És mi lesz, ha fellibben a szoknyám játék közben?

– tette fel a kérdést  amikor meglátta, milyen ruhát kreált neki az 1949-es wimbledoni tornára a korábbi teniszező, Ted Tinling, aki ekkoriban már elismert divattervezőnek számított.

Az első wimbledoni fellépésre készülő Moran, aki abban az évben egyesben, párosban és vegyes párosban is nyert az amerikai fedettpályás bajnokságon, eredetileg színes ruhában szeretett volna játszani, de ezt a kérést a tradíciókhoz ragaszkodó (ha Wimbledon, akkor kizárólag fehér szerelés!) szervezők elutasították.

Ekkor kereste fel Tinlinget, aki úgy érezte, a csinos amerikai teniszezőnő ideális alany lesz arra, hogy felülírják az addig megszokott dresszkódot. A nők akkoriban még hosszú szoknyában játszottak, Tinling merész újítása viszont abban állt, hogy Moran szoknyája a térd fölött véget ért. Ekkor tette fel az első mondatban idézett, és abszolút indokolt kérdést Moran, de Tinlingnek erre is megvolt a maga frappáns válasza:

előhúzott egy csipkés alsóneműt.

Amely persze sokkal inkább tűnt sortnak, mint olyan fazonnak, amit ma női bugyiként ismerünk, de így is hatalmas turbulenciát okozott.

„A csipkés bugyi nagyon jól kivehető, amikor Gussie a labda után rohangál a pályán, vagy, ha felugrik egy lecsapáshoz” – írta az Associated Press hírügynökség tudósítója, miután látta Morant gyakorolni még a torna előtt.

„Akkoriban senki nem tudta, mit hordanak a nők a teniszruhájuk alatt, senki meg sem kérdezte őket erről. Gussie-nak viszont hárompercenként előbukkant a csipkés alsóneműje, és ettől az emberek teljesen megvadultak. Azt gondoltam, ha már nem lehet színes a ruha, legalább az alsóneműt dobjuk fel egy kis csipkével. De nem éreztem egyáltalán extrának, valójában ez nem volt más, mint amit anyám konyhai csipkének nevezett volna” – magyarázta Tinling a hatásról, amit az ötlete okozott.

Bár Moran a brit Bea Walter elleni első fordulós meccsét az egyik külső pályán játszotta, nagy meglepetésére a lelátó tele volt, és ami szintén újdonságként hatott számára: rengeteg fotós volt jelen, akik tülekedtek egymással a jobbnál jobb helyekért. Aztán, amikor elkezdődött a meccs, és Moran is mozgásba lendült, a fotósok is pozíciót váltottak, és sokan közülük a földre feküdtek, hogy ezáltal még jobb szögből lőjenek képeket a csipkés bugyiról. Moran szenvedett a szokatlan külső tényezők miatt, el is vesztette az első játszmát, de a másodikat és a harmadikat behúzta, majd arcát az ütőjével eltakarva, láthatóan zavarodottan vonult le a pályáról.

Az eredménnyel senki nem foglalkozott, mindenki a ruhájáról, valamint a csipkés bugyijáról beszélt, és ekkor született meg a brit médiában a Gorgeous Gussie, vagyis a Lenyűgöző Gussie becenév. A wimbledoni szervezőbizottság azonban nem volt ennyire elragadtatva a forradalmi, és sokat mutató ruhától, sőt, egyenesen szörnyülködött: keményen beleállt Moranbe, aki szerintük becsempészte a vulgaritást, valamint a bűnt a sportágba.

Hogy mennyire megrázta a helyi közéletet a bugyibotrány, azt jól jelzi, hogy még az angol parlamentben is szóba került a tradíciókat nem tisztelő ruha, mivel attól tartottak, a tornára kilátogató királyi családnál kiveri a biztosítékot a túlzottan merész öltözék.

„Gussie nem akart sem forradalmat kirobbantani, sem botrányhős lenni. Két okból játszott ilyen ruhában: jól akart kinézni, ki akarta hangsúlyozni a nőiességét, valamint a rövidebb szoknya miatt sokkal könnyebben, szabadabban tudott mozogni a pályán” – védte meg a teniszezőt Tinling, aki a saját reputációját is sikeresen romba döntötte a túlzottan merész kreálmányával. Legalábbis Wimbledonból – ahol két évtizeden keresztül ő volt a ceremóniamester, és ő kísérte be a játékosokat a pályára – az eset után kitiltották, és ezt csak harminchárom évvel később, 1982-ben oldották fel.

