A lenti publicisztikát kegyeleti okokból közöljük csak most, több héttel a legutóbbi, magyar vonatkozású Everest-tragédiát követően. 10 évvel Erőss Zsolt és Kiss Péter halála után ismét az akkorihoz nyomasztóan hasonló kérdéseket feszeget a társadalom, de mintha megváltozni látszana a közvélekedés az ügy legfontosabb aspektusában. Talán ideje átértékelnünk a viszonyunkat dicsőséghez, hősiességhez és tolerálható kockázathoz.

Tizenegy-két éves forma lehettem, amikor az egyik délután egy osztálytársam verekedést provokált velem suli után. Erősebb volt nálam, és tapasztaltabb ökölharcban, ezért ahhoz az alantas fegyverhez nyúltam, amit egy barátom javasolt vele szemben. Támadómnak ugyanis már nem élt az édesapja, és amikor ezzel bántották, ő állítólag azonnal elsírta magát.

Érzéketlen kölyökként menteni próbáltam magam szorult helyzetemből; követtem hát a tanácsot, és elkezdtem szidni a srác apját. Mintha csak egy gonosz varázsigét olvastam volna rá, a nagydarab, erős fiú torkán fájdalmas sírás szakadt fel, de annyira reflexszerűen és oly erővel, mintha minden addigi vidámságát egész életében csak színlelte volna.

– kiabálta. És bömbölt. Keserű jajveszékelése a mai napig itt cseng a fülemben, most is kristálytisztán hallom. Rögvest elszállt minden ereje, tovatűnt az elszántság, a bunyó érdektelenné vált. Az a néhány alávaló szó hirtelen visszazökkentette a létezésnek abba az absztrakt, paradox dimenziójába, ahol csak az apja van vele, de ő sincs.

Mit ér ez?

Sok hazai megmondóember szerint a társadalomnak igenis szemet kell hunynia a családnak okozott pusztító trauma felett, ha egy hegy megmászásáról van szó. Egy hegy megmászása ugyanis állítólag akkora élmény annak, aki mássza, hogy olyankor semmi más nem számít. Még az sem, ha a családom a fentihez hasonló lelki (vagy anyagi) nyomorban kénytelen folytatni az életét, amennyiben a kísérlet sikertelen.

“Ott él igazán az ember, a hegyen. Bele is borzongtam.” – lehelik ábrándozva a mikrofonba a rádióban valakiék. Hont András újságíró egy posztjában hősnek is nevezi a Mount Everesten tragikusan elhunyt Suhajda Szilárdot, bár adós marad annak magyarázatával, hol találjuk a hősiesség altruista vonását ebben a szomorú történetben.

Kiért volt az áldozat? Az újságíró az okvetetlenkedő kommentekre válaszul azt is írta: nincs az embereknek joguk abszolutizálni értékeket. Mármint azt az értéket például, András, hogy a gyereked élete előrébb való a saját, költséges hobbidnál? Az ilyesfajta értékeket talán mégis van joga a népnek abszolutizálni. Lásd még: törvények.

A beavatottak kiváltsága

Máshol az interneten egy népszerű figura azzal oktatja a szkeptikusokat: “Nem az a dolgod, hogy epésen kritizáld, miért mászik valaki az Everestre serpák és extra oxigén nélkül… Nyilván fogalmad sincs… Mindössze annyi a dolgod, hogy csendben imádkozz ezért a csodálatos emberért!!! Igen; CSAK ennyi a dolgod!!!!“

Később hozzáteszi: “…senki ne jöjjön azzal, hogy fog a kisgyermeke felnőni… Elmondom: szerető édesanyjával, s oroszlánszívű édesapja inspiráló emlékével csodálatos tini, majd bátor, s küzdő férfi válik belőle!”

Nekem viszont az a tapasztalatom, hogy

az oroszlánszívű édesapa inspiráló emléke igen keveset ér az oroszlánszívű édesapa inspiráló jelenlétéhez képest a küzdő férfivá válás keserves évtizedeiben.

A társadalmat pedig senki ne akarja parancsszóval elkussoltatni, drága barátaim, mert épp az neki a dolga, hogy értékítéletet alkosson az ilyen, mellesleg elég fontos erkölcsi dilemmákban.

És alkot is: egy egyre gyarapodó sokaság szerint létezik a kockázatnak egy kritikus szintje, amelybe nem rántod magaddal az asszonyt, aki esküvel kötötte a sorsát a tiédhez. Vagy a fiút, aki majd boldogságával fizet a boldogságodért. Ha pedig

valaki a családja és a saját élményei közti relációban a nagy nyilvánosság előtt az utóbbi mellett voksol, nem várhat a nagy nyilvánosságtól könyörületet.

A morális határok deklarációjával formálja a néplelkület önmagát.

Oszlik a köd az ormokon

Évről évre, minden özveggyel és árvával többen ismerik meg a nyolcezresek borzalmas igazságát, kezdenek átlátni a dicsfény ragyogásán, és kérdéseket feltenni az expedíciók voltaképpeni értelméről. Ma már közismert, hogy a Mount Everestet Edmund Hillary óta megmászták több mint tízezren, minden tavasszal kígyózó sorok araszolnak felfelé, és ha a turisták bajba kerülnek, olyanok mennek értük, akik életvitelszerűen járnak a hegycsúcsra.

