Borsós
A tábort és környékét Dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-19-A-b és L-34-19-A-d/1953. (1:25 000) térképszelvények részlete alapján. HM Hadtörténeti Múzeum, Hadtörténeti Térképtár.
A borsósi kényszermunkatábort 1952 nyarán hozták létre, a 33-as út mentén, két − egymástól külön álló − telepen, a mai Hortobágy község területén. A tábor Borsós I. néven ismert részének magva egy gépszín és a közelében kiürített épületek, közel a Hortobágyi Nagycsárdához, a Balmazújváros-Debrecen felé vezető út jobb oldalán. Hídi tábornak is nevezték ezt a telepet, mivel a Hortobágy folyó kilenclyukú hídjához is közel esett. A Borsós II. nevű táborrészt, ugyanennek az útnak két oldalán, a hídi tábortól másfél kilométernyire, a Hortobágyi Állami Gazdaság borsósi telepén, s egyúttal központjában hozták létre. A tábor súlypontja a hídtól keleti (Balmazújváros felé vezető) irányban, a 33-as út bal oldalán volt. A rabok nagy része itt: Borsós Sámuel tiszafüredi birtokos egykori tanyájának − korábban feltehetőleg idénymunkások szállásául is szolgáló − juhnyíró hodályában: az un. Nagyhodályban és a mellette épült cselédházakban, valamint a hozzájuk tartozó disznó- és tyúkólakban kapott helyet. Kisebb részüket ezzel az épületcsoporttal szemben, az út túloldalán, az Állami Gazdaság központjához közeli épületekbe (főleg a magtár padlására) szállásolták be.
A hatósági adminisztrációban egységesen Borsósként nyilvántartott telepek őrzését ugyanaz a rendőrőrs látta el. Ez a hídi tábor területén, a gépszín melletti épületben rendezkedett be. Az állami gazdaság üzemi épületei a Nagyhodállyal szemben, a 33-as út túloldali épületeiben voltak, kissé beljebb az úttól, a hortobágyi tározó tó közelében. A rabmunkát innen vezényelték, a rabokat a hídi központból felügyelték. A tábor meglehetősen tágas területe egybeesett a Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjének borsósi üzemegységével és a hortobágyi puszták tradicionális középpontjával és központjával: a híd-csárda-kocsiállás-csendőrőrs által közrefogott területtel. Ebből a központi magból nőtt ki a későbbiekben − 1962-ben közigazgatási státushoz is jutva − Hortobágy község.
Borsós I. A gépszín 1987-ben
Borsós késői alapítású tábor: 1952 nyarán jelölték ki a június 25-én Miskolcról és (kisebb részben) a környékbeli borsodi községekből deportált családok − 539 személy − számára. A kiüríthető épületek fogadóképessége kezdettől fogva szűkösnek bizonyult. A miskolci családok többségét a híd közeli gépszínben és melléképületeiben (Borsós – 1), a többieket a borsósi Nagyhodályban (Borsós – II.) helyezték el. (A kitelepítettek Borsós – I fő szálláshelyét: a gépszínt − megkülönböztetésül a Nagyhodálytól – Kishodálynak és Pajtának is nevezték.) A következő hónapokban folyamatosan érkeztek a szállítmányok az ország minden részéből, szórványosan még Budapestről is. Június 27-én Besenyőtelekről, július 2-án Várpalotáról, 17-én Kisköréről, 18-án Békéssámsonból és Tótkomlósról, 24-én Szakmár-Résztelekről, és Sándorfalváról, hoztak kisebb-nagyobb csoportokat. 1952 forró nyarán sűrűsödtek az aratási, terménybeadási atrocitások, és sűrűbbek lettek a hatóságok megfélemlítési akciói is a falvakban. A kisebb borsósi szállítmányokba ezeknek a nappali lecsapásoknak − többnyire teherautókon hozott − áldozatai kerültek. A Békés megyei Kaszaperről július folyamán két ízben is hoztak családokat.
A feltöltődés ősszel is folytatódott, a nagyobb szállítmányokon túl, év végéig 36 alkalommal érkezett egy-egy család, vagy személy Borsósra. December végére közel 300 fővel gyarapodott a tábor létszáma. Mindez a rabok folyamatos mozgatásával járt. Állandósult a helykeresés. Az újonnan érkezők Borsós – II-re (a tulajdonképpeni Borsós tanyára, illetve az ottani állami gazdaság területére) kerültek. Itt a Nagyhodályba és közvetlen környékére (a cselédházakba és ólakba) képtelenség volt több embert bezsúfolni. Sokan átkerültek az út túloldalára, a gazdaság istállóiba, magtárának padlására, egyéb melléképületeibe. Az elhelyezést tovább nehezítette a hídi tábor lakóinak áttelepítése Borsósra. A hideg beálltával a gépszínt nem a rabok számára, hanem csirkekeltető kialakítása végett téliesítették. Itt csupán a melléképületek néhány családja maradhatott. Az áttelepülteket Borsósra szállították, kit hova tudtak elhelyezni. Volt, aki sátorba került, mások padlásokon, kazlakban, lakókocsiban húzták meg magukat, s olyan is volt, aki veremlakást alakított ki magának, nem tudni, hogy a Szibériában honos zemljanka mintájára, vagy hazai (pl. nyírségi) hagyományokat követve.
Az utolsó nagy szállítmány: 155 személy, 1953 második hetében, Kunmadaras-Berekfürdőről érkezett tehervonattal. A kunmadarasi családokat − az 1953. január 6-án végrehajtott éjjeli deportálás áldozatait − a csárda melletti kultúrházba zsúfolták be. Akik végképp nem fértek be se oda, se máshova, azokat átirányították a Polgár-Lenin tanyai táborba.
