Kárpátalján zajlik a mindennapi élet, de nem lehet elfelejteni, hogy az ország háborúban áll Oroszországgal. Három, jelenleg Ungváron élő nővel beszélgettünk: a hátrahagyott életükről, a mindennapokról, a jövőképükről, győzelemről és békéről.

– Ott mennek a fiúk. Harcolni.
– Honnan tudod, hogy mennek, és nem jönnek?
– Abban az irányban van a laktanya, ott szoktak gyülekezni. Onnan mennek a nullásra.

Szívszorító kettősség jellemzi ma a kárpátaljai Ungvárt. A néhány hónapja még sötétbe burkolózó városban az éttermek, boltok nagy része nyitva, semmivel sem rosszabb felhozatallal, mint a magyar határ túloldalán. Egy iskola melletti parkban diákok kosárlabdáznak, körülöttük a futópályán többen róják kitartóan a köröket. Egy kávézó teraszán három fős férfitársaság üldögél, élvezik a napsütést a hosszú, különösen hideg tél után.

A napos tavaszi hétvége viszont újra és újra emlékeztet arra, hogy háborús országban vagyunk. A város tele van a kimenőjük után gyülekező katonákkal – annak, aki nem itt lakik, elsőre nem egyértelmű, hogy mennek-e vagy jönnek, de tolmácsom, Viktoria Balytska rögtön elmagyarázza, honnan lehet tudni. A többség egyedül vagy párban sétál vissza a laktanyára, de sokukat kíséri barátnő vagy feleség. Egyikük karján négyévesforma gyerek ül.

Ungvár több pontján is visszaköszön óriásplakátokon egy itteni magánklinika hirdetése, de legalább ennyiszer jönnek szembe helyi katonák arcképei is. Fekete háttér, ukrán zászló, fényképeik alatt név és két dátum szerepel: egyik a születés, másik a halálozás.

Többek között ezzel a gesztussal emlékszik a város azokra a fiaira, akiket az elmúlt bő egy évben megöltek a háborúban.

Nehéz pontos számot mondani, hány menekült érkezett a 110 ezres városba a háború kitörése óta: több tízezren mindenképp, de van olyan becslés is, ami alapján megduplázódott az itt élők száma. Az elmúlt hónapokban sokan továbbálltak, de továbbra is sok menekültszálló működik, a helyiek közül pedig rengetegen dolgoznak azon, hogy megkönnyítsék azok életét, akik a kárpátaljaiaknál jobban érintettek a háborúban. Három itt élő nő története következik: hátrahagyott életükről, mindennapjaikról és a háború utáni terveikről meséltek.

Ezt a háborút nem mi kezdtük

Az ungvári 6-os számú iskola legtöbb szintjén ugyanúgy zajlik a tanítás, mint a háború előtti időkben, a harmadik emelet viszont ma menekülteknek ad otthont. Fűtés már itt sincs, de a nyár sem még érkezett meg, 17 fokot mutat a hőmérő aznap délután, amikor ott járok.

Az egyik, mindössze néhány négyzetméteres tanteremben kapott szobát a Luhanszk mellől érkező, 63 éves Olga. Vannak termek, amin több család is kénytelen osztozkodni, Olga szerencsésebb, a férjével lett itt elszállásolva. A szoba berendezése leginkább egy nagyon rendben tartott kollégiumi szobáéra emlékeztet: két ágy, asztalka, egy tálkában csoki és keksz, itt-ott egy-egy plüssfigura. Arra, hogy a háború előtt a nyelvórák helyszíne lehetett a terem, egy pici pad és a falra kiakasztott, néhány angol rendhagyó ige ragozását taglaló plakát utal.

„Oversize” – mondja Olga, miközben felemel egy szürkés színű pulóvert, amit az elmúlt hetekben kötött.https://www.forbes.hu/napi-cimlap/ukrajna-karpatalja-riport-haboru/?ct=t(N_COPY_03)