„A pénz megszabadít attól, hogy azt kelljen csinálnunk, amit nem szeretünk. Minthogy én semmit nem szeretek csinálni, a pénz nagyon fontos számomra” – mondta annak idején az amerikai humorista, Groucho Marx. Érveinek első részével bizonyára sokan egyetértenek, a második részével valószínű kevesebben. Ám a történelem sokáig egészen másként tette fel a kérdést, hiszen az embert egészen a legutóbbi évszázadig kiszámíthatatlan és veszélyes körülmények vették körül. A Thomas Hobbes Leviatánjában leírt tipikus élethelyzet („Örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az ember élete magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”) tükrében nyilvánvaló: a boldogságot évezredeken keresztül az élet azon ritka pillanatai jelentették, amikor a szerencsétlenségek és szenvedések sorozata rövid időre megszakadt.

A társadalom és a gazdaság fejlődésével azonban, ha lassan is, de javultak az élet körülményei. A 19. századtól az ipari, a gazdasági és a politikai forradalmak hatására az élet kiszámíthatóbb lett, emelkedett a várható élethossz, nőtt a fogyasztás, és sokasodtak az emberek előtt álló lehetőségek. Ám az igazi változást a 20. század robbanásszerű fejlődése hozta el. A modern társadalmakban végre az átlagember is szert tehetett olyan jövedelemre, amiből megvehette mindazt, amire régóta vágyott, és amihez már ismerőseinek többsége is hozzájutott. Ezt a változást írja le Arthur Miller Az alku című darabban: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak”.

A közvélemény-kutatások már a második világháborút követően kimutatták azt a trendet, hogy a „mennyire elégedett életével?” vagy a „boldognak érzi-e magát?” típusú kérdésekre a megkérdezettek aszerint válaszoltak nagyobb arányban egyetértőleg, minél nagyobb volt a jövedelmük. Úgy tűnt tehát, hogy a modern társadalmakban a boldogságeloszlás nagyjából megfelel a jövedelmek eloszlásának. Vagyis az egyéni jövedelmeknek a gazdasági növekedéssel párhuzamosan bekövetkező emelkedését az élettel való elégedettség hasonló mértékű javulása követte – legalábbis egy ideig. Ez a trend azután a köztudatban mint valami univerzális szabály rögzült: a magasabb jövedelmű egyének, generációk és országok jellegzetesen boldogabbak és elégedettebbek az élettel, mint szegényebb társaik.

Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a modern nyugati társadalmak nagyobb biztonságot és a „boldogságjavak” – a presztízstermékek és kényelmi szolgáltatások – széles választékát kínálták fel polgáraiknak, amihez személyes jövedelmük arányában juthattak hozzá. Vagyis boldogságuk és az élettel való elégedettségük alapvetően jövedelmüktől függött. Ebből a szemszögből, aki nem a fogyasztás maximalizálását választotta életét vezérlő iránytűnek, arra úgy tekintettek, hogy valamilyen érthetetlen okokból visszautasítja a mindenki előtt megnyíló, boldogságot hozó életprogramot. A fogyasztáscentrikus életmód tehát alapértelmezett életmodellé vált.

A 20. század utolsó harmadában azonban különös fordulat zajlott le szinte észrevétlenül – elsősorban az USA-ban, de fokozatosan más fejlett országokban is. A jövedelmek folyamatos emelkedését az tette lehetővé, hogy a század során a technológiai, a képzési és a politikai forradalmak hatására bekövetkező termelékenységnövekedést szorosan követte a munkavállalói jövedelmek emelkedése. Ám az 1970-es évek közepétől a termelékenység és a jövedelmek emelkedése közötti, addig elszakíthatatlannak látszó kapcsolat váratlanul meglazult, majd megszűnt. Miközben a gazdaságban a termelékenység tovább nőtt, ettől fokozatosan elmaradt a munkajövedelmek emelkedése. Megszűnt tehát jövedelmi egyenlőtlenség csökkenésének évtizedeken keresztül tartó kedvező folyamata. Újra tágulni kezdett a jövedelmi olló, és ismét növekedésnek indult a jövedelmi egyenlőtlenség mértéke. Ezzel párhuzamosan a világgazdaság egybekapcsolódásának és a képzettség globális növekedésének hatására megindult a globális egyenlőtlenség újraszerveződése is. Felértékelődött az iparosodó fejlődők – Kína, India és a dél-amerikai országok – munkavállalóinak jövedelmi pozíciója, míg a fejlett társadalmak középosztályának jövedelmi pozíciója süllyedni kezdett. Ezt a trendet tette láthatóvá a Branko Milanovic-féle elefántgörbe, amelyen látványosan kirajzolódik a fejlődő világ emelkedő, a fejlett világ alsó középosztályának romló, a leggazdagabbjainak pedig egekbe szökő jövedelempozíciója.