A hatalmas szembeszél hatására Moran a második fordulóban a szoknya helyett sortban lépett pályára, és ezúttal sokkal könnyebben vette az akadályt, a két játszmában mindössze öt játékot vesztett a brit Betty Wilford ellen. Felemás érzések kavarogtak benne, bár időnként még zavarba jött, de volt azért számára pozitívum is abban, hogy ennyire felkapták, ugyanis magabiztosabbnak érezte magát. A média által gerjesztett őrületet nem lehetett kordában tartani,

Moranből mindenki akart egy kicsit magának, kórházakba, kerti partikra, szépségversenyekre hívták, miközben egy versenyló, egy repülőgép és angol étterem különleges mártása is róla kapta a nevét, az amerikai divatakadémia pedig megválasztotta a legjobban öltözött sportolónőnek.

Bár a hiúságát kétségtelenül simogatta a rengeteg pozitív visszajelzés, a teniszjátékos énje teljesen kizökkent attól, hogy senki nem tudott elvonatkoztatni a Lenyűgöző Gussie karaktertől.

„Egy egyszerű lány voltam, nem volt bennem semmi érdekes a sajtó számára. Aztán egycsapásra megváltozott minden, amikor Wimbledonban játszottam, és tele voltak velem az újságok. Az emberek kíváncsiak lettek rám, és amikor olyan véleményt hallottam, hogy »a hot dogos standnál lévő pincérnők sokkal szebbek nála«, akkor darabokra hullottam. Érzelmileg egyszerűen nem tudtam kezelni a helyzetet” – vallotta be hosszú évekkel később Moran.

Valószínűleg ez a zaklatott lelkiállapot is közrejátszott abban, hogy a harmadik fordulóban három játszmában kikapott a kínai származású, de brit színekben versenyző Gem Hoahingtól.

„Nyugtalan volt, kapkodott, és nem tudta összerakni az ütéseit” – írta tudósításában a New York Times. Az egyik angol lap már sokkal gúnyosabb hangnemben jegyezte meg, hogy Morant egy olyan pöttöm, de annál szorgalmasabb kínai lány győzte le, akinek az alsóneműjéről egyetlen sort sem írtak meg az újságok. Moran párosban már sikeresebb volt, de a végső diadal ebben a műfajban sem jött össze neki, honfitársnője, Patricia Todd oldalán bejutott a döntőbe, ám ott kikaptak a szintén amerikai Louise Brough, Margaret duPont duótól.

A stigma Wimbledon után is rajta maradt Moranen, abban az évben akárhova utazott, a drukkerek mindenhol a bugyijáról faggatták, a tornaszervezők pedig gondosan jelezték számára, hogy a megfelelő öltözékben lépjen pályára. Egy évvel később, 1950-ben úgy döntött, véget vet amatőr karrierjének, de a sportágtól nem szakadt el, mivel két korábbi wimbledoni bajnok, Bobby Riggs és Jack Kramer rábeszélte, hogy álljon profinak.

„Gussie volt a korának Anna Kurnyikovája. Gyönyörű nő volt szédületes alakkal. Ha akkor játszott volna, amikor a televízió már közvetítette a meccseket, ki tudja, mi történt volna. Mert, vonzó külső ide vagy oda, Gussie kiváló teniszező volt” – mondta Kramer a Los Angeles Timesnak, amikor arról kérdezték, miért épp Morant környékezték meg, akinek a Grand Slam-tornákon egyesben egy US Open-elődöntő volt a legjobb eredménye 1948-ból.

Kramer és társai abban bíztak, ha nagy neveket összegyűjtve körbeturnézzák az USA nagyvárosait, azzal hozzájárulnak ahhoz, hogy az amatőr sportnak számító tenisz profivá váljon (ez végül 1968-ban történt meg). Moran tudta, mi a szerepe a show-ban, feltűnő ruhákban játszott, amely alól a bombaerős tenyeresei után rendre elővillant az alsóneműje, így aztán a nézők is megkapták, amit akartak.

