Hadtörténet vagy hadtörténelem?
A szakterület helyes megnevezése a hadtörténelem, de végső soron ugyanazt érti a két fogalom alatt a kívülálló személy is. A hadtörténelem közvetlen tárgya a fegyveres konfliktusok vizsgálata, beleértve a háborúk kitörési okainak társadalmi, gazdasági alapjainak feltárását, az adott korszak hadseregei szervezetének, vezetésének, logisztikájának, katonai doktrínáinak, harceljárásainak, technikai eszközeinek és azok alkalmazásainak vizsgálatát.
Mennyire had, mennyire történelem?
A hadtörténelem álláspontom szerint történettudomány legkomplexebb területe. A vizsgálati területe egy adott korszak szinte minden társadalmi szegmensére kiterjed, de nélkülözhetetlen a tudományág műveléséhez néhány olyan szakterület is, amely nem tartozik konkrétan a történettudomány területéhez.
Úgy hangzik, mintha némiképp a bölcsészettudományokon is túlterjeszkedne…
Nehezen ír jó beszámolót a kurszki csatáról az, aki nem tudja megkülönböztetni a harckocsit a rohamlövegtől. Vagy nehéz elmagyarázni a huzagolt csövű fegyverek előnyeit úgy, ha az előadó még sosem látott ilyen fegyvert, és nem is érti a huzagolás szerepét. A brit világbirodalom létrejöttének megértéhez szó szerint tengernyi hajóépítési és hajózási valamint tengeri harcászati ismeretre van szükség. Továbbá rendkívüli jelentőséggel bírnak a hadtörténelem műveléséhez a földrajzi ismeretek. Ezek mentén érthető meg, hogy miért vívnak a hadviselő felek egy-egy térségben visszatérő jelleggel ütközeteket.
Vannak „sláger” csataterek?
Hadrianopolisnál (ma Edirne) vagy tucatnyi ütközetet vívtak a történelem során, mert ez a város a Balkánról Konstantinápoly felé vezető út egyik legfontosabb pontján található. Szicíliáért pedig nem pusztán azért háborúztak, mert az egy gazdag sziget, hanem aki birtokolja, a Földközi-tenger két fele közötti hajózást is ellenőrzi.
Aligha véletlenül hozott ókori példát. Hogy lesz az emberből hadtörténész, beleszeret egy korszak hadseregébe?
Nem tudom, mi volt a motivációm abban, hogy hadtörténész legyek, de valószínű, hogy gyermekkori olvasmányaim alakították ki bennem a vonzódást a tudományterület iránt. Titus Livius művén (A római nép története a város alapításától) nőttem fel, és rendkívüli érdeklődéssel olvastam a római-pun háborúk eseményeit. Később százával vásároltam a történelmi tárgyú könyveket, szinte minden korszakról. Középiskolai tanáraim azonban meggyőztek arról, hogy a történelemből aligha lehet megélni, és ebben igazuk is volt.
Mi tagadás, térítésmentesen állt a rendelkezésünkre nekünk is. Ekkor mi történt? Militarizálódott?
1978-ban bevonultam a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára, ahol páncélos szakon kezdtem meg a tanulmányaimat. Az akkori Magyar Néphadsereget azonban nem találtam korszerűnek és fegyelmezettnek. Negyedévesen – mint a főiskola kétszeres kiváló hallgatója – leszereltem.
Boda Árpád ezt követően a rendőrségen dolgozott bő évtizedig. Majd 1989-ben a Rendőrtiszti Főiskolán kitüntetéses diplomát szerzett igazgatásrendészeti szakterületen. 1996-ban a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán végzett summa cum laude eredménnyel, majd egészen 2020-ig jogászként dolgozott. Bármi is adta azonban a megélhetését, ahogy hazaért a napi munkából, azonnal visszatért „valódi hivatásához”: a történelemhez.
Mik azok, amikkel nem árt tisztában lennie a szűk értelemben vett kutatási területén túlmenően?
