Mit jelent ez a mementó? Családi emlékek dobognak egy szemiotikai könyvben? A szenvedélyes jeltudományi gyűjtő szándékos enigmát helyezett el olvasója útjában? A konvenciókon mindig rést kereső Tóth Szergej egyszerre vall és a rejtőzködik? A háború és hamis állásfoglalásai elől menekíti gyermekkori emlékezetének kincseit?Ebben az interjúban egy Dnyeper-parti orosz polgári család történetéről lesz szó, az egykor orosz, majd soknemzetiségű, jelenleg pedig háborúban élő szülővárosról. Végső soron pedig arról: elég hiteles-e a magántörténelem ahhoz, hogy a humanitás útjait képviselje ott, ahol a hatalmi történelem már-már kudarcot vallott?

– Szergej, azt írod a Tünettan és identitás-ban, hogy a négy testvér közül az oroszországi polgárháború végére egyetlen fiú maradt életben. Kicsoda Iván Ivánovics Kolesznyicsenkó?

– Ő a Nagypapa, anyai nagyapám. Az ő házukban születtem 1955-ben és nevelkedtem 7 éves koromig. Nagypapa és Nagymama jelentett mindent a gyermekkoromban. Születésem idején, a szovjet időkben a Dnyeper-parti várost még Dnyeprodzerzsinszknek hívták, a szovjet titkosrendőrséget alapító Dzerzsinszkij nevéből. Ez a város egybeépült az akkori Dnyepropetrovszkkal, amely pedig Petrovszkij bolsevik vezető nevét őrizte. Amikor 1901-ben Nagypapa született, a várost még Jekatyerinoszlávnak hívták; II. Katalin orosz cárnő új orosz fővárosként alapította 1778-ban a törököktől visszafoglalt területen. Nagypapa apja Arhangelszk környékén született, fakereskedő céh tagja volt, előzőleg saját erőből vásárolta ki magát a jobbágyságból. Az egészen északról származó nagyapai ág Novorosszijában, Oroszország legdélebbi részén találkozott a nagyanyai ággal. Novorosszija az 1800-as években maga volt a Klondike, tele lehetőségekkel. Gyorsan fejlődött, majdnem, hogy előbb volt villamos Jekatyerinoszlávban, mint Moszkvában. Nagymama, Anasztázia Iovna Szergejeva – szintén orosz – családja a Krímből költözött Jekatyerinoszlávba; az ősök gyógyszertárakat tartottak fent Szevasztopol mellett egy gyógyfürdőhelyen. Értelmiségi család volt, Nagymama gimnáziumot végzett, az elsők közé tartozott, akik Oroszországban nőként jártak tanárképzőt. A család 1900 környékén döntött úgy, hogy mennek a „fővárosba”. Főváros alatt Jekatyerinoszlávot értették, amely akkor már látszott ugyan, hogy nem lesz Oroszország valódi fővárosa, de sugárútjai, középületei olyan túlméretezettek voltak, mint egy fővárosban.

– Mi teszi ezeket a családi képeket a köztörténelem forrásanyagává? Mitől lesz az emlék adattá?

– Nézd ezt a fotót, 1915 májusából való, Nagypapa 17 év körüli testvérét, Nyikanort ábrázolja tengerész kadét egyenruhában. Alatta pedig a szöveg: „A te fivéred, Nyikanor Ivánovics Kolesznyicsenkó”. Máris egy köztörténeti adat: megtudjuk, hogy a tizenéves testvérek teljes apai néven szólították egymást. Ez a tisztelet kifejezése volt, amelyet még tegezés közben is használtak; itthon A három nővér emlékezetes paródiája ezt a megszólítást humorossá tette, de a testvérek persze teljesen komolyan alkalmazták. Ez pedig itt egy másik fénykép, amelyen Nagypapa másik testvére, Vaszilij Ivanovics Kolesznyicsenkó látható. Vaszilij 1921-ben képeslapként, postán küldte el a Dnyeper-parti Cserkasziból a Krímben állomásozó, Nyikanorhoz. Oroszország déli részén vagyunk, dúl a polgárháború, egyszerre 4-5 hatalom van a Dnyeper térségében. A sokféle hatalom több tucatnyi egyenruhát állít elő, több tucatnyi postai bélyeget forgalmaz. Már maga a helyzet is kivételes: egy hétköznapi képeslap megérkezik az egyik hatalom területéről, a vörösök által ellenőrzött Cserkasziból az akkor még a fehérek kezén lévő Krímbe. A képen Vaszilij állomásfőnöki egyenruhát hord. Neki esélye sem lehetett volna arra, hogy személyesen eljusson Szevasztopolba és meglátogassa a fehérek oldalán szolgáló Nyikanort. Érdemes megfigyelni, a képeslap szövegéből is látszik, hogy a zavaros politikai helyzet közepette a testvérek között szó sem volt ellenséges viszonyról. Így szól a szöveg: „Szevasztopol, Fekete-tengeri flotta, Almaz jacht, Nyikanor Ivánovics Kolesznyicsenkónak küldöm a fényképemet, amelyet egy amatőr vett fel, nem egészen jó, de mégiscsak valami. Volt nálam Ványa megnézni az asszonyomat. Eltöltött itt egy hetet. A te testvéred: Vászja.” A képeslapon megemlített Ványa nem más, mint a Nagypapa, Iván Ivánovics Kolesznyicsenkó.

– Hogyan került a négy testvér négy eltérő egyenruhában a polgárháborúba?

