Sal Endre interjúja a Mandiner hetilapban

Az ön zenei karrierje nyitott könyv, de a családjáról keveset tudni. Milyen emberek voltak a szülei?
Szerencsés fickónak vallom magam. Csodálatos édesanyám és csodálatos édesapám volt és van, most is itt vannak velem. Édesanyám megtestesítette a női princípiumot, igazi nő volt minden rezdülésében. Anyukám volt a zene, a ritmus, az életszeretet, a vidámság, a nő. Mindig szólt otthon a Pacsirta rádió, és ötéves koromtól együtt énekeltünk.

Ezek szerint tőle örökölte a hangját?
Édesanyám nyolcvanhét éves koráig operettprimadonna-szinten énekelt. Tisztán, csodálatos tisztasággal. Ha nem az a világ van, akkor díva lehetett volna. Anya számomra ösztönösen irányt mutatott a kezdetektől. Emlékszem, ha valamiért elkezdtem sírni, mindig azt mondta, inkább mosolyogjak, mosolyogni sokkal könnyebb, mint bánatosnak lenni. Ez belém vésődött. Sokat mesélt nekem, én pedig imádtam a meséket. Arra tanított általuk, hogy gondolkodjak, képzeleterősítőnek szánta őket. Később, mikor a táltosság felé vitt az utam, megértettem, hogy már kiskoromtól tanított a tudat teremtő erejére. Sokszor azt is mondta, „kisfiam, hidd el, kellenek a nagy tervek, de mindennap minden boldogságmorzsáért hajolj le, mert ki garantálja, hogy holnap felkelsz?”. Ma is a fülemben csengenek a gondolatai. Sokszor mondta azt is, hogy ne a rosszra, a jóra figyeljek, és azt éljem át, ami van. Mindez sokszor átsegített a nehézségeken, mert ma már tudom, az történik veled és velem, amire figyelünk. Persze édesanyámnak sem volt megbocsátás azért, mert apa Horthy-katonatiszt volt. Hiába végzett polgári iskolát, Miskolcon, a lakásunkhoz közel, a húsüzemben mosogathatta a húsos ládákat, később pedig a csokoládégyárban csomagolt.

Édesapjáról tudom, hogy katonatiszt volt a második világháborúban, és orosz fogságban sínylődött. Ha az édesanyja volt a szeretet az életében, mit adott az édesapja?
Édesapámnak katonás nevelésben volt része, így én is kemény nevelést kaptam. Huszonöt-harminc éves koromban kezdtem érezni, hogy milyen hasznos volt ez, hiszen rendre és tisztaságra nevelt. Rendre és tisztaságra kívül-belül. Anya és apa csodálatos elegyéből születtem meg Miskolcon. Persze már kezdettől elképesztő kettősségben, hiszen amit otthon hallottam, annak az ellentétét kellett kint megélnem a mindennapokban. Otthon istenhitre neveltek, kint persze mást tapasztaltam, elvégre a szocializmusba születtem bele.

A forradalom idején felmerült a családban, hogy elhagyja az országot?
Ott voltak a teherautók a városban, és még lehetett nyugatra menni, de édesapám azt mondta, hogy nem. Mert magyar ember volt, magyar szív dobogott benne, és magyar volt a lelke. Keményen megfizetett később mindezért.

Hogyan?
Azzal a képességgel és tudással, ami neki volt, csak segédmunkás lehetett a Lenin Kohászati Műveknél.

Fájt neki?
Annál jóval keményebb ember volt, hogy mindezt megossza velünk, de én gyerekként éreztem, hogy szenved tőle.

Gondolkozott már azon, hogy mi lett volna önből, ha nem a vasgyári lakótelepen, hanem mondjuk a Rózsadombon nevelkedik?
Akkor most nem beszélgetnénk itt. De nekem Miskolcon kellett megszületnem; azt vallom, hogy mindenki pontosan ott van, ahol lennie kell. Ma pedig már, visszatekintve, érthetővé vált az egész életem. Az én hitem szerint egy meghatározott életidővel érkezünk a földre, a szabad akarat lehetőségével. Az életben adódó sok-sok útkereszteződés során a szabad akarat adja meg a lehetőséget a döntésekre, a változásra, a változtatásokra.

Fiatalon atletizált, kiválóan futott, ám veseproblémái miatt le kellett mondania az élsportról…
Tragédiaként éltem meg akkor. A serdülőválogatott kerettagságáig jutottam mint középtávfutó, ám tizenhat éves koromtól nem úgy fejlődtem, mint addig. Akkor derült ki, hogy az egyik vesém gyengébb, mint a másik. Polgári élethez tökéletes, de az olimpiai dobogóhoz kevés. Pedig én olimpiai bajnok akartam lenni, olyan futó, mint a példaképeim, mondjuk az ausztrál Herb Elliott. Ez az álmom nem teljesülhetett. Jött egy lehetőség, egy orosz dobozgitár, és onnantól egyenes út vezetett ahhoz, hogy most itt beszélgethetünk.