A játékos balszerencséje az volt, hogy ezeken a meccseken a partnere a kor egyik legjobb amerikai teniszezője, az 1940-es években öt GS-tornát megnyerő Pauline Betz volt, aki azzal akarta kiszolgálni a közönséget, hogy a legjobbját nyújtja estéről estére.

„Gussie számára katasztrófa volt ez a túra. Pauline könyörtelen volt” – fogalmazott Kramer, és ezek után senki nem csodálkozott azon, hogy Moran idő előtt kiszállt a buliból.

„A profi időszak összes reklámkampánya egyetlen dologról szólt, a csipkebugyimról. Valaki mutatott nekem a minap egy felvételt azokból az időkből, mit mondjak, nagyon kínos volt” – emlékezett vissza Moran.

Mivel az amatőr státuszát már nem tudta visszaszerezni, a showbiznisz világa felé fordult, ami nem volt ismeretlen számára, mivel édesapja a hollywoodi Universal Studios hangmérnöke volt, úgyhogy Gussie tiniként sokat teniszezett Charlie Chaplinnel vagy Greta Garbóval. Visszavonulása után előbb egy Los Angeles-i, majd egy New York-i tévécsatornánál kapott munkát, utóbbinál ő olvasta be minden nap a sporthíreket.

„Az első nők közé tartoztam, akik sporttal foglalkoztak a tévében, és a férfiak ezt kikérték maguknak. Szörnyű leveleket és telefonhívásokat kaptam” – idézte fel a tévés munka árnyoldalát. Kipróbálta magát a ruhaiparban is, saját tervezésű teniszruhákat árult, de ez a vállalkozás hamar bedőlt.

Az élete negatív spirálba került, 1970-ben tagja volt egy Vietnámba utazó küldöttségnek, amelynek az volt a missziója, hogy szórakoztassa az ott háborúzó katonákat. Az ott tartózkodása során lelőtték a küldöttséget szállító helikoptert, és bár fizikailag viszonylag hamar felépült a balesetből, lelkileg évekig padlón volt. Alighogy maga mögött hagyta a vietnámi traumát, 1975-ben Santa Monicában egy koncert után megverték és megerőszakolták, két zenekari tag találta meg a backstage-ben.

Két évvel később meghalt az édesanyja, és ő örökölte a család egymillió dollárra becsült ingatlanát Santa Monicában, de mire kifizette az örökléssel járó adókat, majdnem elfogyott a pénze. Gondolta, ír egy könyvet a teniszről, hátha kaphat némi előleget, amiből rendezheti az adósságait, de a kutya sem volt kíváncsi a memoárjára.

A sok kudarc után ráállt arra, hogy teniszleckéket adott, ez tartotta a víz fölött. Az anyagi gondokat azonban ez sem oldotta meg, így 1986-ban kilakoltatták a családi házból. Végül a Los Angeles-i állatkert ajándékboltjában dolgozva szert tett annyi bevételre, hogy ki tudott venni egy kis lakást.

Moran a tenisz révén rengeteg barátot szerzett, mégsem kért tőlük segítséget, ismerősei szerint talán túl büszke volt ehhez. Tinling, aki a wimbledoni botrány után olyan klasszisoknak tervezett ruhát, mint Billie Jean King, Margaret Court, Evonne Goolagong vagy Martina Navratilova, azt nyilatkozta,

folyamatosan próbálta felvenni a kapcsolatot Morannal, de a nő sem a leveleire, sem a telefonhívásaira nem válaszolt.

Bár remeteként szinte elvonult a világ elől, a teniszt azért figyelemmel követte Moran, és úgy fogalmazott: örömmel látta, hogy Kurnyikova, Marija Sarapova vagy a Williams testvérek nem voltak szégyenlősek, és olyan kihívó ruhákat is bevállaltak, amikre mindenki felkapta a fejét.

Mi a baj azzal, ha valaki jól érzi magát a testében, és ennek megfelelően választ ruhát? Én anno nem éreztem magam kényelmesen, de most talán máshogy lenne

– fogalmazott 2002-ben.

Élete utolsó szakaszában vastagbélrákkal küzdött, és amikor egy kórházi kezelés után hazaengedték, a barátainak azt mondta, mindig is vágyott arra, hogy legyen egy vörös szőnyege a lakásában, mert az olyan pompásan festene. A barátok természetesen teljesítették a kívánságát. Gussie Moran egy héttel később, 2013. január 16-án, 89 évesen hunyt el.