Nyomtalanul illant tova a tavasz, és lopódzott
be helyette a kertek alatt a nyár az utóbbi néhány napban. A hajnalok már alig csípősek,
de frissességüket még nem veszítették el. A
délutánok fülledtebbek és izzasztóbbak, tán
harminc fokig is felszalad a hőmérő higanyszála. A kora esti, aranyszínű napsugarak
napról napra hosszabb árnyékot rajzolnak
a testek mögé, a levegőt édes virágillat lengi át, az ég csak úgy
szikrázik a kékségtől. Az éjszakák balzsamosak és puhatestűek,
napok óta sarkig kitárt ablak mellett alszom.
A tavalyi nyarat a kanapé-szigetem két négyzetméterén éltem túl egy nehéz, komoly műtét után lábadozva, a felépülésre
koncentrálva, könnyed regényekbe és végtelen Netflix-maratonokba temetkezve. A hosszú, ingerszegény napok nagy részében
a nappalim négy falán túli világ dolgain – a begyűrűző gazdasági válságon, az energiaár- robbanáson, a mértéktelen infláción – szorongtam, és az egyre csak közeledő, bizonytalan őszön
és télen aggódtam.
A nyár tavaly nekem csak délibáb volt. Az évszak könnyedsége
helyett a végtelen szabadságnak csak az ábrándja jutott nekem.
A rózsaszín, madárcsicsergős, hasadó hajnalok, a soha véget nem
érő, méla délutánok, az aranyló naplementék, a nyárfaillatú bársonyos esték, a puhatestű, balzsamos éjszakák illúziója. A talpam
alatt zakatoló vonat, a hátizsákos utazás, az alkonyatban fürdő
üres vasútállomások, a barnaság összes árnyalata, a napfény illata a bőrömön, a bikini nyoma a hátamon, a hűs, türkizkék tenger, a lábujjaimat simára koptató homok, a végtelen zöld mezők,
a fűben fekvés, a klórszagú, feszített víztükrök, a hajamat kócosra fésülő szél, a kanyargós hegyi utakon bicajozás, az áttáncolt
éjszakák, a tornacipős, térdig poros fesztiválok, a fröccsben ázó
koncertek, a lángos illatú hajnalok, a pattogó tábortüzek, a tenyérnyi sátrak, amikbe világunk belefér, a szalonnasütés a hátsó
kertben, a füst illata a hajamban, mind csak illúzió volt. A szabadság illúziója, ami újra és újra úgy illant el, mint augusztusi
reggeleken a frissen vágott fűszálakról a harmat.
Minden tünetével megérkezett újra a nyár, a lelkem újra csiklandozza a szabadság édes érzése. Az évszak adta szabadság és
felszabadultság idén talán már nem csak puszta illúzió, sokkal
inkább kézzel fogható, bőrömön érezhető realitás. Idén nyáron elkerülöm a kanapé-szigetet, elmaradnak a Netflix-maratonok, a
könnyed regényekbe valamelyik tóparton, a ropogós kék ég alatt,
a napsütést a bőrömön érezve feledkezem bele. Idén nyáron minden reggel belevetem magam a Selyemréti strand úszómedencéjébe, és suhanva szelem a feszített víztükröt, előbányászom a pince
mélyén porosodó bicajom, nekilódulok kietlen vidéki utakon tekerni, és ismeretlen helyeket felfedezni. A balzsamos estéket hoszszúlépések mellett kvaterkázzuk végig a kollégákkal a belvárosi
teraszokon, a konyha helyett a koncerteken perdülök táncra, és
üvöltöm bele a kedvenc dalaimat a barátaim arcába.
Idén élem a nyarat. Nem túl, hanem át. Felszabadultan,
könnyedén lebegve, huncut mosollyal a szemem sarkában.
CZIFFRA ANDREA
miskolci napló