Az édesapjához hasonlóan, ha rövid ideig is, ön is dolgozott a Lenin Kohászati Műveknél. Mit csinált?
Építőipari technikumot végeztem, de azt mondom: nagy szerencséje az építőiparnak, hogy zenész lettem.

Mit jelent önnek Miskolc?
A sorsom, az életem és mindenem. Mindennap hálát adok azért, hogy azzá lettem, aki vagyok. Minden reggel megköszönöm a teremtő Istennek azt az áldást, amelyben részem volt, és amelyben folyamatosan részesülök.

Mennyire zavarja, amikor azt hallja, Pataky Attilának az eszét is elvitték az ufók?
Hosszú lesz a válaszom. A sötét oldal a félelemre, a szorongásra, a jövőkép-nélküliségre épít, a fegyvere pedig a hazugság és a cinizmus. Erre építi a hatalmát, s az a terve, hogy meggyengítsen, test- és elmerabszolgává tegyen. Rá nézve veszélyesek a gondolkodók. Különösen a művészek, a zenészek, mert a zene az egyik legmagasabb szintű rezgésforma, lehetőség átadni érzelmeket. Tartanak tőle. Így tőlem is. Velem viszont nem bírnak. Mert tudom, honnan jöttem, miért vagyok itt, és merre tartok. Az én dolgom előadóként az, hogy örömet szerezzek másoknak, és mellette utat mutassak a fény és a szabadság felé. A földönkívüliekről pedig majd egy másik interjúban beszélgetünk, ha gondolja.

Szóval, mennyire zavarja?
Nem érdekel. Nekik ez a megfizetett dolguk, de nem tudnak ártani nekem. Nem érdekelnek, csak azok, akiket szeretek, akik érdeklődnek a zeném iránt, vagy figyelnek arra, amiről beszélek. Hetvenegy éves vagyok, már régóta arra törekszem, hogy csak barátokat gyűjtsek, ne ellenségeket.

A szomszédban dúló háborút hogy éli meg lelkileg?
Éppen a napokban írtam egy dalt, az a címe, hogy Ejnye, ejnye, Amerika. Minden ott kezdődött, hogy elolvastam Csák János kulturális és innovációs miniszter könyvét, Az amerikai géniuszt, s olyan hatással volt rám, hogy dal született belőle. Tűpontosan írja meg a könyvben Amerika történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Ha lesz…

A következő sorok szerepelnek a dalban: „A törvény, szabadság, igazság megcsalatva, sárba tiporva hevernek […] Amerika, Amerika, a halálkultusz bajnoka, de a ti bőrötökön is csattan majd az ostor.” Ezek szerint nem az Egyesült Államoknak drukkol.
Az Egyesült Államok a története során több mint százhetven háborúban vett részt, de egyik sem nála volt, ezért rettenetesen megfizet majd a karma tengerében… És most megint itt van, a szomszédunkban. Mit keres az Egyesült Államok Ukrajnában? Mit keresett Irakban, Szíriában, Líbiában? Milyen világ az, ahol ma reggel is felkel a fronton egy húszéves orosz fiú, magára néz, s szembesül vele, hogy katonaruhában van, majd reggelit és gépfegyvert kap a kezébe? Nem messze, az ukrán oldalon szintén felkel egy fiatal fiú, szembesül vele, hogy katonaruhában van, megreggelizik, puskát kap a kezébe. És ez a két fiú órákkal később egymást lövi, s végül mindketten meghalnak. Ez nekem felfoghatatlan, őrület! Egyetértek Laár Andrással, aki feltette a kérdést: ezek után vajon nevezheti magát Homo sapiensnek az ember?

Mégiscsak Oroszország támadta meg Ukrajnát…
Az Egyesült Államok nyolc-tíz éve készült erre a háborúra, minden eszközzel uszította az ukránokat és provokálta az oroszokat. Nem véletlen, hogy Ukrajnában az utóbbi években elképesztő atrocitások érték az orosz kisebbséget.

Egyetért azokkal is, akik szerint az Egyesült Államokat már hosszú ideje maga a sátán irányítja?
Abszolút! A sátáni energiák.