1953 elejére a tábor létszáma ezer fő körül stabilizálódott. Borsós, nagyságát tekintve − Ebest követően − a második a hortobágyi táborok sorában. Rövid életű (mindössze egy évig fennállt) gyűjtőtábor volt.
Merítő bázisa csaknem az egész országot átfogta: Rédicstől (Zala) Hangácsig (Borsod-Abaúj-Zemplén), Tótkomlóstól (Békés) Fertőrákosig (Győr-Sopron) sokfelől szállították ide a családokat. Sokféle foglalkozás és státus, a kulturális, nyelvi, etnikai és vallási jellegzetességek sokasága zsúfolódott itt össze. A tábor társadalma ugyanakkor alapvetően két nagy csoportra tagolódott: az alaptábort alkotó miskolci és a folyamatosan érkezett nem miskolci deportáltak megközelítőleg azonos létszámú körére.
Borsós I. A gépszín 1987-ben
A miskolciak foglalkozási és státus-összetétele vegyes volt, ugyanakkor fél ezres csoportjukban arányukat és különösen jellegadó szerepüket tekintve, meghatározó jelentőségű volt a kitelepítésükkor már deklasszált régi elit jelenléte. Állami, közigazgatási, rendvédelmi és pénzügyi főtisztviselők és tisztviselők, nagytulajdonosok, a háború előtt pozícionált és/vagy rendszerrel ellenséges érzületűnek feltételezhető értelmiségiek és különösen a katonatiszti kar képviselői tartoztak ebbe a körbe. A nem miskolciak − összességében ugyancsak félezer főt kitevő − szállítmányaiban is voltak értelmiségiek, előfordultak bennük ipari munkások, görög kommunisták, régi elithez sorolható családok. Döntő többségük azonban önállóan gazdálkodó parasztgazda („földkulák”), falusi kisiparos, kiskereskedő, vendéglős („kupeckulák”) volt. A nincstelen szegényparasztok aránya is jelentős ebben a körben.
Feszültségek és konfliktusok természetszerűen adódtak a kétféle társadalom s azokon belül is a sokféle értékrend, életviteli kultúra egymásra zsúfolásából. Borsós rabtársadalma ennek ellenére és a folytonos mozgatás, ide-oda rázás dacára, az őrök és a munkáltatók kapkodása közepette, valamiképpen mégis elég hamar összerázódott. Ebben fontos szerepe volt a táborlakók, főként az alaptábort alkotó miskolciak − közöttük a táborélet szervezésében jártas katonatisztek − szervezőkészségének.
A körülményekhez képest elviselhető életfeltételek kialakulását a táborhelyszín adottságai is segítették. A tábor két egysége az első félévben egymástól meglehetősen távol, közvetlenül az út menti sávban volt, rászerveződve az állami gazdaságra. Aztán a mozgatás-helykeresés időszaka jött, ugyancsak az útmentén, a tábor Borsósra áthelyezett súlypontjában. Végül az 1953 elején érkezett kunmadarasiak újra „széthúzták” a táborhelyszínt a híd és a csárda irányába. Ilyen körülmények között nehéz volt a tábor zárt területének biztosítása. A „telepesek” és „szabadok” elválasztását a többi táborban sem tudták következetesen megoldani. Borsóson különösképpen nem ment a „kinti” és a „benti” világ szigetelése. A rabok (főleg a miskolciak) kezdettől fogva, s a táborélet vége felé különösképpen, éltek is a tábor földrajzi helyzetéből és kényszerű nyitottságából adódó lehetőségekkel. A kunmadarasi szállítmány családjai már egy meglehetősen fásult-frusztrált őrséggel szembesültek, amelynek partnerével: a kapkodó gazdasági vezetéssel legalább annyi baja volt, mint őrizeteseivel. A munkaellátottság Borsóson többé-kevésbé folyamatos volt, jóllehet a tél beálltával itt is adódtak foglalkoztatási gondok. A rizstermelés itt is fontos gazdálkodási ágazat volt, emellett az állattenyésztés és − a szikes talajon erőltetett ráfordítások árán − a gabona-, illetve takarmánynövények termesztése is jelentős volt. A Hortobágy folyó és a tározó tó mindkét oldalán − a táborhelyektől távolabb: Malomházán és környékén is − rizsföldek húzódtak. A növénytermesztés idénykötött munkáin túl, a rizstermelést és öntözést szolgáló infrastruktúra: a tározó tó és a szivattyútelep karban tartása, a gátépítés és a termőterületek bővítése a téli hónapokban is biztosított munkalehetőséget. Az állattenyésztés, a tábortól távolabbi állattartó telepek (pl. Várostanya), a Borsóshoz tartozó mátai ménes a férfiakat − kiváltképpen az állatokhoz értő kunmadarasiakat −, a két baromfitelep a Hortobágy közelében pedig a nőket foglalkoztatta.
A rabok letelepítése Borsóson is megkezdődött, távolabb a „szabadok” kiépülő félben levő községétől, a tározó tó keleti oldalának, süppedékes-vizenyős talaján. Mire a rabok között Bánatfalvának nevezett házsor felépült, a tábor véghónapjait élte, felszabadítása nemsokára megkezdődött. A gazdaság vezetése (itt is) hiába marasztalta „telepes” dolgozóit, alig néhány család maradt Hortobágyon. Bánatfalva alapozás nélküli vályogházai nyomtalanul eltűntek, mára egykori helyük is nehezen azonosítható.http://gulag.kommunizmusbunei.hu/12-hortobagyi-tabor#hort2
