A második világháború idején „a szovjet és a magyar, illetve a német katonai szabályzatok is lehetővé tették a fegyvereiket eldobáló, a parancsoknak nem engedelmeskedő katonák helyszíni kivégzését, magyar katonai terminus szerint »felkoncolását«, és ezt számos esetben alkalmazták is” – tudható meg Ungváry Krisztián történész és Meruk József újságíró Budapest ostromával kapcsolatos kutatásaiból.
A legkiterjedtebben és legkövetkezetesebben a Vörös Hadseregben alkalmazták ezt, lényegében a Szovjetunió 1941 júniusi megtámadását követő napoktól. A nagy hatalmú Belügyi Népbiztosság, az NKVD mobil egységei eleinte az utakon, vasutakon, erdőkben hajkurászták a „dezertőröket és gyanús személyeket”, ám pár hónap múlva már a hadsereg minden ezrede mögött egy-egy századnyi záróosztag próbálta megakadályozni a pánikszerű menekülést.
Az intézkedésekre azért is szükség volt, mert a Wehrmacht a Szovjetunió elleni hadjárat első hat hónapjában 3,5 millió szovjet hadifoglyot gyűjtött össze, közülük pedig igen sokan önként adták meg magukat.
A néha blokkoló egységeknek is nevezett alakulatokra külön kitért Sztálin elhíresült 227. számú rendelete, amelyet néhány nappal a sztálingrádi csata előtt, 1942. július 28-án adott ki, és amellyel a Vörös Hadsereg hónapok óta tartó, folyamatos hátrálásának igyekezett véget vetni. Az egyik híres jelszaváról – „Egy lépést sem hátrébb!” – is emlékezetes rendelet 2/b pontja ad utasítást a különleges osztagok felállítására, illetve a pánikkeltők és gyávák kivégzésére, „így adva esélyt a hűséges katonáknak, hogy teljesítsék a haza iránti kötelességüket”.
Az NKVD állományából verbuválódott záróosztagok korabeli működését plasztikusan idézi fel a 2001-ben Jude Law és Ed Harris főszereplésével bemutatott Ellenség a kapuknál című film. A sztálingrádi utcai harcok során a Vörös Hadsereg záróalakulatai, komisszárok (politikai tisztek) vezetésével, Maxim-géppuskával kaszálják le a németek által megfutamított bajtársaikat.
A speciális alakulatokat nagyjából fél évvel a világháború vége előtt oszlatta fel (és olvasztotta be a lövészhadosztályokba) Sztálin, érdekes módon éppen akkor, amikor a szovjet csapatok már Magyarország területén jártak – tárta fel Ungváry Krisztián és Meruk József. „A háború utolsó, győzedelmes fázisában Sztálin számára már feleslegessé váltak a saját katonákra vadászó önálló záróláncok az arcvonalak mögött.”
Igaz, az arcvonalak mögötti területek a továbbiakban sem maradtak őrizetlenül. Az NKVD egységei és határőr őrsöknek nevezett rendfenntartó elitalakulatok továbbra is pásztázták a vidéket. Immár nemcsak az elkóborolt szovjet katonákat keresték, hanem azokat a helyi lakosokat is, akikkel ki lehetett egészíteni a málenkij robot létszámkeretét.
Ami a magyar királyi honvédség ezirányú gyakorlatát illeti: a záróalakulatokhoz hasonló egységeket a hazai katonai zsargonban harcfegyelem-biztosító osztagoknak becézték. A feljegyzések szerint ezek jóval kevésbé éltek a helyszíni „felkoncolás” lehetőségével, mint a Vörös Hadseregben működő különítmények.
A történeti szakirodalomból nem lehet egyértelmű mérleget vonni utóbbiak tevékenységéről. Egyes feljegyzések szerint csak a sztálingrádi csata során 13 500 katonájukat – több mint egy teljes lövészhadosztály állományát – lőtték agyon a szovjet hatóságok különböző okokból.
Jason Lyall amerikai politológus viszont úgy tudja, hogy 1942 augusztusa és októbere között a záróosztagok állományában lévő nagyjából 40 ezer fő a megfutamodni vagy dezertálni próbálók 140 ezres tömegét tartóztatta fel. Közülük azonban, feltételezések szerint, csak igen keveset lőhettek agyon.
Akárhogyan is, történészek szerint nem a blokkoló egységek elrettentő erején múlt, hogy 1943 elejére a keleti fronton megfordult a hadiszerencse. Sokkal inkább a németek hibáin és a kemény orosz télben végtelen hosszúságúra nyúló front- és utánpótlási vonalakon. Ezért vélik úgy szakértők, hogy Sztálin jobban tette volna, ha az erőforrásait nem a kétes hatékonyságú záróosztagok felállítására pazarolja, hanem a harcoló alakulatok feltöltésére.
hvg.hu
Hazugsag
Hát persze…