Ezek a változások áttekinthetetlenné tették a boldogság alakulásának korábban logikusnak tűnő trendjét. A világ a boldogságparadoxonok korszakába lépett. Ennek első jele az úgynevezett Easterlin-paradoxon felbukkanása volt: Richard Easterlin amerikai közgazdász professzor az 1970-es évek elején azt találta, hogy egy adott időpillanatban ugyan szoros kapcsolat van az egyén boldogságérzete és jövedelemszintje között, ám ez hosszabb távon megszakad. Az ok: a szubjektív boldogságérzet fontos tényezője, hogy az ember összeveti saját helyzetét másokéval. Mivel pedig hosszabb távon mindenkinek nő a jövedelme, a folyamatos összehasonlítás gyengíti azt a hatást, amit a jövedelmünk a boldogságunkra gyakorol. A 21. századba átlépve – részben a társadalmi összehasonlítás, részben az egyenlőtlenség növekedése miatt – a pénz közvetlen boldogságnövelő hatásába vetett bizalom megcsappant. A felmérések kezdték feltárni, hogy a jövedelem és a boldogság, illetve a fogyasztás és az élettel való elégedettség közötti korábban szoros kapcsolat fokozatosan megszűnt.

Ezt az egyre többek életérzését kifejező véleményt 2010-ben szigorú tudományos vizsgálattal erősítette meg a világhírű közgazdasági Nobel-díjas izraeli-amerikai pszichológus, Daniel Kahneman. A kutatás részben visszaigazolta a korábbi közvélekedést: a jövedelem növekedésével a magukat boldognak tekintő emberek aránya is folyamatosan növekszik. Ugyanakkor egy jól meghatározható küszöbértéket – 75 ezer dollár/fő jövedelemszintet – átlépve az addigi arányos növekedés fokozatosan ellaposodik, majd telítettségbe megy át. Mintha a boldogságnövekedésben kialakulna egy plafon, amelyen túl a jövedelem emelkedése már nem növeli a boldogságszintet. Ez azért lényeges, mert ez az embereket életprogramjuk alapvető megváltoztatására is késztetheti.

Egy évtizeddel később aztán egy másik kutatás érdekes eredményre vezetett: mindenki találhatott bene őt igazoló tényt, ugyanakkor annak cáfolatát is. Egy amerikai pszichológus, Matthew Killingsworth 2021-ben azt találta, hogy az elégedettség a jövedelem emelkedésével egyáltalán nem vált telítettségbe, sőt a leggazdagabbaknál a jövedelem növekedése éppen a boldogságnövekedés gyorsulásához vezet. A teljes jövedelmi skálát elemezve kiderült, hogy az a bizonyos plafon csak a jövedelmi skála alsó negyedében jelenik meg, míg a felső negyedben a jövedelem emelkedése gyorsuló boldogságnövekedést eredményez. A szegények esetében tehát a pénz egy ideig növeli a boldogságot, de az elégedettség-érzés javulása egyszer csak megáll. A gazdagabbaknál viszont a jövedelem emelkedésével éppenséggel gyorsul a szubjektív jólét növekedése.

Van tehát két, egymásnak részben ellentmondó eredményt produkáló kutatás. Ilyenkor gyakran az történik, hogy az eltérő eredményekre jutó csoportok kölcsönösen kétségbe vonják egymás eredményeit. Esetünkben szerencsénkre más történt: Kahneman és Killingsworth kutatócsoportja összeült, és együtt vitatták meg az eltérés okát – nem valami békéltető tárgyalás keretében, hanem a valóság feltárásának szándékával. Az eredményekről 2023 márciusában közös tudományos publikációban tájékoztatták a közvéleményt, amelynek címe Income and emotional well-being: A conflict resolved (Jövedelem és érzelmi jóllét: egy konfliktus megoldása). A kutatócsoportok eredményeinek elemzése során érdekes eltérésre derült fény. Kahnemanék korábbi vizsgálata a 100 ezer dollár/fő éves jövedelmi szint alatti csoportokra összpontosított. Alapvetően a középosztály átlagának szemszögéből vizsgálta a társadalmat, ahol értelemszerűen sok olyan társadalmi tényező van, amely határt szabhat az életminőség javulásnak. (Ez emlékeztet a lottónyertesek életpályájának gyakran emlegetett mintájára: a nyereményeket „boldogságugrás” követi, ám a többség esetén végül visszaáll a korábbi alacsonyabb elégedettségi szint. Killingsworth viszont a teljes jövedelmi skálát elemezte, és egyaránt azonosította az alsó jövedelműeknél a plató kialakulását, a magasabb jövedelműek esetén pedig a boldogságnövekedés gyorsulásának mintáját.

