/kulfold/2014/10/16/benjamin_ferencz_naci_zsido_vilaghaboru_icc_haborus_bun_nurnberg_ugyesz/

Benjamin Ferencz könyvei, köztük memoárja angol nyelven ingyen letölthetők a honlapjáról. A nemzetközi büntetőjog és az ICC történetének megértésében dr. Horváth Valéria jogász segített nekünk.