50 éves a Kiskörei vízlépcső
Csarnó Ákos2023.05.16. 15:19
Fél évszázaddal ezelőtt, 1973. május 16-án avatták fel a Kiskörei vízlépcsőt – emlékezett meg az eseményről az vízügyi igazgatóság a közösségi oldalán. A létesítmény elsősorban a Tisza áradásainak szabályozása, valamint az ország egyik legszárazabb térségében az öntözéses gazdálkodás lehetőségének megteremtése érdekében létesült. Az akkori döntéshozók azzal számoltak, hogy Közép-Európában a legnagyobb öntözőrendszer jön majd létre, amely az innen kiinduló Jászsági- és Nagykunsági-főcsatornákon keresztül összesen 300 ezer hektáron biztosítja majd az éltető vizet a szántóföldekre, rizstelepekre, halastavakba.
Az eredeti tervekben négy duzzasztási ütemet határoztak meg, a tározó ökológiai változásainak és a várható vízigények figyelembevételével. Az első a vízlépcső üzembe helyezésével egyidőben valósult meg, gyakorlatilag mederduzzasztást jelentett, a víz szintje mindenütt a partok között maradt, nem lépett ki a hullámtérre. A második ütemű, térségi duzzasztásra öt évvel később, 1978-ban került sor. A hasznos tározott víztérfogat ezzel 96-101 millió köbméterre nőtt a Tiszán érkező vízhozamok függvényében. 1984-ben további 25 centiméteres vízszintemelés történt, így a tározó területe 127 négyzetkilométerre nőtt, és – nyári duzzasztási szintnél – 123 millió köbméterre bővült a hasznos tározótérfogata.
A mesterséges vízbázist eredetileg Kiskörei-tározóként ismerhettük, a Tisza-tó elnevezést csak 1988-ban kapta. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság által üzemeltetett létesítményegyüttes azóta is meghatározó szerepet tölt be az egész Alföld társadalmi és gazdasági életében. Kiemelt jelentőséggel bír a klímaváltozás eredőjeként mind gyakoribbá váló időjárási szélsőségek kedvezőtlen hatásainak mérséklésében.
Körzetét üdülőterületté nyilvánították, ami közvetlenül 13 tóparti települést érint, de közvetetten 46 település turisztikai attrakcióit, szolgáltatásait foglalja magába. Különösen az elmúlt három évtizedben eresztett gyökeret itt az aktív-, az öko- és a horgászturizmus, sorra létesültek kereskedelmi és falusi szálláshelyek, valamint létre jöttek az ezekhez kapcsolódó szolgáltatások. A természet ezzel egyidejűleg pedig egyedülálló ökoszisztémákat „hozott létre” a tározóban és környezetében.
A Kiskörei vízlépcső az elmúlt fél évszázadban nagyon sokszor bizonyította létjogosultságát: a mértékadó szintet meghaladó árhullámok, jeges árvizek szabályozott levezetésében épp úgy, mint az egyre gyakoribbá váló szélsőségeses vízhiányos időszakokban, amikor az Alföld oázisaként a Tisza alacsony vízhozama ellenére komolyabb vízkorlátozás nélkül ki tudta szolgálni a térségi mezőgazdasági és ökológiai vízigényeket. Ugyancsak emlékezetes, életmentő szerepet játszott az ezredforduló évében, a cianid szennyhullám levonulásakor. A duzzasztómű rendkívüli, utólag találóan Noé bárkájának nevezett üzeme ugyanis lehetővé tette, a hullámtér, a biológiai sokszínűséggel rendelkező holtágak és a Tisza-tó öblözeteinek páratlanul gazdag élővilága gyakorlatilag nem károsodott.
Kellett ehhez Tiszalök is
„1953. október 4-én délután az őrök gyűlésre tereltek össze minket. A nagyfőnök akart egy lelkesítő beszédet tartani, hogy fokozzuk a teljesítményt és fejezzük be a munkálatokat. Mindig a rabszámunkon és sosem név szerint emlegettek minket. A gyűlésen mondták, hogy beszélhetünk, elmondhatjuk a panaszainkat, de előtte meg kellett adnunk a számunkat. Sokan jelentkeztek, megadták a számukat és utána kitálaltak a hazugságokról: »Azt ígérték, hogy hazaengednek minket, de átvertek. Azt is ígérték, hogy írhatunk levelet, de ebből sem lett semmi. Csak hazudtak!« Később azokat, akik felszólaltak, előszólították és elvitték. Olyan tízen lehettek. A „Hosszú”, aki az egyetlen őr volt, akiben megbíztunk, nem volt jelen, mert Budapestre rendelték pár nappal korábban. Ha ott lett volna, minden bizonnyal hozzá fordulunk. Aztán este kiáltozni kezdtünk az udvaron, hogy »Engedjétek vissza a társainkat!« Egyre hangosabban kiabáltunk, a végén már mindenki ordított, mint az őrültek. Aztán a rabok észrevették László Jánost a tömegben, és úgy gondolták, hogy eljött az ideje móresre tanítani. Körbevették és elkezdték ütlegelni, de valahogy kiszabadult, és a kerítés alatt ki tudott csúszni; a toronyban levő őrök tudták, hogy valójában közéjük tartozik, így nem lőttek rá. A kiabálás azután folytatódott, majd egy alacsony tiszt jelent meg – az, aki korábban, Budapesten szalonnát ígért nekünk a börtönben, majd megjegyezte, hogy le is lőhetne minket – hogy lecsendesítsen minket. Az első sorban álltam a többi fiatal sráccal, amikor hirtelen belém hasított, hogy hova is fajulhat ez az egész. Együtt raboskodtam földimmel, Meyer Józsival, aki olyan 10 évvel lehetett nálam idősebb és a háború előtt hat házra laktak tőlünk, és nagyon bíztam benne. Gondoltam, a legjobb lesz, ha megkeresem. Visszamentem a 2. sz. barakk bejáratához, ahol Józsi álldogált, és megkérdeztem tőle, hogy mi folyik itt. »Gyere ide, és figyelj. Lőni fognak« – mondta. Ebben a pillanatban a foglyok meglódultak az alacsonyt tiszt felé, majd golyók kezdtek repkedni. A tiszt elővette a pisztolyát, társai pedig a tornyokból vették tűz alá a rabokat. A végére öt halott és vagy harminc sebesült maradt az udvaron.”