Dolgozatomat a légierő két egykori, magyar hátterű tagjának ajánlom. A holokausztot mindketten gyerekként élték túl, és ma már nincsenek közöttünk. Joszef Sinar professzorral interjút készíthettem, Haim Neve tartalékos ezredes ennek a cikknek egyik forrása, a légierő társulatának, a Túlélők a felhők fölött című kutatási programnak az egyik alapítója volt. Személyesen sajnos nem ismertem.

Joszef Sinar professzor 1932-ben született Kalocsán. A német megszállás után családjával együtt Budapestre menekült, egy lakásban bujkálva vészelték át a háború végét. Viszontagságaik a felszabadulással, a szenvedés és az éhezés a szovjet uralommal sem ért véget. Joszef 1949-ben alijázott, 1950-ben bevonult, és a légierőhöz került. 1953-ban befejezte a navigátori kiképzést, Mosquito típusú gépeken szolgált, a navigátorképzésben oktatott. 1955-től a Technion hallgatója volt, és 1959-ben kitüntetéssel fejezte be repülőmérnöki tanulmányait. Fejlesztő-kutató mérnökként visszatért a légierőhöz, szorosabbra fűzte az együttműködést a Rafael védelmi eszközöket fejlesztő és más biztonsági testületek között. Szolgálata során Párizsban folytatott tanulmányokat 1962-ig, és 1973-ban doktori fokozatot kapott a Technionon. 1974-ben alezredesként szerelt le, a Technion oktatója lett, és 1983-ban megkapta a professzori kinevezést. A rakétairányítás és navigáció, a rakétaelhárítás, a játékelmélet rakétatechnikai és légi csatákkal kapcsolatos alkalmazása terén nemzetközi szaktekintélynek számított. A védelmi minisztérium több fontos ügyben kérte ki a szakvéleményét. Sinar professzor sikerrel ötvözte repülőmérnökként és a légierőnél szerzett tapasztalatait. 1990 és 1992 között a kar dékánja és a Technion több bizottságának tagja volt. Számos tanulmánya jelent meg vezető szaklapokban. Tudományos és mérnöki tevékenységével megbecsülést szerzett, elismerést és nemzetközi hírnevet hozott a karnak és a Technionnak. Sinar professzor 2015. augusztus 14-én hunyt el.

Haim Neve tartalékos ezredes Budapesten született és nevelkedett. A német megszállás után apját a dachaui gyűjtőtáborba, Haimot és édesanyját az auschwitzi megsemmisítőtáborba deportálták. De útközben anyja kilökte a vagonból, hogy mentse az életét. Budapest utcáin bujkált. A háború után tudta meg, hogy anyját Auschwitzban elpusztították, apja túlélte ugyan a háborút, de Európában maradt. Haim Neve a Joint segítségével került illegális bevándorlókkal együtt a Kneszet Izrael hajóra. A hajót az angolok feltartóztatták, utasait a ciprusi táborokba vitték. Kilenc hónap után eljutott Izraelbe, egy haifai árvaházba. 1953-ban bevonult, önként jelentkezett pilótaképzésre, 1955-ben fejezte be. A szuezi válság idején egy Mustang gép pilótája volt. Az izraeli légierőnél az első helikopterpilóták közé tartozott. 1963 októberében kinevezték a Sikorsky helikopteregység élére. Irányítása alatt folytatódott az együttműködés a felderítőraj vezérkarával az ellenséges országokban folyó műveletekben, és javult az együttműködés más egységekkel, például az ejtőernyősökkel.

1966 januárjában létrejött az első nehézhelikopteres egység a Super Frelon helikopterekkel, Nevét nevezték ki a parancsnokának. Az egységet 1966. április 20-án hozzácsatolták az első helikopteres századhoz. A hatnapos háború idején irányítása alatt a légierő a szárazföldi egységeket segítette, sebesülteket szállítottak el a frontról, részt vettek a csapatszállításban, ellátásban. A kétféle parancsnoki feladatkörben Neve négy kitüntetést szerzett, közülük az egyiket később kimagasló szolgálatért adományozott érdemrendre módosították.