Más téma. Jó ötlet volt, hogy az utóbbi években többször is Orbán Viktor miniszterelnököt ábrázoló pólóban jelent meg nyilvános rendezvényeken és televíziók stúdiójában?
Én Orbán Viktor-fan vagyok. Orbán Viktor Ukrajnában is békét akar. Nekem van két csodálatos fiam, egy gyönyörű leány­unokám és egy tündéri feleségem. És százaknak, ezreknek és milliárd embernek ugyanígy. Tehát amíg Orbán Viktor békét akar, megyek vele előre. Nemrég egy másik oldalt képviselő újságíró feltette nekem a kérdést: miért ez a nagy Fidesz-mánia? Azt válaszoltam neki: baromi egyszerű a dolog, amit a Fidesz mond, azt értem, tőletek viszont megrettenek, mert csak ártani akartok, káoszt teremteni, szembementek a világ teremtett rendjével. Persze káoszt lehet teremteni ideig-óráig, de az életet soha nem győzhetik le. Soha! Régóta tudjuk, a liberálisoknak addig vagy jó, amíg nem mondasz ellent. Én viszont ellentmondok minden ártásnak. Rohannak a szakadék felé. Ha szeretné, példát is mondok.

Hallgatom!
Nem is olyan régen Kanadában jártam, egy rendőr mesélte, hogy négy hónapos, kötelező érzékenyítési tanfolyamon kellett részt venniük. Abban az országban évekkel ezelőtt legalizálták a marihuánát. Már látszik a következménye. Tele van az ország mentális betegekkel, és elképesztő szintű a bűnözés. Megtörtént, hogy egy kábítószeres férfi belépett a metrókocsiba, és szó nélkül vagy harmincat szúrt egy ott ülő lány testébe késsel, majd meg­skalpolta. Mi lett a zombival? Elvitték rehabilitációra, merthogy beteg… Nemcsak ő beteg, de a Nyugat is, úgy, ahogy van. Kanadában most éppen azt szeretnék egyesek, hogy mindenféle kábítószert legálisan lehessen fogyasztani. Persze azok, akik káoszt akarnak és elmerabszolgákat. A vég felé megy a világ. Jól látható évezredek óta, hogy minden állam kap tíz-tizenkét évnyi nyugalmat, aztán jön a birkanyírás, jönnek a gondok. A legnagyobb probléma, hogy eljutottunk odáig, hogy

De nem fog sikerülni, Magyarországon semmiképp. Mert

Ezért éltük túl a tatárjárást, a török időket, Mohácsot és Trianont. Védelem alatt állunk, a mi dolgunk a fény és a szeretet felmutatása.

Hogyan élhetnénk túl a káoszt?
A sötét oldal azt akarja, hogy rettegj mindentől: koronavírustól, háborútól. Nem! Vedd észre, hogy mi történik! Ne a múltban élj, ne azon keseregj, amit elrontottál, és legfőképpen ne áltasd magad azzal, hogy ha meglesz a rózsaszín autód és a lila házad, akkor majd rendben lesz minden. Minden rosszat felejts el, mert az csak téged öl belül! A legfontosabb, hogy az ember jelen legyen a saját életében. A mostban élj, mert az történik veled, amire figyelsz, ez a túlélés záloga. Figyelj a mostra! Ha ezt a pillanatot jól csinálod, ha jelen vagy benne, akkor sok-sok kis pillanatból egy jó jövő kerekedhet. Mert azt soha senki ne feledje: mindig csak az a pillanat van, amit megélünk, az a valóság, a többi csak illúzió.

Segített a hit, hogy néhány éve felépült súlyos betegségéből?
Nagyon sokat. Én tudom, mi a sorsom, azt is tudom, hogy meddig fogok élni.

Meddig?
Nem mondom meg. De még sok van hátra. Szolgálni akarom a családomat, a nemzetemet, vissza akarom adni azt a sok jót és csodát, amit kaptam az életemben.

Mit jelent önnek az Edda? 
Sok évvel ezelőtt valaki azt mondta nekem, „Attila, valójában te vagy az Edda”. Akkor szabadkoztam, de ma már ki merem jelenteni, igen, én vagyok az Edda, meg persze a társaim, akik zseniális rockzenészek. A mi titkunk a hit és a hitelesség. A hit nálam hozott anyag. A hitelességünkért pedig az eltelt negyvenkilenc év alatt megdolgoztunk.

Még ma is van önben bizonyítási kényszer?
Ez nem kényszer. Ötvenhat esztendős koromig minden reggel futottam. Minden áldott nap. Ez olyan kondit és vitálkapacitást adott, hogy ma is nyugodtan kiállok egy két és fél órás koncertre. Tudom, mi kell ahhoz, hogy hozzam a minőséget. Profi vagyok, nálam a profizmus igényszintet jelent, amiből semmiképpen nem engedek. Ma is sportolok. Kell a lélek és a test állóképessége, nekem pedig mindkettő rendben van. Jövőre lesz ötvenéves a zenekar, és mi meg akarunk felelni az ötven évnek és az Edda-tábornak. Meg is fogunk! Még sok dolgom van a színpadon. Talán már mondtam. Szolgálnom kell a nemzetet, az Edda-tábort. És soha ne feledjétek: a szeretet az egyetlen valóság!

Nyitókép és képek: Ficsor Márton