Idén már lábatlanmászó, 60 éves nő és több tizenéves lány is volt a hódítók között.

Értjük, igen. Oxigénpalack nélkül még nehezebb. De Messner már közel 40 éve megcsinálta azt is, mind a 14 nyolcezres hegycsúccsal. Nem látni a nemzet elsöprő követelését arra, hogy az ő nevében ezt a tettet valaki újra véghezvigye, aztán a sikerét nagylelkűen neki ajánlja. Sem a tudomány könyörgését, hogy valaki felderítse a jeges bércek titkait.

Aztán azt is mondják nekünk, hogy valamiféle misztikus, spirituális élmény ezekre a hegyekre felmenni, amit mi nem érthetünk meg. A meg nem értés rész, mondjuk, stimmel. Mert ezt a roppant spirituális utazást halottak rikító sídzsekijei szegik morbid kilométerkövekként, és ugyanezen a kalandon hagyod ott a megfáradt barátodat halálra fagyni, miközben még mozog. Több mint háromszázan fekszenek ott, a Mount Everesten. Ismerjük a történeteket, láttuk a fotókat, és hiába keressük a romantikát.

“Na jó, de az autósport is pont ilyen kockázatos!”

Azok az érvelések, amelyek ezen haláltúrák kockázatát a profi sportokéhoz hasonlítják, igazságtalanok és elfogadhatatlanul tévesek, mivel azokban a biztonság kimondottan prioritás. Ha egy Forma-1-es pilóta megpróbálna nehezítésként holnaptól bukósisak és biztonsági öv nélkül versenyezni, páros lábbal rúgnák ki a csapatból. Roland Ratzenberger és Ayrton Senna ’94-es halála óta egyetlen ember halt meg F1-versenyen – a Mount Everesten csak idén tizenhatan. A K2-n olyan 20-25 százalékos eséllyel vesznek oda a kísérletezők.

Emberek, ennél az ókorban gladiátorviadalokat vívtak kisebb halálozási rátával!

Ha ezeknek a hegyeknek a megmászása valódi versenysport lenne, már régen betiltották volna, de legalábbis a büdös életben nem engednének senkit 8000 fölé oxigénpalack nélkül. Az NFL-ben sem érdekel senkit, mekkora tökös gyerek vagyok, sisak híján lezavarnak a pályáról, mert a technika éppen arra van, hogy ne haljak bele a sportszerelembe. Egy felelős világban nem lehet indok a nagyobb elismerésre az, ha valaki szándékosan nehezítő tényezőket implementál egy amúgy is életveszélyes mutatványba.

A legkegyetlenebb valóságshow

Mindaddig, amíg a médiafigyelem kiprovokálja ezt a megmagyarázhatatlan kockázatot, a szponzorok pedig képesek olyan küldetést finanszírozni, ahol a szurkolás tárgya maga az életben maradás, sajnos ilyen tragédiákkal számolnunk kell a következő évtizedekben is. Szeretném tehát, ha mindenkiben tudatosulna a szomorú igazság:

a média számára az ilyen történetek különös hírértékét nem a sportértékük adja, hanem az abbéli izgatottság, hogy a főszereplő akár meg is halhat. Szörnyű valóságshow ez akkora téttel, amit a világ legkorruptabb médiahatóságai sem engedélyeznének semmilyen csatornán.

A jelenség egyik legnyilvánvalóbb példája volt, amikor Jerzy Kukucka nagyrészt a médiafigyelem miatt próbálta másodszor is megmászni a Lhotsét, ezúttal annak déli oldaláról – csak azért, mert ez a totálisan értelmetlen attrakció Reinhold Messnernek korábban nem sikerült. A lengyel mászó aztán lezuhant, két gyerekét és özvegyét hagyva magukra. Az országban akkor óriási vita kerekedett az ügyből.

Itt ez a regulázatlan furcsaság, ez a félig sport, félig hobbi, ahol nincsenek nemzetközi szervezetek, hogy ésszerű kereteket szabjanak az önpusztító emberi becsvágy zabolátlanságának. Itt mennek a legizgalmasabb meccsek a leghorrorisztikusabb tragédiákkal. Ilyet nem látsz a Survivorben. Még kép vagy akár videó is készül a haláltusáról, ha arra jár épp valaki egy iPhone-nal. Segíteni nem tud ugyan, de legalább megy a kontent Tiktokra, a perverz emberi kíváncsiság kielégítése gyanánt, olyan gyomorforgató morális minőséget hintve az éterbe, hogy a legbetegebb római császárok beleszédülnének.

Ez a borzalmas, hideg felismerés.

Rengetegen szurkoltak azért, hogy egy hegymászó épen hazaérkezzen a kalandjáról, és még többen, hogy egy kisgyerek ne veszítse el az édesapját. Mindenkinek, aki még nyolcezrest mászna, én most az ő nevükben, explicite üzenem: ne tegye.

A hegyek többé nem jutalmazzák dicsőséggel a sikerét, de egy mára kicsit felelősebb társadalom jogos bírálata sújtja a kudarcát.

A fantasztikus erődnek és kitartásodnak számtalan jobb helyet találsz ebben a világban, hogy magad, a nemzeted és a családod igazi örömöt, büszkeséget vagy hasznot leljen benne. És meg fogjuk köszönni.

**