A jom kipuri háború alatt a légierő hírszerzésének parancsnoka mellett teljesített szolgálatot, Sinaiban vezette a légibázist, a hetvenes években pedig a légierő hírszerzését. 1978-ban leszerelt, és 1993-ig a gyémánttőzsde vezérigazgatójaként működött. Neve vezette a Túlélők a felhők fölött című projektet, amely összegyűjti a légierő holokauszttúlélő tagjainak élettörténetét, hogy az oktatásban a légierő harci örökségeként használják fel. Neve 2012. augusztus 15-én hunyt el, fél évvel azelőtt, hogy belekezdtem a holokausztot gyerekként túlélő, a légierőnél szolgáló katonákról szóló kutatómunkába.

Halála előtt nem sokkal egy interjúban Neve a következőket mondta:

Rájöttem, hogy ha most nem kezdek el beszélni, akkor erre már nem is kerül sor. Többet kaptunk a seregtől, mint amit adhattunk, és el kell mondanunk, mi történt. Neki köszönhetjük, hogy élhettünk, hogy végre, életünkben először, otthon éreztük magunkat. […] Én voltam a pilótaképzésen az egyetlen, aki nem itt született. Azon a súlyos terhen kívül, amit magunkkal hoztunk, semmink nem volt, semmi közös nem volt köztünk és a többiek között. Miről beszéltek a többiek? Az iskoláról, ahová jártak, az egykori barátokról és összejövetelekről. Én semmiről nem beszéltem. Nem beszélhettem a szüleimről, az unokatestvéreimről vagy a testvéreimről, mert nem voltak. Még az iskoláról sem, mert nem jártam általános iskolába…

Az ötvenes évek közepén a légierő vagy háromszáz döntéshozó tagja közül százharminchatan holokauszttúlélők voltak. A szuezi válság idején a légierő kétszáznyolcvanöt katonája vett részt a harcokban, kilencvenhatan (33 százalék) holokauszttúlélők voltak. A következő években a légierő száznegyven holokauszttúlélője közül tizenkettő (8,5 százalék) magyar anyanyelvű volt.

A légierő és Izrael Állam történetének elválaszthatatlan része ez a csoport, és közülük sokan mondják, hogy a holokausztélményük miatt választották a légierőt. Nagyváradon született Joszef Ofer, Auschwitz, Buchenwald és más táborok túlélője, alijázott, 1946-ban bevonult, és az első pilótaképző csoportban volt: „Niederorschelben, a koncentrációs táborban fogalmazódott meg bennem, hogy pilóta leszek. Bandi ugratott, csúfolt, akárhányszor szóba hoztam, de minél inkább bosszantották a terveim, annál inkább hivalkodtam, ecseteltem a jövőt, amikor olyan repülőket vezetek majd, amelyeknek a szárnyait készítettük.” És a felszabadulásról így beszélt: „Felszabadultunk, többé nem kényszerültünk arra, hogy sárga csillagot viseljünk a mellünkön. Letéptem magamról. El sem tudtam volna képzelni, hogy a helyére, épp hat évvel később – ünnepélyes ceremónia keretében – az izraeli légierő ’pilótaszárnyait’ tűzik a mellemre.”

Joszef Ofer és a társai takargatták a múltjukat, hogy mielőbb beilleszkedjenek a tömeges aliját befogadó, önképét kereső izraeli társadalomba, szabre identitásra törekedtek a háborús veszéllyel és gazdasági nehézségekkel küszködő országban.

Dolgozatom egy széles körű „elbeszélt történelem” kutatásra támaszkodik, amelynek legfőbb forrása az interjú volt. A kutatás keretében a légierő harmincöt 1927 és 1945 között Európában született tagjával készítettem interjút. Mivel ez a kötet a magyar anyanyelvűekről szól, öt (11 százalék) magyar anyanyelvű interjúalanyt emeltem ki közülük. Mindannyian gyerekként, fiatalként élték át a holokausztot, és életük a háború után is bővelkedett nehézségekben, például egy új társadalomba kellett beilleszkedniük. Mindannyian bevonultak a hadseregbe, és önként jelentkeztek a légierőhöz. Az ötvenes-hatvanas években a légierő élcsapatához tartoztak. Sorsukról legtöbben hallgattak, hogy ne zaklassák fel szabre bajtársaikat, akkor sem, ha ez személyes élményeik elhallgatásával járt.