Az eredmények megértését két, a laikusok által többnyire figyelmen kívül hagyott tényező segítheti. Gyakran szem elől tévesztjük, hogy a jelenségek közötti korreláció nem szükségképpen jelent ok-okozati kapcsolatot. Egy különös példával élve a New Yorkban elkövetett gyilkosságok száma az eladott hűtőszekrények számával van szoros korrelációban. Miközben senki nem gondolhatja, hogy a hűtőszekrény vásárlás idézi elő a gyilkosságokat, nem nehéz belátni, hogy a nyári forróság, ami hűtőszekrény-vásárlásra késztet, egyben kiválthatja a kontrollálhatatlan erőszak impulzusait. Vagyis a két jelenség között nincs ok-okozati kapcsolat, de a nyári forróság kiváltó oka lehet mindkettőnek. Amikor tehát a jövedelemszint és az élettel való elégedettség közötti korrelációt ok-okozati kapcsolatként értelmezzük, akkor juthatunk olyan következtetésre, hogy a pénzért boldogságot lehet vásárolni. Ám ez az ok-okozati kapcsolat bizonytalanná válik, ha felismerjük, hogy a boldogság összetett és a fejlődéssel alapvetően átalakuló társadalmi jelenség.

Ezt a tényt formálta szemléletes modellé még a 20. század közepén Abraham Maslow amerikai pszichológus, aki az egyén viselkedését vezérlő törekvéseket az ember különböző szükségleteinek piramisszerűen egymásra épülő rendszerébe szervezte. A Maslow-féle szükségletpiramis alapzatát a fiziológiai szükségletek alkotják, e felett vannak a biztonság szükségletei, erre épülnek a társas szükségletek, majd az elismerés (befogadottság) szükséglete, és végül a piramis csúcsán az önmegvalósítás szükséglete áll. Maslow elmélete szerint először mindig az alsó szintek szükségleteit elégítjük ki, és csak ezt követően kerülhet sor a felette lévőkre. A szükségletek egymásra épülő fokai ugyanakkor boldogságpiramisként is szemlélhetők, amelynek szintjei az ember változó életcéljaira hívják fel a figyelmet. A modern társadalom pedig éppen azt a lehetőséget nyitotta meg az átlagember előtt, hogy felfelé lépkedhessen a boldogságpiramis lépcsőin.

Ehhez től kellett jutnia a Hobbes által is leírt szegénység és szenvedés szakaszán, majd a biztonságra irányuló igényeit igyekezett kielégíteni. Ezek a „boldogságakadályok” alapvetően a növekvő jövedelem révén voltak elháríthatók. Amikor emberek munkát és életmódot választottak, elsősorban az elérhető jövedelemre figyeltek, és ez megerősítette azt vélekedésüket, hogy pénzért boldogságot vásárolhatnak. Csakhogy a pénz és a boldogság közötti elszakíthatatlannak tűnő, ok-okozati kapcsolat legyengült, majd a későbbi szinteken teljesen összezavarodott. A társas kapcsolatok már kevésbé, az elismerés és az önmegvalósítás pedig egyáltalán nem megvásárolhatók; ugyanakkor az is igaz, hogy ezeken a szinteken a munka jellege és körülményei önmagukban elégedettséget és boldogságot teremtettek.

A boldogságpiramis alsó két szintjén a rossz feltételek között végzett munka értelmét tehát a jövedelem adta: segítségével elhárultak a boldogság előtt tornyosuló akadályok, csakhogy a pénz boldogsággeneráló hatása fokozatosan megszűnt. A boldogságpiramis csúcsa felé haladva ugyanakkor a tevékenység önmaga generálta a boldogságot, amihez a pénz pusztán kiegészítő bónusz lett. A 20. század örömteli trendet hozott: az egymást követő generációk mindegyikének életminősége jobb volt, mint szüleié, ami szinte automatikussá tette a boldogság növekedését. Ám a pénz boldogsággeneráló hatása rendre plafonba ütközött, és ezen csak az juthatott túl, aki hajlandó és képes volt feljebb lépni a boldogságpiramis következő lépcsőire, teljesítve azoknak a korábbiaktól eltérő követelményeit.

A 21. század polgára különböző boldogságfilozófiát hirdető boldogságrezsimek közül válogathat. Követheti a jövedelemmaximalizálás elvét, de itt szükségképpen eléri a platót. Gyűjtögetheti az elismerést és halmozhatja a hírnevet (bár a gyorsan változó világban könnyű csalódni), és választhatja élete végső céljául az alkotást is. A szerencse az, a korábbi korszakokkal ellentétben, amikor csak keveseknek nyílt alkalmuk meghódítani a boldogságpiramis csúcsát, a 21. században szinte mindenki előtt megnyílik ez a lehetőség. Ahogy a boldogság és a fogyasztás viszonyát vizsgáló közgazdász, a Stanford Egyetem volt professzora, Scitovsky Tibor fogalmazott Az örömtelen gazdaság című kötetében: „A teljes és örömteli élethez nemcsak a testi szükségletek kielégítésére van szükségünk, hanem arra is, hogy mindig legyen kihívást jelentő tevékenységünk, amely megóv bennünket az unalomtól”.

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.