– Nem volt választásuk, abban az időben és abban az országban mindenki csak azzá lehetett, ahol éppen tartózkodott. Vaszilijt olyan helyen találta a polgárháború, ahol megmaradhatott polgárnak; vasútmérnökként Cserkaszi állomásfőnöke lett. 1921-ben mégis kivégezték az áthaladó fehérek, mert nem volt hajlandó a moszkvai gyorsvonat előtt elindítani katonai szerelvényüket. A bolsevik hatalom a polgárháború után egy tenyérnyi gépelt papíron igazolta a családnak, hogy Vaszilijt a fehérek lőtték agyon. 1933-ban, az éhínség idején ez az igazolás mentette meg Nagypapáékat, mivel ennek alapján Dnyeprodzerzsinszkben havonta kaptak élelmiszercsomagot a helyi vezetéstől. A négy testvér édesapja, vagyis a dédapám azonban éhen halt 1933-ban, mert ő addigra Cserkasziba költözött. Nyikanornak sem volt választása 1921-ben: ő eleve tisztnek készült az Almaz (Gyémánt) hadihajón. 1917-ben, a forradalom kezdetén a bolsevikok ezen a hajón állították fel a tengerészeti haditörvényszéket. Az itt “elítélt” tiszteket beledobálták a kazánba vagy a fagyban addig öntözték őket, míg bejegesedtek. A hajót egy akkoriban népszerű ogyesszai csasztuska is megénekelte: «Эх, яблочко, Да куда котишься? На „Алмаз“ попадёшь — не воротишься» „Eh, almácska, Aztán hová mész? Ha a “Gyémántra” jutsz Onnan vissza nem térsz.” Nyikanor ezt valószínűleg megúszta, legalábbis abból ítélve, hogy a testvére később képeslapot küldött neki. 1920-ban a bolsevikellenes önkéntesek, vagyis a fehérek oldalára került; a Krím volt az utolsó bástyájuk. Innen történt a nagy menekülés, amelyről Bulgakov drámát is írt. A bolsevik propaganda később azt sugallta, hogy a fehérek fejvesztetten, pánikban hagyták el a Krímet, de ez nem igaz. Talán Nyikanor is ott volt abban az utóvédben, amely biztosította, hogy Vrangel báró kimenekíthetett 175 ezer embert. Ha ezt túlélte, akkor a Kun Béla-féle krími tisztogatások közepette tűnt el. Kun Béla, Lenin krími komisszárja, valamint Rozalija Zemljacska, a régió párttitkára azt hazudták az utóvédharcosoknak, hogy a fegyverletételért cserében hazamehetnek, hajóval viszik őket Novorosszijába. Felszállították őket, lezárták a kijáratokat és a tengeren többezer emberrel elsüllyesztették az uszályokat. A család még sokáig reménykedett abban, hogy Nyikanort nem ölték meg, hanem visszatért Almazra, de ezt sajnos utólag semmi nem erősítette meg.

– A negyedik testvérről nem beszéltünk még; a fotón mintha nem is egyenruhában lenne.

– Konsztantyin Ivánovics Kolesznyicsenkó gimnazistaként csatlakozott a „zöldekhez” vagyis ahhoz az anarchista forradalmi köztársasághoz, amelyet Jekatyerinoszlávtól nem messze, Guljajpoléban kiáltott ki Nesztor Mahno ukrán forradalmár. Nem ismerjük Konsztantyin sorsát, csak annyit tudunk, hogy részt vett egy fehérek elleni hadjáratban. Itt éppen találkozhatott is Nagypapával. Sőt, a Krím bevételénél, ahol Mahno a vörösök szövetségese volt, Konsztantyin akár Nyikanor ellen is harcolhatott. A fotója is egészen különös módon, 45 évvel később került a családhoz. Nagypapa már nyugdíjas volt, amikor az 1960-as években Dnyeprodzerzsinszk egyik régi fotóüzlete bezárt. Meghirdették, hogy az emberek elmehetnek megnézni a bolt kimutatásait, és megkaphatják hozzátartozóik régi negatívjait. Nagypapa is elment, és megtalálta Konsztantyinnak ezt a fotóját, amelyen szedett-vedett parasztos anarchista ruhában pózol. A családi történet szerint Konsztantyin a polgárháború elején hazalátogatott Jekatyerinoszlávba, de az édesapja szemrehányásokkal illette a ruhája miatt. A családban mindenki polgári módon adott az öltözetére, ezért gúnyosan azt mondta neki, hogy menjen, fényképeztesse le magát. Senki sem gondolta, hogy meg is teszi; abban az időben nagy divatja volt a katonaruhás fotózkodásnak.

– A nagyszüleid fiatalkora egybeesett azokkal az évekkel 1924 és 1936 között, amikor Sztálin diktatúrává alakította a Szovjetuniót. Milyen történeteket őriz a család ebből az időszakból? Semmi lehetőség nem volt az ellenszegülésre?

– Amikor már kérdezősködhettem, Nagypapa inkább hallgatott ezekről az évekről. Nagypapa 1920-ban, 19 évesen vörös katonának állt, de nem a hadsereghez vagy a politikai rendőrséghez, hanem egy banditizmus elleni rendfenntartó alakulathoz. A Fekete Macska bandája című szovjet tévéfilm-sorozatból lehet ismerős ez a csoport. A fotóján látszik, hogy nincs vörös csillag a sapkáján, ez később vált bolsevik szimbólummá, akkoriban csak vörös szalagot viseltek. Az első bevetésnél átlőtték a jobb arcát, a golyó kitörte a fogait, és kijött a bal arcán, de életben maradt. Miután a Krímben felgyógyult, az 1920-as években Moszkvába ment és közgazdasági-mérnöki diplomát szerzett az egyetemen. Itt találkozott a Nagymamával, akit a családja egyik évben moszkvai kirándulásra küldött egy távoli rokonukhoz, Léna nénihez. Rövidesen összeházasodtak, és mivel mindketten Dnyeprodzerzsinszkben éltek, ide tértek vissza. Nagymama családja egy hatalmas, 300 négyzetméteres polgárházban lakott a belváros közelében. A városban több gyógyszertárt is működtettek, az 1920-as években ezeket államosították, a nagy házat pedig felosztották és a kis lakásokba elkezdték beköltöztetni a szovjet lumpent. 5 család lakott ott, 2 fürdőszobára és 2 wc-re, Nagymamáék lassanként a cselédlakásba szorultak vissza. Nagypapa eközben a dnyepropetrovszki hatalmas vasmű mérnök-közgazdásza lett; túlélték az 1933-as éhínséget, megszületett a lányuk, Édesanyám, és egy 1937-es fotón úgy látszik, a szovjet körülmények között, de mégiscsak békében élik a maguk polgári életét. Valójában az országban ekkor ért tetőfokára a tömegterror. 1937-ben Nagypapát letartóztatták, a sztálini mérnökperek egyikében szabotázzsal vádolták meg, a nép ellenségének minősítették és munkatáborba küldték. Azok közé tartozott, akiket a propaganda a „logarléces ellenség” néven illetett.