Dolgozatomban megkísérlem eloszlatni az állam első évtizedeinek légierejéhez és a légierő tagjaihoz fűződő szabre sztereotípiákat, és megérteni a változás folyamatát: miként lett a diaszpóra gyerekeiből, a holokauszt üldözöttjeiből, a harcias szabre antitéziséből a légierő és Izrael Állam elit vezetőcsoportja? Ehhez a visszaemlékezésekből és az interjúk során kirajzolódó legfontosabb, a nemzeti történetben is jelentkező történeti, társadalmi, kulturális témákat elemzem, amelyek a holokausztot és az egyéni-nemzeti újjáéledést, az évek során változó tudatot kifejezik. Az egyes történetekből az egész kérdéscsoport teljes képe kerekedik ki. Kiindulópontnak néhány kérdést választottam:

Mi volt a sorsa ezeknek a gyerekeknek a holokauszt alatt és után? A holokauszt hatására vonultak-e be a légierőhöz, és választották a pilótaképzést? Milyen tényezőknek köszönhető, hogy beilleszkedtek, és sikeresek lettek a légierőnél és az izraeli társadalomban?

A Túlélők a felhők fölött névvel jelzett csoport összetartozó tagjairól ez az első kutatómunka: olyan holokauszttúlélő gyerekekről szól, akik a légierő tagjai lettek; felhívja a figyelmet a távolságra a holokauszt idején és a beilleszkedés során átélt múltjuk és a légierőnél kifejtett tevékenységük között, és ezen keresztül igyekszik megértetni azokat a történelmi-társadalmi folyamatokat, amelyek Izrael Állam arculatát formálták. A dolgozat kiegészíti a légierő alapításának időszakáról szóló ismereteinket. Gondoskodó, esélyegyenlőséget biztosító otthonnak mutatja be: ideológiát, hivatás- és küldetéstudatot nyújtott azoknak is, aki gyerekkorukban traumákon mentek keresztül.

A holokauszttúlélők és köztük a magyar anyanyelvűek közül sokan a hadseregben találták meg a helyüket, ezért nem csak a légierővel kell foglalkoznunk. De mivel a többi fegyvernemben szolgáló holokauszttúlélő sorsa még feltárásra vár, összehasonlító tanulmány erről még nem született, ezért ez a dolgozat a légierő vizsgálatára szorítkozik.

A Túlélők a felhők fölött program kezdetei

A légierőnél szolgálatot teljesítő holokauszttúlélők élettörténetét dokumentáló kutatás kezdeményezője a szabre Eliezer Cohen tartalékos ezredes volt a nyolcvanas években. Így írt erről:

Amikor az El-Al pilótája voltam, a könyvemen (Nem a csillagos ég a határ) dolgoztam. […] A járatokon olyan pilóták mellett is ültem, akik holokauszttúlélők voltak, és gyakran megrendítő történeteket mondtak el. […] Egyiküktől, A. C.-tól szüntelenül olyan történeteket hallottam, amelyeket a feleségén kívül nem mert volna senkinek elmondani. […] Hazamentem […], és nekifogtam egy új fejezetnek a holokauszttúlélő pilótákról. […] Huszonkét történetet gyűjtöttem össze, de a szerkesztő törölte a fejezetet, és a könyv enélkül jelent meg 1990-ben. […] Az egész fejezet mintha nem is lett volna, semmivé lett.

De a téma nem hagyta nyugodni. 2010-ben Avi Mose Szegal, a légierő múzeumának kurátora interjút készített Cohennel, hogy a múzeumban emléket állítson Cohen bevetéseinek. A találkozóból egy újabb kezdeményezés is született, a Túlélők a felhők fölött: azoknak a holokauszttúlélőknek a történeteit gyűjti össze, akik a légierőnél teljesítettek szolgálatot. Cohen azokra gondolt, akiket azóta ismert meg személyesen, mióta megírta a könyvét, de meglepetésére kiderült, hogy sokkal többen vannak. 2011-ben csatlakozott hozzá Haim Neve, aki gyerekként élte át a holokausztot Budapesten, a légierő egyik első helikopterpilótája lett, és átvette a projekt vezetését. 2012-ben bekövetkezett halála után és mind a mai napig Saia Harsit irányítja a programot.