A hadtörténelem művelése elképzelhetetlen technikatörténet nélkül, amely szakterület viszont szorosan kapcsolódik az adott korszak gazdasági-technikai színvonalához. Az anyagi és technikai színvonal egyenes folyománya a lakosság adófizető képességének mértéke, ugyanakkor már egy adott állam közigazgatási berendezkedése az, ami meghatározza az adószedés módját, hatékonyságát, ami közvetlen hatással bír a kiállítható hadseregre. Mindemellett nem értelmezhető a hadtörténelem a korszak demográfiai viszonyainak ismerete nélkül, hiszen ezek határozzák meg a kiállítható haderő nagyságát, személyi összetételét.
Mennyire kalkulálják bele a kutatásaikba, hogy az ember az évszázadok, évezredek alatt mennyit változott? Beszélhetünk a technológiain kívül antropológiai vagy civilizációs fejlődésről az Önök értelmezési tartományában?
Ismereteimből az a kép bontakozik ki, hogy az emberiség technikai fejlődése nem járt együtt az emberi társadalom erkölcsi fejlődésével vagy a hadviselés civilizálódásával. Talán sosem követett el olyan szörnyű bűnöket az emberiség, mint a huszadik század háborúi során. Már amennyire jelenthet bármiféle mérhető erkölcsi különbséget az, hogy az asszírok az ártatlan áldozatokat még ezrekben számolták, mi pedig a második világháborús áldozatokat milliókban. Napjaink bucsai mészárlása számomra annak a kétségbeejtő jele volt, hogy az ember vékony civilizációs máza mögött még ott vicsorog az ősember.
Vagyunk annyira „hadrakészek”, mint akárcsak a néhány generációval korábbiak?
A mindennapi élet kényelmi színvonalának növelésével egyre kevesebben alkalmasak a katonai szolgálatra akár fizikai, akár pszichikai okból. A vidéki társadalom eltűnése, az életmód általános átalakulása előbb-utóbb kirántja a talajt a tömeghadseregek személyi állománya alól. Nem vagyok jós, de bármikor fogadnék arra, hogy a jövő hadseregét sokkal kevesebb ember és sokkal több félautomata vagy automata berendezés fogja alkotni.
Ha a jóslást nem is, de az előrejelzést a szomszédban dúló háború okán bizonyára sokan elvárják Öntől is. Mutatkozik érdeklődés a hadtörténész tudása iránt?
A gyakorlatban kevéssé hasznosítható tudásról van szó. Néhány speciális felsőoktatási állást nem számítva nincs valós kereslet a szakma iránt, ezért a többségnek nem is nyújt megélhetést. Egykori évfolyamtársaim közül ismereteim szerint senki sem dolgozik hadtörténészként. Akiknek pedig megadatik ez a lehetőség, azok általában igen átpolitizált közegben dolgoznak, ami láthatóan a szakmaiság rovására megy.
A hadtörténelem mint tudományág Thuküdidészre vezethető vissza annyiban, hogy ő tekinthető a tudományos történetírás atyjának. Az ókorban és középkorban a történelem és a hadtörténelem művelése még nem vált el egymástól élesen, a szerzők általában történelmi tárgyú műveket írtak, amelyeknek természetes része volt a hadi események sora. Az a fajta hadtörténelmi szemlélet, amely a hadseregek logisztikájától a katonák pszichológiai állapotáig mindenre kiterjed, voltaképp már huszadik századi produktum – tudtuk meg a szakembertől.
Ha Önt felállítanák az íróasztal mellől, tudna mit kezdeni „a fronton”?
A katonai és a hadtörténelmi ismeretek nagyon eltérőek. Megfelelő harcászati és fegyverzeti ismeretek nélkül a legtöbb hadtörténész egy szakasznyi lövész katona harcát sem tudná megszervezni, nemhogy nagyobb alegységet vezetni. A két terület között inkább fordított irányú az összefüggés: konkrét katonai ismeretek nélkül nehezen értheti meg egy hadtörténész, hogy egy adott helyzetben miért és mit cselekszenek a katonák, hogyan működik általában egy hadsereg, mi tart egyben egy hadsereget akár a legrettenetesebb helyzetben is. Ezért aztán a hadtörténészekből aligha válna jó hadvezér.