– Mit jelentett az, hogy a nép ellensége? Propagandafogás vagy büntetőjogi kifejezés volt? Hogyan lehetett valakiből egyik napról a másikra ellenség?

– A lenini értelemben a nép ellenségén eredetileg a forradalom ellenségeit kellett érteni: a kolhozba be nem lépő parasztokat, az egyházi embereket, az értelmiségieket és a „valamikori” fehérgárdistákat. Később ebbe a körbe kerültek a feketézők is, de amikor már minden tényleges ellenség elfogyott, akkor kitágították az ellenség jelentését. Ekkortól jogi tényállást is neveztek meg vele. A hatalomnak érdekében állt az ellenségképzés, mivel így tudta a félelmet fenntartani, és elterelni a figyelmet a gazdasági katasztrófáról. A nép ellenségeinek körébe az 1930-as években a Szovjetunióban már a parasztoktól a genetikusokon át a filatelistákig nagyon sokan besorolhatók voltak. Nemcsak „a nép ellenségéből” lett jogi kategória, hanem „a nép ellenségének felesége” vagy „a nép ellenségének rokona” is jogi besorolássá vált. A kifejezés hasonlóan járt, mint az orosz „vregyitel”, vagyis „kártevő rovar” jelentésű szó, amelyből 1928-tól szintén hivatalos jogi terminust csináltak. Csakhogy „kártevőket” nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is lelepleztek, ezért a szó eredeti jelentése is zavaros lett, hiszen hogyan lehetne egy mezőgazdasági kártevő rovart leleplezni? A „kártevő” szó eredeti, „kártékony rovar” jelentése emiatt lassan a hétköznapi orosz nyelvben is átalakult, és elkezdett elsősorban emberre vonatkozni. A szocializmus idején írott orosz szótárakban már ez a jogi-politikai jelentés szerepelt az első helyen. Meg kell vallanom, azt hittem, hogy a rendszerváltozás után ezt a jelentést felül kell írni. Én magam mint szótárszerkesztő önhatalmúlag cseréltem vissza a két jelentés sorrendjét az orosz-magyar szótár szócikkében. Hanem azután egyszer kint jártam Péterváron és egyik professzoromnak elbüszkélkedtem, hogy helyreállítottam az igazságot, és a magyar szótárban már csak a szoc. értelemben jelent embert a kártevő szó. Kezébe temette arcát, és közölte, hogy az orosz hétköznapi nyelvben ez még mindig embert jelent. Nem létezik! – feleltem. Mire behívta a titkárnőjét, és megkérdezte, Ninocska, magának mi jut eszébe arról a szóról, hogy kártevő? Hát, Ivan Petrovics, az, hogy Trockij… Megsemmisültem.

– A Nagymamából „a nép ellenségének felesége” lett, miközben a Nagypapát a Gulágra vitték? Mivel járt ez a mindennapi életben?

– El kellett válnia Nagypapától. Nem tehetett mást. Sokan súgtak neki, még politikai rendőrök is, mivel szerették őket. Ha nem vált volna el tőle, „a nép ellenségének családja” minősítés rajta is, 5 éves gyermekükön is veszélyes bélyeg maradt volna. Megbeszélte hát Nagypapával, és elváltak, de persze ugyanúgy szerették egymást.

– És ezután békén hagyták őket?

– Úgy tűnik, igen. Nagypapát egy Gulag-táborba internálták a kazahsztáni Ekibastuzba, de ennek ellenére a Dzerzsinyec (Дзержинець) című helyi újságban 1940. szeptember 8-án a tanév kezdetét egy olyan fényképpel illusztrálták, amelyen az elsős iskolakezdő Édesanyám, Ljudmilla Kolesznyicsenkó látható egy volgai német vagy zsidó nemzetiségű kislány társaságában. Érdekes, hogy az újság ukrán nyelvű volt az akkor lényegében teljesen orosz nyelvű városban. Nagypapa elhurcolása után édesanyámról 1938-ból, óvodás korából is megmaradt egy beszédes fénykép. Egy óvodai karácsonyi ünnepségen készült, 1936-ban ugyanis a Szovjetunióban újra engedélyezték a karácsonyt. Édesanyám középen áll, angyaljelmezben, jobbra a háttérben Lenin fényképe, balra pedig egy ikonikus kép látható, a „Sztálin a kislánnyal”; egy jelszó képi illusztrációja. Maga a jelszó így szólt: „Köszönjük Sztálin elvtársnak a boldog gyerekkorunkat!” A fotó 1936-ban készült, amikor egy Burját-Mongol ASzSzK-beli küldöttség érkezett Moszkvába; a kislány az akkori ASzSzK miniszterhelyettesének lánya, akit (Engels után!) Engelszinának hívtak. A kislány a következő szavakkal nyújtotta át Sztálinnak a csokrot: „Ezeket a virágokat Burját-Mongólia gyerekei ajándékozzák önnek”. Az erről készült fotót majdnem minden újság közölte, a plakát ott volt minden óvodában. Egyébként, amikor a kislány Sztálinhoz lépett, amaz grúzul állítólag azt mondta Berijának: „Vitesd el ezt a tetvest!”. Mire édesanyám óvodai karácsonyi fotója elkészült, 1938-ban a burját kislány apját mint japán kémet már kivégezték, de Engelszina életben maradt, később professzor, elismert kelet kutató lett.