Megőrzött emlékek

Az interjúkból kirajzolódik, milyen traumát okoztak a holokausztemlékek, hogyan hatottak identitásukra, akár egyedül, akár családjukkal együtt menekültek meg. Akiknek a családja is megmenekült, azok kellemes élményeket is őriznek. Az interjúalanyok különböző országokból érkeztek, szülőhelyük más-más időpontban került német megszállás alá, az eltérő régiók szerint változó német politika visszatükröződik emlékeikben.

Az interjúalanyok lényeges háborús emléke az első találkozás a háborúval: elválás a családtól és a szülőktől. Meghatározó személy az anya, életet ment, feltalálja magát, különlegesen bátor, az apa az irányító. Alapvető élmény a félelem, az éhség, a fagyoskodás, a rejtekhelyek, az üldöztetés érzése, a leleményes küzdelem a család és az egyén túléléséért, a normális életért. Az interjúalanyok életében az anya személye döntő: domináns, életmentő, identitásmeghatározó a háború alatt és azután is. A holokausztélményekből kirajzolódó anyafigurát különleges találékonyságáért tisztelet övezi, a háború nehézségei közepette igyekszik védelmezni a gyerekeit és a családot. Azoknál, akik anyjuk nélkül élték túl, felerősödött a holokauszttrauma, akik anyjukkal együtt menekültek meg, jelenléte enyhítette a traumát.

Traumatikus emlék kísérte a debreceni Baruh Friedmant, akit anyja búvóhelyen mentett meg. Anyja hősiességét kiemeli, a bujkálás részletezése a rettegés a magyaroktól és a fasisztáktól:

Sok zsidó rejtőzött a gyárban […], késő éjjel volt. Az épület alatt húzódó óvóhelyről van szó, […] ágyak egymás hegyén-hátán. Micsoda körülmények! […] Tucatnyi ember. […] Aztán a veszett állatok a fasiszta magyarokkal, […] szuronyok, teljes őrület […], bejönnek […] egyre inkább rettegünk. […] Felfoghatatlan, milyen bátorság, milyen hirtelen ötlet kell ehhez. Anyám […] megragadott, beborított takarókkal, a karjában tartott, és amikor bejöttek, rájuk üvöltött […], így történt – elmentek. […] Egész életemben kísért ez az emlék. Képtelenség elfelejteni.

A nehézségek, a helykeresés a háborúval nem ért véget. A csoport tagjai határozottan emlékeznek a felszabadulásra, a háború vége és az alija közti időszak nagy hatással volt a beilleszkedésükre és döntéseikre. Ebben az időszakban kellett megküzdeniük a valósággal, a veszteséget, a magányt, az ürességet most mérték fel. Akik szüleikkel együtt túlélték, emlékeznek a reakcióikra, viselkedésükre, amikor felfogták a háborús veszteséget, és ahogy megbirkóztak az új valósággal: a szabadság mellett a veszteség fájdalma, a magány, a gyökértelenség, az otthon hiánya, a tudat, hogy nincs hova visszatérni. Azok, akik szülők és család nélkül maradtak, elvesztették a megszokott kereteket, és újakhoz kellett alkalmazkodniuk. Elmondásuk szerint a cionista ifjúsági mozgalom és ideológia hatott leginkább az identitásukra, ezzel azonosultak közvetlenül a háború után, és ez segítette őket abban, hogy megküzdjenek a holokauszt traumájával. A kibucmozgalom is befolyásolta identitásukat, és segítette a beilleszkedést az alija előtt és után is.

„Ne mondják nekem, hogy menekült vagyok!”