És pacifista? Ha nem is az összesről, de az adott háborúról lehet elítélő álláspontja egy hadtörténésznek?
Sokszor a hadtörténész látja a legjobban, hogy a háborúzó felek (vagy legalább egyikük) olyan konfliktusba sodorták bele magukat, amelynek igazán nincs haszna, viszont értelmetlenül pusztítja az erőforrásokat és az emberi életeket, fölösleges szenvedést okozva mindkét (vagy több) hadviselőnek.
Tulajdonképp mitől függ, hogy a potenciális agresszor végül háborút indít-e?
Hogy milyen az adott ország általános gazdasági állapota és fejlettsége; hogyan működik az adószedés, a mozgósítás, a hadtápellátás; hogyan viszonyul ideológiailag a társadalom a hadsereghez és a háborúhoz; mekkora a hadsereg és a tiszti állomány társadalmi presztízse; és hogy általában mennyire militarista szemléletű a társadalom.
Akkor hát nem (egy)személyi döntéseken múlik?
A nagy hadvezérek csak azt követően nyerhették meg a számukra dicsőséget hozó ütközetet, miután a társadalom képes és hajlandó is volt kiállítani egy hadsereget, felszerelni azt a kor színvonalán, majd eljuttatni a háború helyszínére anélkül, hogy ez a sereg útközben éhen halt vagy szétzüllött volna, vagy netán elvitte volna egy járvány. A valódi hadtörténelemnek nagyjából egy százaléka az ütközetek leírása, a többi mindaz, ami ehhez az egy százalék létrejöttéhez szükséges.
Boda Árpád végül 2011-ben ténylegesen is hadtörténész diplomát szerzett a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Néhány évig óraadó oktatóként tanított a kar Történettudományi Intézetében, és a mai napig készít az egyetem felkérésére opponensi bírálatokat hadtörténeti vagy ókortörténeti témájú szakdolgozatokhoz. Történészként leginkább a késő antikvitás korával foglalkozik, de hadtörténészként törekszik a két világháború anyagának megismerésére is.
Tárgyalja a háborús bűn fogalmát? Mettől meddig moralizálhat a hadtörténész?
Az események morális megítélése álláspontom szerint történészi kötelezettség. Nem tudok elképzelni egy erkölcsi normák nélküli történetírást. Caligula és Marcus Aurelius nem eshet azonos megítélés alá. Sokkal bonyolultabb hadtörténelmi szempontból a halál megítélése. Függetlenül ugyanis attól, hogy egy hadsereg morálisan nézve jó vagy rossz ügyért harcol, egy katona halála adott körülmények között lehet nagyon értelmetlen, de lehet elkerülhetetlenül szükséges rossz is.
Mintha halál és halál között tenne különbséget…
Ott volt például az 1812-es borogyinói csata, amit katonai értelemben az orosz hadsereg teljesen fölöslegesen vívott meg. Kutuzov tudta, hogy Napóleont ebben az ütközetben nem verheti meg, de azt is tudta, hogy Moszkvát a cár hadserege politikai okokból nem adhatja fel jelentős ütközet nélkül. A borogyinói csatában ezért a morálisan jó ügyért harcoló orosz katonák teljesen fölöslegesen haltak meg, ahogyan egyébként a támadó francia katonák is.
Mennyire foglalkoztatja szakmai mélységében az orosz-ukrán háború?
Nem vagyok szakértője, a nálam sokkal képzettebb, a helyi viszonyokban sokkal tájékozottabb elemzőket követem kiemelt figyelemmel, mint amilyen Rácz András vagy Szele Tamás is. Hadtörténeti szempontból azonban magam is igyekszem az új következtetéseket levonni ebből a konfliktusból.
Hadtörténetileg ez az egész hová tehető? Értelmezhető, kutatható, leírható egyáltalán a bevett módon?