– Mi történt a Gulágban a Nagypapával?

– Harminckilenc évesen vitték el, és úgy jött vissza, mint egy öregember, teljesen megőszült. A hazatérése akkor történt, amikor 1941-ben a közeli front elől evakuálni készültek a város gyárait. Csakhogy a mérnököket már internálták, így nem volt, akit tudta volna, mit kell leszerelni és mit lehet felrobbantani. Emiatt Nagypapát számos mérnökkel együtt kihozták a táborból. Azt ígérték, az evakuációért cserében a család kap egy üres vagont, felpakolhatnak, és bútorostól, vagyonostól kimenekítik őket kelet felé. A férfiak pedig beállhatnak a szovjet hadsereg büntetőalakulataiba. Ott rendszerint nem élték túl a katonák; az volt a hivatalos magyarázat, hogy a „bűnt” vérrel le lehet mosni. Nagypapa belement az alkuba, hogy mentse a családot. A várost, az utakat ekkor már bombázták; Nagymamáék felpakoltak, az értékeik a vagonban voltak már. És akkor egyik napról a másikra megszűnt a szovjethatalom. Elmentek evakuálás nélkül. Nagypapát sem hívták be dolgozni, így ő visszament a családi házhoz. Nagymama és Anyu már a vagonban voltak, várták, hátha Nagypapa jön elbúcsúzni. A vonat lassan indult, de ők az utolsó pillanatban leszálltak, mivel Nagypapa nem jött. A szerelvény elvitte mindenüket. A teljes könyvtáruk ment keletre, nem is látták viszont többé. Visszajöttek az üres házba, és itt találkoztak Nagypapával. Semmijük nem volt, de öt év után újra együtt voltak. Ezután Nagypapa sokáig nem is lakott a házban, hanem a kert végében tákoltak neki egy szárnyékot, ahol rejtőzködhetett. Miután a magyar és a német csapatok elfoglalták a várost, Nagymama nem engedte őt vissza a gyárba dolgozni. Közben a németek rendbetették az üzemet, de aki akkor munkába állt, azt a háború után letartóztatták és kollaboránsként elítélték. Nagypapa jókora szakállt növesztett és révészként kezdett dolgozni a Dnyeperen. Még nem volt meg a duzzasztógát, a folyón sok volt a kőszikla, a hajókat csak kísérettel lehetett átvinni. Senki nem kereste, a háború előtti dolgaival sem foglalkozott senki, mintha minden elfelejtődött volna. Ő pedig a régi ügytől tartva, a város visszafoglalása után sem ment vissza mérnöknek, hanem segédmunkásként helyezkedett el ugyanabban a gyárban; az igazolványába 3 általános iskolai osztály volt beírva a végzettséghez, bár az évek során hallgatólagosan a főkönyvelőségig vitte.

– Teljesen megfeledkezett róla a rendszer?

– Azt nem hinném, mert úgy húsz évvel később mégiscsak történt vele valami. Hatvanhárom éves lehetett, amikor egyszer annyira felbátorodott, hogy bíráló levelet írt Hruscsovnak. Valami választással kapcsolatos témáról volt szó. Említettem, hogy Nagymama okos és elővigyázatos volt, Nagypapa azért maradt életben, mert a németek alatt nem engedte őt visszamenni a gyárba. Ezen sokáig morgolódott is; mert hát ő levágta a szakállát, és vissza akart menni. A levél idején azonban már nyugdíjas volt, nem tudtak volna vele mit csinálni, meg különben is, akkor már tartott a Hruscsov-féle olvadás, engedték ki az embereket a Gulagból. Ez az igazságkereső levél legfeljebb a helyi pártbizottságig juthatott el, nem tovább. Választ nem küldött rá senki, de egy napon úttörőket vezényeltek Nagypapa háza elé. A gyerekek álltak az utcán és azt skandálták kórusban, hogy „Iván Ivánovics, a nép ellensége!”. Nagypapa ezt soha nem tudta feldolgozni.

– Jobb lesz, ha nem adunk ötleteket. Beszélj inkább arról, hogy mi lett a családi gyógyszertárral?

– Nagymama nővérét, Nyjusza nénit 1944-ben, a város visszafoglalása után a szovjethatalom évekre Kazahsztánba deportálta, mert a nevén voltak a régi gyógyszertárak. Az 1920-as években a családi patikát államosították, de ő gyógyszerészként továbbra is benne dolgozott. Gimnazista koromban még láttam a patikát: rengeteg berendezést szétloptak, a gyönyörű tégelyeket, a vagyonokat érő pénztárgépet, de még megvoltak a faragott bútorok. Nyjusza néninek lengyel kommunista értelmiségi férje volt, aki a Piłsudski-rendszer elől emigrált a Szovjetunióba 1930 környékén. De hiába volt legális az áttelepedése, 1939-ben letartóztatták és megölték, amikor Lengyelország felosztására készülve begyűjtötték a lengyeleket. Nyjusza néni egyedül maradt két gyerekkel. Amikor 1941-ben a magyar-német csapatok elfoglalták a várost, a magyar hatóság mindenkire hivatalosan visszaíratta az államosított tulajdont, így ők is visszakapták a patikát, anélkül, hogy erről értesítést kaptak volna. A visszatérő szovjethatalom viszont emiatt letartóztatta Nyjusza nénit. A gyerekekkel együtt vonatra rakták és valahová Kazahsztánba telepítették ki őket. Nyjusza néni az úton tífuszos lett, eszméletlen volt sokáig, egy kazah faluban gondozták az emberek, itt tért magához. A két gyereke eltűnt, soha nem is tudta meg, mi történt velük. 1954-ben amnesztiával engedték haza. Addig egy varrógépből élt. A második világháborúban egy kazah katona zabrált egy Singer varrógépet, de nem tudták használni, mert hiányzott egy alkatrésze, és nem kellett senkinek. Nyjusza néni tudott varrni, és azt is megmondta, mi hiányzik a varrógépből. A faluban ügyes kezű emberek éltek, elkészítették az alkatrészt, és onnantól Nyjusza néni varrt a falusiaknak. Hazatérve el is hozta a varrógépet, gyerekkoromból emlékszem rá, kis fiókjai voltak, amikor nála játszottam, sok izgalmas dolog volt ezekben a fafiókokban.