Az alijával nem értek véget az interjúalanyok hányattatásai. A beilleszkedés számtalan nehézséggel járt: idegenségérzés, nyelvi akadály, magányosság, alkalmazkodás az új körülményekhez. A múltat elnyomták magukban, nem beszéltek sem a háború előtti, sem a háború alatti életükről. Nem a holokausztélményeken keresztül váltak izraelivé. A jelenséget vizsgáló szakemberek szerint védekezést építettek ki magukban, például már a traumatikus események idején tagadták, hogy megrázkódtatást éltek át. Ezt a védekezést a háborút követő években a múlt kitörlése váltotta fel. A holokauszttúlélő fogalom valóságos társadalmi stigmává vált, azt a zsidóképet jelentette, amitől a cionista ideológia igyekezett eltávolodni. A túlélők a beilleszkedéshez új identitást kerestek. A debreceni Baruh Friedman is megszenvedte, hogy a beilleszkedésért törölte a múltját: „Fiatalon nem akartam a holokausztra emlékezni. Ellenkezőleg: felejteni próbáltam. Beléptem a tel-avivi cserkészekhez.” A repülőklub lett az otthona: „Nagyon jól beilleszkedtem. […] A bevonulást előkészítő program után a repülőklubba jártam, […] minden szombaton a Szde-Dov repülőtéren voltunk.”

A többiek is arról beszélnek, hogy a beilleszkedésért törölték a múltat, új identitásra törekedtek, új lapot nyitottak az életükben. De bizonyos események, például az Eichmann-per előhozta a múltat.

A kibuc identitásformáló tényező

A holokauszttúlélőknek és a szabréknak két találkozási pontjuk volt: a kibuc, ahová az ifjúsági alija legtöbb tagja került, és a hadsereg, ahol igyekeztek feltölteni a sorokat. A kezdeti nehézségek és a kibucok ambivalens viselkedésének ellenére azok, akik mindezzel megbirkóztak, sikeresen beilleszkedtek és minden vonatkozásban szabrék lettek. Ezt segítette a kibucok teljes közössége, amely a nap minden percében érezteti hatását; a befogadó családok helyettesítették az elvesztett eredetcsaládot; a gyerekházakban nevelkedő gyerekek miatt pedig csökkent a távolság az alijázók és a régebben ott élők között. A fiatalok kibucokban nyert cionista identitása státusszimbólumot is jelentett. Az interjúalanyok nagy része valódi otthonnak tekintette a kibucot: ott leválhattak róluk a galuti jelzők. Megerősödött az országhoz tartozás érzése, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen beilleszkedjenek a légierő soraiba.

A kibuc és a hadsereg keretei, majd a katonaságban szerzett tapasztalatok egyre jobban segítették a beolvadást, többen magas rendfokozatokig is eljutottak a hadseregben.

A „legjobbak repülnek” – a légierő önkéntesei

Az ötvenes években a légierőnek egyre nagyobb szüksége volt pilótákra. A remélt létszámnál kevesebben jelentkeztek, a kérdőíveken a bevonulók az első, a második és a harmadik helyen is az ejtőernyős-alakulatot jelölték meg. 1954-ben megtalálták a megoldást. Nisan Slutsky, a légierő első szociológusa szerint „mindaddig válogatás nélkül bekerültek, akik átmentek az orvosi vizsgálatokon, de sokan kiestek, és így drága repülőórákat fecséreltek el”. A kiképzés hosszú volt, és kitartó erőfeszítést igényelt. Olyan pilótákat kerestek, akik rögtönöznek, leleményesek, feszült helyzetekkel is megbirkóznak. „Azoknak, akik sikeresen fejezték be a kiképzést, sikerélményük lehetett.” A „legjobbak repülnek” kifejezést Ezer Weizman használta, amikor 1958-ban kinevezték a légierő parancsnokának, és ez hozzájárult ahhoz, hogy a pilótaképzésre jelentkezők száma növekedett. Pedig sokan felháborodtak, hogy Weizman elitképzést kezdeményez – és ezt nem is tagadta.

Visszatekintés: az egyén útja és a családi fészek

A túlélők közül sokan vonultak be a légierőhöz, és jelentkeztek pilótának. Az elmondott történetekből kirajzolódik, hogy szolgálatuk a légierőnél és az országért hozzájárult újjáéledésükhöz. A debreceni Baruh Friedman a katonai szolgálata fölött érzett büszkeségről és elégedettségről beszélt: „Ha képes voltam a mellemre tűzött sárga csillagtól eljutni a vállpántomról lelógó kék csillagig, akkor […] mi más kellene még?” A szintén magyar anyanyelvű Zeev Keren elmondta, hogy a pilótaképzés során a holokauszttal kapcsolatos gondolatok kísérték, és büszkeséggel töltötték el: „Akkoriban nemegyszer eszembe jutott, íme, itt vagyok, a galuti kölök a holokausztból, zsidónak hívtak, és bujkáltam, most pedig hőstetteket hajtok végre, pilóta vagyok, és embereket mentek.”

