A második világháború legendás haditudósítója, Walter Henisch (1913–1975) úgy volt a Wehrmacht háborús híradósa és fotósa, hogy anyai ágon zsidó származásúnak számított. A III. Birodalomban való életben maradását annak köszönhette, hogy a zsidó nagymama még jó időben árja papírokat vásárolt, és a család a kis Walter előtt eltitkolta származását. A túléléshez azonban – a szerencse mellett – az érintett személyes ügyessége is hozzájárult.
Walter megjárta a Német Tornaegyletet, a Hitlerjugendet, kitüntetett, sebesült „hősként” fotózta a lengyel, a francia, az orosz, a balkáni frontot, végigcsinálta a visszavonulást és Bécs szovjet megszállását. Folyamatosan fényképezett, a legprecízebben ügyelve a technikára. Amikor a béke kitört, talpra állt, mint családapa és mint fotóriporter. A pálya íve bátor embert sejtet, a részletek a félelem és reszketés működését és megnyomorító, elidegenítő hatását tárják fel.
Walter Henisch
Waltert rettegett mostohaapja és a gyengékkel kíméletlen, poroszos k.u.k. iskolai környezet újra és újra megalázza. A kicsi, ügyefogyott – ráadásul zsidó – fiút szégyellő nevelőapa, édesapja nyomdokán, borbélynak szánja. A fiút a megalázó fodrászinasság hárítása és 152 cm-es testi fogyatékosságának kompenzálása motiválja.
Fia, Peter Henisch 1987-ben az apjáról írt könyvében, amely magyarul Apám kicsi alakja címmel jelent meg, a következőket állítja: „Valódi rögeszme kényszerít rá, hogy ezeket a szépnek legkevésbé sem mondható pillanatokat is dokumentáld. Egyfajta könyörtelen kíváncsiság az, ami a szenvedés, az ínség és a halál – igen, mindenekelőtt a halál – árnyékában is a markában tart. Érzékeidre rátelepszik ez a jeges mámor, és kiöl belőled mindent, ami egykor részvét és együttérzés volt.”
A pszichológiai megközelítés Walter Henisch életéhez és munkásságához nagyon is indokolt A fotós Sigmund Freud receptje szerint maga is visszanyúl a gyermekkorig: „Egy pöttöm, halálsápadt lányhoz vonzódtam, aki folyton a felsőtestét himbálta, akár egy ketrecbe zárt állat. Amikor megkérdeztem, miért csinálja, azt felelte, imbolyogva szebbnek látja a világot. Ez a kezdetben alig észrevehető himbálódzás idővel egyre vadabb lett. És egy napon a pöttöm, halálsápadt lány eltűnt. (…) De akkoriban nekem is egész különleges módszerem volt már környezetem megfigyelésére. Legszívesebben egy hosszában összetekert papírlapon át néztem a világot. Ezen a távcsövön keresztül a dolgok bizonyos értelemben távolabbra kerültek és jobban elváltak környezetüktől. A világot, jobban mondva, amit akkoriban világnak láttam, ez a távcső tartotta távol tőlem.”
Henisch tehát gyerekkoráig visszavezeti az önelidegenítés technikáját: lelkével camera obscurát játszik, érzelmi távolító optikát fejleszt ki. Okként vissza-visszatér a rettegett-csodált Prinz úrhoz, elemzi a mostohaapa brutalitásának és robusztus alkatának hatását. Pontos, mert gyermekkorban bevésődött az emlék: félte Albert Prinzet, mert az véresre verte, csodálta, mert erős volt.
Freud és az Anschluss Bécsében, úgy látszik, jól ismerik a tételt: a psziché a lelki nyomásra agresszivitással válaszol. A fiatal Walter Henisch fél, reszket, vágyik az erősek közé, sóvárogja az egyenruhát:
„Az egyenruha volt számomra a legfontosabb, úgy bizony. Belebújni az egyenruhába, amely ködsüvegként láthatatlanná teszi azt a vakarcsot, aki mindig is voltam – ez volt az én álmom.” A korai időkben ugyanis az is megfelelt az árjaság feltételeinek, aki esküt pótló nyilatkozatot tett.”
„A háborút elejétől végéig úgy tekintettem, mint a képek sorozatát. Az egész második világháború egy nagy halom kép a számomra.”
A háború és vele a fotós sorsában is van egy töréspont, amikor Walter Henisch fogságba esik, a fotós egységét elfogják az oroszok, és a komisszár, egy leopoldstadti bécsi zsidó, szinte földi, azt javasolja neki, álljon át: „Őszintén szólva eléggé bizonytalan voltam – nekem alapjában véve tényleg mindegy, hol csinálom a képeimet” – meséli Henisch. De bivalyerős sofőrjük inkább megöli az emberséges oroszokat, és megszöknek.
Már 1944 májusát írták, amikor egyszer csak két férfit látott egy szétlőtt ház falához lapulva, fényképezőgéppel a kézben. ’Nocsak, gondolom, azt hittem, egyedül vagyok, ki ez a két másik? Akkor néhány SS-fogdmeg rontott rájuk, és engem villámcsapásszerűen ért a felismerés: ezek is haditudósítók, akárcsak én – a másik oldalon.”
Ekkorra a sok vereség és/vagy a sok öldöklés okozta csömör után a két amerikai kollégát Henish megmenti. Egyszer már le is leplezték, hogy beállított képet adott le, és elmeséli fiának, hogy egy szadista, cinikus parancsot megtagadva, nem várta be az oroszok odaérkezését, hogy a már átadott területen egyedül maradva egy horogkeresztes zászlót felhúzzon, és azt lefényképezze. Helyette, még időben tette, visszavonult, és a képet leadta. Sosem jelent meg…
A fordulópont után a 152 cm-es, immár felnőtté avatott Henisch újra gyerekként kezd rettegni:
„A szabadság sejtése, jóllehet ez a szabadság, mely ebben a világraszóló pillanatban nyilván mások előtt is felsejlett, azon nyomban megint rendkívüli veszélybe került.
De talán éppen erről van szó; hogy az emberben épp ezek a határesetek élesztik fel (és újjá) a szabadság tudatát. (…) Végtére a túlélésről volt szó, arról, hogy ésszel és ötlettel, szerencsével és ügyességgel méltónak bizonyuljanak erre a túlélésre. (…) És világosan emlékszem, hogy én, mint gyerek, a szabadságával élni tudó apa történeteit kedveltem a legjobban.”(16)
Innentől a történelem és Henisch történetei is nagyban átalakulnak. Elhatározza, hogy miközben aki teheti, nyugat felé, az amerikai fogság felé igyekszik, ő, aki haditudósító-ként megkülönböztetett járművel rendelkezik, átkel az Elbán és hazamegy Bécsbe.
Az összeomló diktatúra résein át Walter Henisch hazajut, hat évvel azután, hogy így írt haza Lengyelország lerohanásának idején: „Hajnaltájt néha felkelek és kinézek az ablakon, de odakint rendszerint csak ködös szürkeséget látok. De akárhol vagyunk is – én most katona vagyok, és azt teszem Rózám, ami kötelességem. Habár végtelenül nehezemre esett elbúcsúznom Tőled, és tegnap délután kis híján elsírtam magam – a Führer tudja, mit csinál.”
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. tél számában olvasható.