– A saját gyermekén és unokáján kívül senki sem maradt életben a Nagypapa családjából?

– Nagypapa úgy hitte, családja teljesen kihalt. Aztán az 1960-as években megpróbálkozott egy rádióműsorral, amelyben egymást elveszített családtagok kereshették a kapcsolatot. Jelentkezett is egy asszony, aki Nagypapa másodunokahúga lehetett. Valahol nagyon távol, Oroszország belsejében egy vasúti ellenőrzőponton dolgozott, és ott is élt, egyedül, mert meghalt a férje. Nagypapa elutazott hozzá. Többezer kilométert tett meg vonattal, amíg megérkezett, ott pedig száz kilométeres körzetben semmi sem volt, csak a síkság és egy ház. A vonat is csak kérésre állt meg. Egy hónapot töltött el egyetlen távoli rokonával a semmi közepén. Hetente kidobtak a vasútról egy élelemcsomagot, abból éltek; emlékszem, mesélte, mennyi mézet kapott, pedig a városban nem lehetett kapni. Amikor Nagypapa hazautazott, a transzszibériai vonattal előre le kellett rádióznia, hogy megálljon, és ő egyedül szállt fel rá. Mint egy filmben. És ami azt illeti, Nagymamának is volt egy fiútestvére, Kolja bácsi, akit sokáig nem láttunk. Kolja bácsi fantasztikus ember volt, vidám szélhámos, nagy viccmesélő, életművész, az egyedüli a családban, aki nem vitte semmire. 1941-ben egy vicc miatt valaki feljelentette. A német fegyverek feldicsőítése nevű paragrafus alapján ítéltek el, a Távol-Keletre, Szahalin szigetére került, ahol 1973-ig volt munkatáborban. Vele találkoztam is, amikor visszatért. Nyáron, mint mindig terített asztallal fogadtak. Ne csodálkozz, mondták egyik alkalommal, itt lesz Kolja bácsi. Nagypapa ki volt rá akadva, mert be nem tűrt inggel, mezítláb, papucsban jelent meg. Kolja bácsi lábujjai feketék voltak, az összes lefagyott Szibériában. Harminc év Gulag után pszichés betegen tért haza, mindent büdösnek érzett. Állandóan fel kellett mosni nála, mégis panaszkodott, hogy nem bírja. Inni kezdett, egyik napról a másikra alkoholista lett, és pár év alatt belehalt az ivásba.

– Hogyan találkozhatott Tóth Szergej magyar édesapja egy távoli szovjet városban élő orosz lánnyal, aki a nép ellenségének rokona volt?

– Édesapám a debreceni egyetemről geodéta hallgatóként a dnyepropetrovszki műszaki egyetemre ment tanulni. Anyu ugyanakkor volt francia szakos tanárképzős Dnyepropetrovszkban. A műszaki egyetemre csupa fiú járt, a tanárképzőbe csupa lány, és a két egyetem közös bálokat tartott. Egymásra találtak és összeházasodtak. Apámat azonban – az 1950-es évek elején járunk – feljelentették Magyarországon, hogy engedély nélkül kötött házasságot. A belügyminisztériumból levélben többször is felszólították a hazatérésre, de ezek a levelek mind az egyetemre jöttek, az ottani dékáni hivatalban persze elolvasták őket, és arra jutottak, hogy a Gézát nem hagyják. Nem is adták oda neki a leveleket. Az engedetlenség miatt végül a kijevi magyar konzulátusról kiszállt egy kéttagú bizottság, hogy apámat hazavigyék, de ez sem sikerült, mert az egyetem valahová többszáz kilométerre terepgyakorlatra küldte, hogy ne találják meg. A küldöttséget pedig a családi legenda szerint leitatták. Az ügy később elült, írásos dokumentumot kaptunk arról, hogy apám nem követett el bűncselekményt, amikor elvette anyámat. Végül is, amikor apám visszatért Magyarországra, néhány hónapra rá Anyut kiengedték hozzá a szovjetek. Addig is naponta táviratban leveleztek. A két fiatal után egy halom szerelmes távirat őrződött meg. Ha az alkalmazott nyelvészetben lenne olyan, hogy a szerelem nyelvészete, akkor itt lehetne tanulmányozni. Engem azonban nem engedtek át Anyuval Magyarországra, mivel már a Szovjetunióban születtem. A szüleim úgy tervezték, rövidesen követhetem őket. Ez majdnem 7 évbe telt, ezért 7 éves koromig Nagymama és Nagypapa nevelt. Amikor 7 éves koromban átjöhettem, egy szót sem tudtam magyarul, de élményekkel volt tele a szívem, és hiszem, hogy a legfontosabb tapasztalataimat a szeretetről és az összetartozásról addigra már megszereztem.

– Milyen volt, amikor tényleg át kellett jönnöd?