Az interjúalanyok elbeszéléseiben visszatérnek ilyen mondatok: a légierő az otthonom és a családom volt; a légierőnél lettem az, aki vagyok. A légierő alapelvei, a büszkeség, az esélyegyenlőség, az ideológia, a céltudatosság, a küldetéstudat elválaszthatatlan része lett a személyiségüknek, annyira, hogy a légierő lett az identitásuk: a légierő én vagyok, avagy én vagyok a légierő – mondták. A tény, hogy a légierő lett az otthonuk és vigasz mindazért, amit gyerekként a holokausztban elvesztettek, erősítette a késztetést, hogy minél többet tegyenek az országért. Ez is hozzájárult a légierőnél elért sikereikhez. Otthonuknak, családjuknak érezték, ezért illeszkedtek be sikeresen a hadseregbe, majd az izraeli társadalomba és vezető beosztásokba.

Zárszó

Ez a cikk azt a mítoszt szeretné eloszlatni, hogy az ötvenes-hatvanas években a légierő tagjai (a „legjobbak repülnek”) tősgyökeres szabrék lettek volna. Afféle időutazás azoknak az életébe, akik gyerekkorban élték át a holokausztot, és a légierő első vonalába kerültek. A nyolcvanas évekig titkolták, elhallgatták a múltjukat, de miután az izraeli társadalomban és a hadseregben megváltozott a holokauszt és a német megszállás alatt élők megítélése, kezdtek megnyílni.

Túlélésük története sokféle: hamis személyazonossággal bujkáltak vagy családjukkal menekültek meg; gettóban maradtak vagy átjutottak a határon; gettóba vagy koncentrációs táborba vitték őket. Voltak, akik nem tartották magukat holokauszttúlélőnek, mert nem voltak sem gettóban, sem táborban, hanem menekültek vagy bujkáltak. Miután alijáztak, be akartak illeszkedni az izraeli társadalomba, olyanok akartak lenni, mint szabre társaik, elnyomták emlékeiket, új identitásra törekedtek. Összeomlott gyerekkoruk után sikerre vágyódtak. Tehetségesek voltak matematikában, fizikában, kitűntek a sportban, behozták a lemaradást, sőt túlléptek azon.

Számos oka volt annak, hogy sikeresen beilleszkedtek a hadseregbe. A kibucban nevelkedtek, ott alakult ki az identitásuk; a kibucból érkezőknek segítséget nyújtottak a pilótaképzésen. Sikeresek a légierőnél, mert mindent megtesznek az országért, az otthonérzés pedig segítette a beilleszkedést a hadseregbe és az izraeli társadalomba. Új identitásukért elhallgatták a múltat. A csoport tagjai passzív áldozatból lettek a légierő aktív harcosai. Ez a váltás megtörtént hazaszeretetük, Izrael és építői védelme fölött érzett büszkeségük miatt. A hadsereghez fűződő szoros kapcsolat azonosulás volt a légierővel, ez alapozta meg későbbi egyesülésüket, és idős korukban a kezdeményezést, hogy elbeszéljék történetüket. A légierő ehhez is otthont biztosított, támogatta és ösztönzi a Túlélők a felhők fölött projektet. A csoport tagjai az egész társadalom és különösen az ifjúság számára fontosnak érzik a holokauszt emlékezetének fenntartását. Több mint hetven évvel a holokauszt után a pilótáknak, a légierő tagjainak és Izrael polgárainak az identitásához elválaszthatatlanul hozzátartozik a múlt. A jövőnek szóló üzenetük pedig: „Nincs más hazánk!” S. L. Auschwitz-túlélő hosszú évek hallgatása után így fogalmazott: „Az országnak emlékeztetni kell a holokausztra, mert csak az becsüli igazán, aki már átélt veszteséget.”

Ezek a történetek az egyetemes zsidó történelem fontos fejezeteinek kivonatai, az egyéni és közös emlékezetre, a veszteség, helykeresés, visszatérés és újjáéledés dinamikájára tanítanak.

Héberből fordította Kelenhegyi Andor