Hegedűs Andrea országgyűlési képviselő és a párt megyeszékhelyi szervezete az Arany János utcai emléktáblánál helyezett el koszorút vasárnap.
Magyarországon minden évben április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját arra emlékezve, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása. Miskolcon a DK helyi szervezetének tagjai vasárnap megkoszorúzták az Arany János utcában található emléktáblát – tudósított a Minap.hu.
Hegedűs Andrea országgyűlési képviselő azt mondta, az élet szépségét, békéjét és szeretetét meg kell őrizni és tovább kell adni értékként. A politikus felidézte egy Lengyelországban tett kirándulásának gyermekkori emlékeit, amikor egyebek mellett járt Auschwitzban is: “A mai napig hordozom magamban az idegenvezető által ott elmondottakat és látottakat” – fogalmazott.
Hozzátette, Miskolc egyetlen megmaradt zsinagógájának falai nem csak “emlékeket, érzelmeket rejtenek”, hanem “a lelki béke mellett mennyi borzalmat is”. “A Kazinczy utcai zsinagóga küszöbét átlépve magasztos érzés keríti hatalmába az embert. Vajon az egykori átadása óta hányan és milyen lelki indokkal néztek át a rózsaablakon túlra csodát, segítséget várva?” – tette fel a kérdést az országgyűlési képviselő.
Úgy vélekedett, hogy a második világháború nemcsak bombázást, nélkülözést, hadifogságot, hanem “tudatos népirtást” is jelentett. “A borzalom Miskolcot sem kerülte el” – mutatott rá a képviselő.
“1944-ben a náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását. A példátlan gyorsasággal lezajlott gettósítás után mindössze néhány hét alatt, május közepe és július eleje között, a teljes vidéki zsidóságot Auschwitz-Birkenauba deportálták. A magyar vidék zsidóságára a birkenaui lágerben azonnali halál várt. A csekély számú munkaképesnek ítélt ember közül is csak kevesen élték túl a megpróbáltatásokat, mindössze néhány tízezren tértek vissza. A túlélők családjuk, közösségük elvesztése miatt gyakran úgy döntöttek, hogy nem tudnak új életet kezdeni egykori lakóhelyükön, ezért a fővárosban, nagyobb városokban, vagy külföldre emigrálva próbáltak tovább élni.- mondta.
“A meggyilkolt zsidóság hiánya fájó és pótolhatatlan” – emelte ki Hegedűs Andrea. A DK országgyűlési képviselője azzal zárta: “mutassuk meg, mondjuk ki, hogy ilyen világot mi nem akarunk! Soha többet ilyet nem akarunk! Az élet szépségét, békéjét és szeretetét meg kell őrizni és tovább kell adni értékként. Ez a mi feladatunk, ez az emberségünk feladata.”
A maffia
Nem értem, mivel az egész ország góg és magóg népe, rima Jeruzsálemként, miért éppen a Varjú népét gyilkolták le a miskolciakkal, amik tetteit bolt és közlekedés fóbiával a mészárosok kitermelsével négyszer hajtották végre vasfüggönyökkel együtt, lengyel vasfüggönyösökkel,mintn Psota-Kótay párosával Kiliánnak. A mai napig tartó nem könyvszereplő, nem apokaliptikus tag emberek lemészárlásáról mért nem emlékeznek meg, miért nem emelnek szót ellene?
Máshol nem is nagyon látni őket…
Berecz kisasszony átigazolt a nyugdíjas klubhoz?
Ő szervezte a megemlékezést.
Akarom mondani elvtársnő.
Köszönjük, hogy bátran elmondtátok a DK propaganda lapjában. Klára nem fog haragudni?
„A villát, ahol ma a magyarországi miniszterelnök lakik, Sebestyén Aladár, a Weiss Manfréd Művek egyik igazgatója építtette 1936-ban, Grünwald Rózával kötött frigyének 25. évfordulója alkalmából. Az első világháborúban tanúsított hősiességéért többszörösen kitüntetett Sebestyén Aladárt először zsidó származása miatt lakoltatták ki a saját házából, majd az ötvenes években államosítás címszóval a Rákosi-féle népi demokrácia tette rá kezét a vagyonára.