– Minden pillanatára emlékszem. Csapon az állomás épületében egy nagy váróterem egyik fele Magyarország volt, a másik pedig Szovjetunió. Nagypapa és Nagymama hozott el, ott aludtunk, adtak szétszedhető ágyat. Másnap, amikor eljött a nagy átadás, mondták, hogy ott van anyukám, szaladjak oda; át kellett szaladnom útlevél nélkül. Átszaladtam, Anyu megölelt. Én pedig kiabáltam, hogy Gyeda! Gyeda! Nagypapát hívtam, hogy vissza akarok menni, de nem lehetett. Ezután Nagypapám háromnaponta írt nekem képeslapot. Ezek is mind megvannak, egy nagy kötegnyi korabeli szovjet gyermekképeslap. Egy sokat megélt felnőtt ember hangja van a levelekben, aki felnevelt engem, majd elveszített, és mégis megejtő empátiával írta ezeket a leveleket, amelyekről tudta, hogy még nem tudom elolvasni őket, és Anyu fogja nekem felolvasni. Úgy írt, hogy Anyut se bántsa meg, engem se sokkoljon, közben pedig mély szeretet volt benne és a remény, hogy nem fogom elfelejteni őt. Az az ember tud így írni az unokájának, aki elvesztette testvéreit és minden rokonát. A kötegnyi képeslap igazi nyelvészeti és szemiotikai elemezni való lenne, ha könnyek nélkül tudnám olvasni. Most találomra kiveszek egy képeslapot, így szól: „Szerjozsenyka, Drága Kedves Kis Fiunk! Írj Ványa nagypapádnak levelet, rajzolj fehér papírra házat, nagy kéményt, amelyikből füst jön ki! A ház mellett vonat megy, gőzmozdony vagonokkal, a vonat Oroszországba van öltözve és Dnyeprodzerzsinszkbe jön, hogy elvigye Nagypapát és Nagymamát, mi beülünk ebbe a vonatba és eljövünk hozzád vendégségbe. Együtt fogunk akkor örülni és te elbújsz az ajtó mögé vagy a szekrénybe, és a Nagypapa keresni fogja a kisfiút egészen addig, amíg meg nem találja. Ványa nagypapa, vasárnap, 25-e.” Szerettek engem mindkét helyen, de a szeretet mértékét Nagypapa és Nagymama adta meg.

– Orosz édesanyád 1956-ban éppen arra jött át Magyarországra, hogy „ruszkik haza!”…

– Még 1956 októbere előtt átjöttek a mai Dunaújvárosba (akkor Sztálinvárosnak nevezték), ahol apám munkát kapott a gyárban, Anyu pedig otthon maradt. Ebből akkor lett probléma, amikor november 7-én szovjet tankok vonultak be a városba. Apu bent volt a gyárban, Anyu pedig egyedül otthon, a főutca melletti utcában laktak, éppen ott álltak a tankok. Az előző napokban a város környékén tűzharc volt, de a lakott területen már nem lőttek. Egy katona vödörrel ment az utcán és oroszul kiabálta, hogy „vizet, vizet!”. Anyám természetesen értette és megengedte, hogy vizet vigyen tőlük. Később az is kiderült, hogy földije volt. Ezt látva, a fölső szinten lakó szomszéd fellármázta a környéket, hogy anyám kollaborál az oroszokkal. Az emberek behatoltak a lakásukba és Anyut lábánál fogva kilógatták az első emeleti erkélyről. Évekkel később, amikor Székesfehérváron új lakásba költöztünk, emlékszem, be kellett üvegeztetni az erkélyünket, mert Anyu irtózott kimenni.

– Mitől óvtak dnyeprodzerzsinszki gyermekéveid alatt a nagyszüleid? Másképp néztetek az ukránokra, mint az oroszokra?

– Nem emlékszem, hogy a nagyszüleim különbséget tettek volna orosz és ukrán ember között. Viszont akármilyen szegénységben éltek, élesen megkülönböztették a polgárt a lumpentől. Márpedig az 1950-es években szegénységben éltek: amikor a ház előtt elhaladt egy lovasszekér és a lovak pottyantottak, az én tisztem volt kiabálni Nagymamának, hogy szaladjon, szedje össze a lószart. Talán fűtésre használta, már nem tudom. Nagymama számontartotta, kik a lumpenek, és azokkal nem tartottunk kapcsolatot, mert „nem lehetett tudni, milyen emberek”. Emlékszem, az utcában folytonos ünnep volt, minden mesterségnek volt egy ünnepe, amikor zászlókkal, zenekarral végig vonultak az emberek, letelepedtek, mint május elsején, és ittak. Aznap nem volt szabad kimennem az utcára, mert verekedések, késelések voltak. Egyszer beszaladtam és kérdeztem Nagymamától, hogy ez milyen ünnep. Nem a mi ünnepünk, felelte. Gyerek voltam, csodálkoztam, hogy egy ilyen fontos esemény, ahová zenészek is jönnek, miért nem a mi ünnepünk.

– Saját tapasztalataid is voltak más nemzetiségekkel Oroszországban?

– Hadd meséljem el egy iskoláskori élményem! Az iskolai vakációimat Dnyeprodzerzsinszkben töltöttem, a magyarországi iskolából még a bizonyítványosztások előtt kivittek és sosem tudtam szeptemberben iskolát kezdeni, mert októberig Nagypapáéknál voltam. A legkülönbözőbb nemzetiségű gyerekek jöttek a nagyszülőkhöz egész nyárra; volt litván, kazah, orosz, zsidó barátom. Meg kell mondanom, ellentét volt a faluról beköltöző szegény, műveletlen, de iszonyú kemény, bicskázó ukrán gyerekek és a többiek között. Bandaháború éppen nem lett belőle, mert vigyáztak ránk. Egy alkalommal elmentem fagyizni és hazafelé menet messziről láttam, hogy 5-6 ukrán gyerek jön szembe a másik bandából. Nem mentem át a túloldalra, gondoltam, úgysem ismernek. Felismertek. Félreeső részre vittek, és kérdezték, hogy a konkurens bandából való vagyok-e. Ekkor én letagadtam a társaimat. Álltam a másik bandával szemben és árulónak éreztem magam. Emlékszem, a kezemen csorgott le az olvadó fagyi. Mégis gyanús voltam nekik, kikötöztek a tűzlépcsőhöz egy régi ház oldalán. Felnőtt koromban egyszer visszatértem erre a helyre. Meglepő, hogy milyen kicsi lehettem, úgy emlékeztem, hogy magasan kötöttek ki, de a létra igen alacsony volt. Mégis mély nyomot hagyott az élmény. Azóta nem tagadom le, hogy hová tartozom. Aztán elmentek. Egyedül maradtam, engem nem lehetett látni a magas gaztól és a kerítéstől, kiabálni pedig nem akartam. Nagypapa akkor is résen volt és megtalált, azután pedig sokáig csak engedéllyel volt szabad kimennem a saját udvarunkra is.