Bár a neves angol hadtörténész, John Keegan az első öbölháborút tartotta a történelem első „jelen idejű” háborújának, amikor a parancsnoki állománynak már az adott pillanatra vonatkozó, pontos információi voltak az ellenfél helyzetéről, tevékenységéről, az orosz-ukrán háborúra ez még inkább igaz megállapítás. A drónok széleskörű alkalmazása ugyanis teljesen megváltoztatta a háború jellegét. Itt nem csak arról van szó, hogy a szemben álló felek gránátokat dobálnak egymásra drónok segítségével, hanem hogy azonnali információval rendelkeznek minden ellenséges csapatmozgásról, akár egyetlen harckocsi vagy egy rajnyi katona támadásáról is.
A konkrét hadműveletekben ez mit jelent?
Ez az időben pontos információ lehetőséget teremt arra, hogy azonnali tüzérségi vagy más válaszcsapást hajtsanak végre. Ami viszont megköveteli a döntési jogkörök egy részének alsóbb szintre helyezését: ha egy kisebb támadást kell elhárítani, a tüzérség parancsnokának nincs ideje az ezredtörzset hívogatni, hogy engedélyezze a tüzérségi csapást. A parancsnoki rendszer merevsége ezért végzetes lehet egy ilyen konfliktusban.
Ön mit tanult még ebből a háborúból?
További fontos tanulság volt számomra ebből a háborúból, hogy senkinek sincs korszerűbb hadserege, mint a mögötte álló ipari bázis színvonala. Az orosz hadsereg döntően olyan eszközökkel harcol 2023-ban, amelyek fél évszázada már szolgálatban álltak, s amiket nekem is tanítottak a katonai főiskolán. Az elmúlt évtizedek olajbevételeit Oroszország nem fordította egy korszerű ipari háttér létrehozására, és ezt a hiányosságot ebben a háborúban már nem is lehet pótolni.
Boda Árpád saját bevallása szerint kiemelt figyelemmel kíséri az orosz-ukrán háború eseményeit. Naponta olvassa át a hazai hírforrásokat, kommentárokat, elemzéseket, de kiszűri a nyilvánvalóan propagandacélú „szakértői” megnyilatkozásokat is. Emellett rendszeresen áttekinti a CNN és BBC News Ukrajnával kapcsolatos híreit, anyagait. Lapunk a Borsod24 által nemrégiben szervezett előadás során figyelt fel a hadtörténészre.
Lehet belátható időn belül béke vagy akárcsak tűzszünet a felek között?
Egyelőre nem látom az esélyét egy közeli békemegállapodásnak. A megszállt ukrán területek elcsatolásának elfogadása a jelenlegi ukrán vezetés bukását jelentené, az ukrán társadalom ezt nem fogadná el. Az orosz kivonulás a háború elvesztésének beismerése lenne, ezt pedig az orosz társadalom nem fogadná el, és Putyin hatalmának is a végét jelentené. Amíg mindkét fél hisz abban, hogy katonai úton a saját javára billentheti a konfliktust, nincs esély a békére.
Az atomháborút mennyire tartja fenyegető kimenetelnek?
Ez a katonai konfliktus nem fenyegeti Oroszország létét, Luhanszk vagy Donbasz senkinek sem ér egy atomháborút. A harcászati szintű atomfegyverek alkalmazása pedig álláspontom szerint a jelen helyzetben abszolút értelmetlen. Ezeket a taktikai atomfegyvereket ugyanis a frontok jelen állása szerint éppen azon területeken kellene bevetni, amelyeket Oroszország a sajátjának tekint, az ott lakókat pedig oroszoknak.
Nincs tehát mögötte érvényesíthető logika? Riogatás mindössze?
Képzeljen el bárki egy atomcsapást mondjuk Bahmut térségében, aztán azt, hogy másnapra nyugatira fordul a szél, és a teljes radioaktív szennyeződés orosz területen szóródik ki… Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy ha valamiért mélységi áttörést nem érnek el a támadók a taktikai atomfegyverek alkalmazásával, akkor éppen az atomcsapás területén kellene kialakítaniuk az új frontvonalat. Az atomfegyver alkalmazásával való fenyegetést politikai eszköznek tartom, de a jelen helyzetben reális katonai fenyegetést nem látok benne.