Sebestyén István, az unokaöcs – aki most szólal meg először – kisgyermekként mindezt végigélte. Amikor gimnazista volt, még elmehetett vendégségbe nagybátyja egykori otthonába: akkor már az Apró família lakta a villát, és Sebestyén István éppen Apró Piroskával járt egy osztályba.
Sebestyén István Svájcban él, egy Genfben székelő nemzetközi szabványügyi szervezet vezetője. Ahogy emlékeit feleleveníti, utal arra is: számára ez a történet tipikus eset a sok közül, amelyben az állam először államosított, és utána úgy privatizált, hogy az államosítás okozta igazságtalanságokat gyakorlatilag nem orvosolta.
Sebestyén Aladár a harmincas években fogott bele a villaépítésbe. Az ingatlan tulajdoni lapja szerint a korábban még Rézmál dűlőként ismert Szemlőhegyi úton 25 ezer pengőért váltotta meg a 42. szám alatti telket, ahol egy főgimnáziumi tanár, egy színész és családjaik laktak. Ahogy Sebestyén István emlékezik, az eredeti tervek szerint nagybátyja szerényebb hajlékot szeretett volna – építészeti dokumentációk most is megvannak –, de felesége nagyobbra vágyott, és az ő kívánsága döntött. Így aztán egy hatalmas, elegáns kúria lett a végeredmény, amit a család egyedül nem is igen tudott belakni. A feleség, Grünwald Róza (akit mindenki csak Rózsi néninek hívott) egyik lánytestvére, Margit, annak férje, Schnitzler Sándor és fiuk, Palika is beköltöztek a házba, és még így is bőven elfértek. (Palika sorsa tragédiába torkollott: munkaszolgálatosként veszett oda valahol az orosz fronton.)
Sebestyén Aladár fia, György szerencsésebb volt. Szülei Svájcba küldték tanulni, 1935 táján szerzett mérnöki diplomát a nagy hírű zürichi műszaki egyetemen. Haza akart térni, de azokban az években akkora munkanélküliség volt a mérnökök körében is, hogy még Weiss Manfréd – apja munkaadója – magas összeköttetései ellenére sem tudott számára megfelelő munkahelyet szerezni. Ám mivel kitűnő szakember volt, több nyelven beszélt, végül is Angliában, a Philipsnél helyezkedett el mint röntgenmérnök, és közvetlenül a háború kitörése előtt kivándorolt Ausztráliába, Sydneybe. Amikor Magyarország és Nagy-Britannia hadiállapotba került, a lágert azért ő is megjárta: mint az ellenséges magyar állam polgárát először internálták, egy-két évre rá megkapta az ausztrál állampolgárságot. 1995-ben bekövetkezett haláláig Sydneyben élt.
Sebestyén Aladár és a rokonság mindössze 1944-ig élvezhette az egy élet munkájából felépített villát. Április 28-án, a német bevonulást követően a birtoklap szerint az ingatlant a faji törvények alapján nyilvántartásba vették, és Sebestyénéknek el kellett költözniük a budapesti gettóba. A várva várt felszabadulás életben találta mindnyájukat. A Szemlőhegy utcai villa azonban bombatalálatot kapott, a házban randalíroztak az oroszok is, a Sebestyén-kúria bútorai, műtárgyai megrongálódtak. Sebestyén István úgy emlékezik: még a hatvanas években is előfordult, hogy nagybátyja megtakarított pénzét arra fordította, hogy egy késsel széthasított, azóta őrizgetett flamand festményt restauráltasson.
A háború után a család fellélegzett: nekiláttak a ház renoválásának. Ahogy Sebestyén István mondja, nagybátyja sokszor dohogott: mire befejezték a munkát, el is vették tőlük a házat. Az ötvenes években jött az államosítás. Sebestyén Aladárt – miután kitűnő vezető volt – hagyták dolgozni. Szükség volt a hozzáértésére: a korábbi igazgató a Ferroglobus főosztályvezetője lehetett. A maga építette villában azonban nem maradhatott. A Szemlőhegy utcai ház akkor már három család lakhelye volt, ugyanis akkorra már Sebestyén Aladárné unokahúga is odaköltözött férjével, Flank Józseffel és két kislányukkal.
1952-ben azonban egyik pillanatról a másikra mindhárom családnak ki kellett költöznie. Abban szerencséjük volt, hogy az ingóságaikat magukkal vihették, nem úgy, mint a kitelepítettek…”