– Számontartották Dnyeprodzerzsinszkben, hogy ki beszél ukránul, ki oroszul?

– Ezen a kérdésen nemrég gondolkodtam és írtam is róla, hadd olvassam fel! „…tudod hányszor kérdeztem én is filológus és több nyelvet beszélő anyai nagymamámat, Anasztázia Iovna Szergejevát, hogy „na, Mama, ez az ember aztán most melyik nyelven beszélt?” Mindig csak azt válaszolta, hogy „hát, amolyan falusias ukránul”. És soha nem felejtette el hozzá tenni azt sem, hogy ezt bizony nem „sevcsenkósan” mondta, az tuti biztos. Nem pontosan így mondta, hogy tuti, mert ki nem állhatta a pongyola beszédet, de valahogy hasonlóan. És, ha jól emlékszem, gyakran hozzátette azt is, hogy „kisfiam, ha már annyira érdekel ez az ukrán, akkor olvass Sevcsenkót”. Aztán egy kis hatásszünet után megtoldotta azzal, hogy „hát ennél a Sevcsenkónál azért van jobb is, meg aztán őt, hogy is mondjam, mindenki ismeri, de olyan nagyon sok emberrel bizony nem találkoztam, aki éppenséggel ukránul olvasta volna akár egy versét is.” Merthogy sok versét éppenséggel oroszul írta. Ezt tette mindig hozzá. És valamikor később, már felnőtt koromban, amikor megmutattam neki a nagyon tudományos című szakdolgozatomat, ha jól emlékszem az volt a címe, hogy „A lélek és lelkiismeret problematikája Gogolnál”, csak annyit mondott, hogy „ez egy jó téma”, de a bibliográfiámban azért írjam oda a kiadókat is, tegyem ki a vesszőket is, mert ez nem az „Elmúlt idők krónikája”, meg jó lenne bekezdésből is több, mert olyan is van a világon, egyébként meg hogyan is írok róla, amikor ukránul nem is olvastam tőle semmit? „Micsoda, de hát ő nem is ukrán!” „De bizony az, és ukránul írta ezeket”. Nos, én ezt akkor olyan butaságnak tartottam, hogy nem is reagáltam, csak értetlenkedtem magamban, mert hogyan lehet az, hogy ilyeneket mond az én művelt nagymamám, és aztán csak jóval halála után találtam meg egy Gogol kötetet, és hát tényleg ukránul volt. Voltak más hírességek is, akikről meggyőződéssel hittem, hogy tudom róluk, kicsodák, de úgy véltem, hogy vagy az anyai nagypapám, Iván Ivánovics Kolesznyicsenkó filológiai tudása volt igen hiányos, vagy valami ukrán ármánykodás van amögött, hogy ukránnak mondja nekem azokat is, akik számomra csakis oroszok voltak, mert ki mások is lehettek volna? Nos, Vlagyimir Galaktionovics Korolenkó vagy Nyikoláj Ivánovics Kosztomárov még hagyján, de hogy Bulgakov, Dall vagy Prokofjev, meg hát Repin és Csajkovszkij is ukrán? „Azok…, azok…”, erősítgette nagypapám. A Nagymama viszont ilyenkor általában hallgatott. Csak nagyritkán jegyezte meg, hogy „csak a gyökereik, Ványa, csak a gyökereik”.

– De ez megváltozott, amikor Ukrajna független állam lett? A Nagymama még megérte?

