Harangozó Lilivel, a Miskolci Balett táncosával főként első, parádés miskolci szólószerepéről, Marilyn Monroe-ról beszélgettek a kultura.hu munkatársai, de a művészsors nagy kérdőjelei is szóba kerültek.
Milyen a táncosélet az ön számára Miskolcon? Érzése szerint milyen téren fejlődött itt leginkább, és hogyan alakított a helyzetén a Monroe-szerep?
Monroe-t az elmúlt pár év gyümölcsének érzem, amit itt töltöttem. Öt évről beszélünk, de hát közbejött a Covid. Sokféle stílust megtanultam, intenzív csapatmunka részese voltam, évről évre egyre komolyabb feladatokat kaptam. Ez a szerep az első nagyobb lépés és jó visszaigazolás számomra. Akárcsak az, hogy megtudtam: az Anyeginben is számítanak rám jövőre. A Covid mára szerencsére már csak olyan, mintha rosszat álmodtunk volna. Az elsők között kaptam el, és egy hónapig be voltam zárva, amit roppant nehezen viseltem. A színház bezárása után Skype-on, Zoomon, otthonról gyakoroltunk, és amikor fél év után visszatértünk, maszkban kellett lennünk az órákon, amiben alig kaptunk levegőt. Megváltásnak éreztük, amikor háromnegyed év után újrakezdődtek az előadások.
Monroe-t félreértették, de ez azért történt, mert olyan karaktert erőltettek rá, amely nem a sajátja volt. Ön élt-e meg hasonlót a pályáján: hogy olyan valakinek az álarcát kellett magára húznia, akit egészen idegennek érzett magától, és rosszulesett a dolog? Vagy ilyen nincsen: minden szerep ugyanolyan jó, és az a feladat, hogy a táncos a legjobban teljesítse rendező által elvártakat? Mi segítheti mégis, hogy a pályája az általa is jónak tartott irányban haladjon?
Ki vagyunk szolgáltatva. Hogy ki mit vállal, az az egyéni értékrendtől függ, de persze amit a szerep megkövetel, azt elvileg vállalni kell. A táncosok vékonyak, csinosak, ezért sokan „mutogatni” akarják őket, de azért lehet kompromisszumokat találni. Leszögezni például, hogy meddig érjen a nadrág, meddig a top. A csókot, ölelést pedig mint a szerep részét kell elfogadni. Ami Monroe-t illeti: a nőies, dívás, naivás elemeket távolinak érzem magamtól, és inkább a mélyebb érzelmi vonatkozások ragadnak meg ebben a szerepben. Azokat tudom igazán belülről hozni.
A siker iránti vágy, amely a Monroe-darab fontos motívuma, hogyan gondolkodtatta el önt a maga pályájáról, és arról, hogy a sikerért mit érdemes feláldozni?
Nagyon sok áldozatot kell hoznunk, és néha úgy érzem, nem éri meg. Rengeteg munkaórát ölünk egy-egy szerepbe, és ez nem olyan állás, ahonnan időnként elkéredzkedsz. Mindig itt kell lenni, és csak évad végén, tíz hónap után adatik szabadság. Másrészt mi akkor dolgozunk, amikor más pihen. Főpróbaheteken reggel kilenctől este tízig mindennap a színházban vagyunk. Az eredmények, a siker mégis mindig újra lelkessé tesz.
Milyen képe volt egy táncos életéről, amikor még csak álmodozott róla? És hogyan változott ez a kép azóta?
Nem szóltak előre, hogy ez ennyire kemény lesz. Ha úgy érezzük, hogy a magánéletünkre vagy az egészségünkre rossz hatással van ez az életvitel, akkor szerintem meg kell gondolni, hogy megéri-e csinálni. Megeshet, hogy már az is elég, ha kicsit visszaveszünk a tempóból. Ha van háttértámogatás, mint a család vagy a párod, aki – például mert ő is szakmabeli – érti, mivel jár ez, amikor már az erőd végén jársz, és nagyjából mindenből eleged van, levest készít, tartja benned a lelket, akkor nagyon sok örömet találhatsz ebben a szakmában.https://kultura.hu/megereztem-az-arcomon-a-konnyeket-marilyn-monroe-a-miskolci-balett-szinpadan/
Fotók: Éder Vera/Kultúra.hu