– Nagymama mindenkit túlélt, egyedül maradt a nagy házban, mondhatjuk úgy is, hogy visszafoglalta, ami a családé volt egykor. A helyzet azonban tarthatatlan lett, nemcsak azért, mert Nagymama idős volt, hanem mert az új ukrán államban egyre rosszabb volt a közbiztonság. Az 1990-es évek elején a városban bandák alakultak arra, hogy a távozó oroszok ingatlanjait megszerezzék, raboltak, a házakból önkényesen lakoltatták ki a lakókat. Anyámmal arra jutottunk, hogy eladjuk a házat és Magyarországra hozzuk a Nagymamát. Csakhogy a ház papírjai nem voltak meg, a német megszállás elől 1941-ben az archívumokat valahová az Uralhoz vitték. Ukrajnából nem lehetett csak úgy Oroszországba telefonálni a papírokért. Nagymama áthozása lassan intéződött, de a szervezés már a vége felé tartott, amikor Anyu váratlanul meghalt. Nagymama ült a csomagokon és várt bennünket. Nem tudta, hogy meghalt az egyetlen lánya, én pedig attól féltem, hogy nem is viselné el a hírt és összeomlana a tervünk. Ekkor a 93 éves Nagymamával levelezni kezdtem a nemrég elvesztett Édesanyám nevében. Valóságos nyelvészeti szöveggyakorlatokat végeztem, anyám leveleit tanulmányoztam, megtanultam az írását, és úgy éreztem, hogy az adott helyzetben a legjobbat teszem. Nagymama rosszul kezdett látni, nagyítóval olvasta a leveleket, de én anyám szép dőlt orosz írását jól tudtam utánozni. Volt nálam 20-30 levél, azok alapján nagyjából tudtam, miről írtak azelőtt, bár egy-egy témát így sem ismertem. Nagymama azt írta, „most már másodszor kérlek, kislányom, írd meg, mi legyen Koljával, aki már nem tud várni”. De hogy ki az a Kolja, nem tudtam. Megírtam hát, hogy most más dolgaink is vannak, mondd meg a Koljának, hogy mindennek eljön az ideje. Másodszor ezt már nem lehetett írni, mert Nagymama visszaírt, hogy érti, érti, de erre akkor is választ kell adnunk. Három levelet váltottunk, amíg elindulhattam érte. Ekkorra a szomszédokon keresztül 4-5 naponta telefonáltam neki, amikor egyik alkalommal megtudtam, hogy Nagymama rosszul lett és nem tud felkelni. Azonnal indulni kellett. Egy fiatalabb családtag vállalkozott rá, hogy elkísér. Amikor megérkeztünk, be kellett törnünk a ház ablakát, mert Nagymama már harmadik napja nem tudott felkelni az ágyból. De előtte összecsomagolt egy bőröndnyi holmit. Egyetlen bőröndnyi holmit, és annak a felét is törölközők tették ki, másik felét pedig családi okmányok, fényképek és a családi ikonok, amelyeket a szovjet időkben rejtegetniük kellett a házban. Semmi mást nem hoztunk el, 500 dollárért elkótyavetyéltük a házat, festményeket hagytunk a falon, egy gyönyörű állóórát és ki tudja még milyen értékeket. De ha ő nem a családi fotókat és leveleket csomagolja be, akkor ezt a történetet nem tudnám elmondani.

– Felfigyeltél rá, hogy a történeteidben Nagymama és Nagypapa már-már a szülőföld allegóriái lettek? 

– Akkor én csak azt tudtam, hogy a Nagymamát mindenáron meg kell mentenem. A volt Szovjetunióban semmi nem működött, de az igen, hogy ismeretlenek baráti segítségével, kapcsolatokat felhasználva végül mégiscsak el tudtunk jutni oda, ahol le lehetett fizetni valakit. Akkoriban gyűlt össze annyi pénzem, hogy a Trabantot lecseréljem egy Zsigulira, ezt a pénzt váltottam át dollárra, és az utolsó centig elment a megvesztegetésekre. Először is Nagymamához kihívtuk az orvost. Orosz orvos már nem volt. Az ukrán orvos meg nem jött ki az orosz beteghez. A szomszédok valakinek szóltak, aki ápolónő volt, hogy készítse fel a nagymamát. Ő figyelmeztetett, hogy nem fogunk jegyet kapni az állomáson, a rendőrségen nézessük meg, jó útlevele van-e Nagymamának, és a kórházból is kell majd igazolás, hogy nem fertőző-e. Egyik helyről a másiknak adtak át, és mindig csak a végpontokon kellett lefizetni. Menjenek be, és mondják, hogy a Léna küldte magukat; bementünk a rendőrségen a megfelelő emberhez, azt hazudtuk, hogy a kijevi magyar konzulátusról vagyunk, persze nem hitték, de úgy tettek, mintha igaz lenne. Tudtuk, mi az ára, letettük. Péntek van, mondta az emberünk, hétfőn jöjjünk vissza. De hát nekünk ma kell. Az mennyi lenne? Megdupláztam, és mindjárt rendben volt. Kételkedtem ugyan, hogy tényleg szavának áll-e a rendőr, de nem csapott be, hiszen ő ebből élt. Egy újságba tette az útlevelet, csak annyit kért, ne ott csomagoljuk ki. Ugyanilyen úton mentünk a kórházba, ahol igazolást kaptunk. Ezután jött az állomás. Üresen jártak a vonatok, a pénztárakban ki volt írva, hogy nincsen jegy. Itt is fizettünk. A taxis orosz volt, előbb nem állt kötélnek, csak amikor rájött, hogy menekítünk, akkor viszont nem kért pénzt. Nagymamát cipelni kellett, letettük a kupéban, be volt bugyolálva. Mint a halottat, úgy vittük, az emberek látták, senki nem szólt semmit. A határ közelében már nagyon gyanúsnak éreztük magunkat. Alszik a nagymama, rosszul van, most lett beteg, készítgettük a választ. Féltünk. Nagymama pedig nehezen, de magához tért, és akkor azt mondta, hogy tudta, hogy el fogok jönni, és ezt csak én tettem volna meg érte, senki más. Ültünk a vonaton, mint egy rossz hollywoodi filmben, a teljes bizonytalanságban, és azt mondtam, hogy igen, mindazok után, amit tőlük kaptam, egészen biztos lehetett benne, hogy nem hagyom ott. Itthon aztán még volt néhány békés napunk mielőtt ismét rosszul lett, és egy sikeres műtét ellenére 3 héttel később meghalt. Eme utolsó napok egyikén egymás mellett könyökölünk az erkélyen, és beszélgettünk. Most aztán tényleg vége, mondtam, elköltöttünk minden pénzt, semmink nincs, nem is tudom, mi lesz, Mama! Erre Nagymama azt kérdezte, az micsoda ott lent. Nem látod, Mama, az a Trabantunk. Felnézett rám, és azt mondta, hogy jó, azt el kell adni. Rájöttem akkor, hogy ők többször is elveszítettek mindent. Mi az, hogy rosszul élünk, amikor még ott a Trabant? Mi fontosabb annál, hogy emberhez méltón vigyük tovább az életet, és ha mást nem lehet tenni, hát így várjuk ki a szabadságot?

Tóth Szergej 2023. február 18-án váratlanul elhunyt. Emlékének ajánljuk ezt a beszélgetést.

Panek Sándor