Melyik volt a kedvenc szakaszod az út során?
A teliholdas éjszakák június elején, például az ezüsthidas Balaton a ringó bárkákkal Badacsonyról pazar volt. Az elhagyott temetők: Karmacs, Veimpuszta, Körtvélyes. A Zemplénben a csalitos erdei rész Arka után, a kalandparkszerű buja erdő Mogyoróska előtt. A bukolikus Fekete-hegy a Káli-medencében. A Felsőpetény és Alsópetény közötti hangulatos, fenyvesek és legelők közt vezető út. A Nagy Hideg-hegy éjjeli zordon hallgatagsága és szigorú, egyenes emelkedője. A Bükk 30 kilométere is idilli Bélapátfalva és Bánkút közt: monumentális fák, őserdő, kilátópontok között kanyargó, ördögszántásos ösvények. A zsákfalvak: Arka, Bakonykúti, Uppony, Vállus, Tömörd. Ezekben a falvakban szívesen időznék.
Miért javasolnád a Kéktúra végigjárását?
Legalább négy arca van a Kéknek az évszakok miatt, a márciusi terepszemléhez képest egyes helyekre rá sem ismertünk júniusban. A hosszú, egybefüggő, változatos útvonalon időtálló hungarikumokat találhat az ember. Nekem három ilyen van, amik sokkal inkább identitásképzők, mint mondjuk a pörkölt vagy a Balaton. Először az aranyos, szinte már filmes díszletbe illő, felszámolt vasúti megállóhelyek. Például Sirok. Aztán ott vannak a kockaházak, Kishután külön ilyen utca van. Végül pedig a kék kutak. Vannak helyek, ahol kicsit máshogy néznek ki árnyalatban, formában, például Fancsalon. Bózsván sötétkékek. Megkérdeztem az ottaniakat, miért: „hát mert ilyen festék volt”.
Mi volt a legnagyobb kihívás a projekt során?
Mindig úgy feküdtem és keltem, hogy nincs nyugvópont, ugyanaz kezdődik elölről. Egyszerre fohászkodtam, hogy „a mindennapi 78 kilométerünket add meg nekünk ma is”, közben ott lebegett a sérülésfaktor, a napi rendelkezésre álló idő nyomasztása. Folyamatos anyagcsere- és válságmenedzselés folyt, miközben rengeteg jó dolog történt, mindez rögzült, forgott a film, figyelni kellett, hogy hol is járunk, mi is van a scriptben, hogyan adjuk át a nézőknek. Ezért volt ez a legmegterhelőbb dolog, amit eddig csináltam, mert ez a kreatív munkával kombinált futás, a soknapos, nagy volumenű terhelés nagyon fárasztó, kiégető.
Volt, amikor azt érezted, hogy mélypontra kerültél?
Amikor mellényúltam egy kenőcsnek, és a hűsítő lóbalzsam helyett melegítőkrémet kentem fel éjjelre. Nehéz látni a végét mondjuk 350 kilométernél, de eltökélt és magabiztos voltam, sosem adtam még fel versenyt, nem is estem ki. A kényelmetlenség és a megismerés fordítottan arányos. Beálltam egy repetitiv ritmusra, futóként beszűkültem, miközben alkotóként nyitottnak kellett maradnom. Csak a koncentráció segít. Időszakos mérgelődések voltak a fáradtsággal arányosan, főleg éjszaka, de azok együtt járnak az ultrafutással. Viszont olyan munkaként fogtam fel, amit én akartam, és ami egyben a hobbim is, ezért ezek adrenalinként hatottak. És amint Hollóházán célba értem, az agy leoldott, a test felszabadult, jöttek elő a fájások, a tompa fáradtság, napokig éhes voltam, hat kilót fogytam.
Hogyan viszonyul a filmed Rockenbauerék klasszikusához, a „Másfélmillió lépés Magyarországon”-hoz?
Aki a Kékkel foglalkozik, arra könnyen ráfogják, hogy remake-t vagy utóérzést készít. A sorozatunknak semmi köze hozzá, csak a téma közös. Nem hiszek a szent tehenekben. Nekem a Másfélmillió nem klasszikus, de értem, hogy sokaknak miért az. Gyerekként a főcímzenéjétől féltem, az SZTK-szemüveges beszélő fejek négyperces monológjai untattak, de főleg a patetikus, modoros hangvétele zavart. A kaszáló, zoomolgatós kézikamerázás és az ad hoc vágás már akkor sem tűnt indokoltnak és modernnek, ma pedig fájó látni benne a termelési riportokat, például a csempegyárról vagy a bányászsrácokról. Akkor ez hiánypótló volt, de lássuk be, ma nem igazán tudja lekötni a nézőt a tudományos kiselőadás a kőzettanról, hidrológiáról. De van két hatalmas erénye. Konkrét fizikai aktivitásra motiváltak sok ezer embert, lökést adtak a természetjárásnak, s így az egészséges életmódnak, országfelfedezésnek. És egy időkapszulát zártak celluloidba. Megörökítettek tradíciókat, eltűnő beszédmódokat, arcokat, viseleteket, foglalkozásokat, mint a szénégetők vagy a drótos tótok élete. Mi ezt nem tudjuk megcsinálni, mert túl gyorsan változnak a dolgok. Forgathatnánk az egyes falvakban még jelenlévő kártyás telefonokról, de annak mi értelme lenne, amikor itt a mesterséges intelligencia, ami rengeteg foglalkozást és gondolkodásmódot át fog alakítani? Skanzent nem akarunk csinálni, más célkitűzésünk van.
Micsoda?
Hangulatok, történetek, motivációk megmutatása nem tévés, hanem filmes módon. Az én futásom csak a keret, ahogy az Ultrában is. A nézőt elkalauzolom a Kéktúrára, az egotripemen átszűrve látjuk a helyeket, gasztronómiát, épített örökséget, természetet. De a sorozat gerincét a Kéktúra vonalán élő, dolgozó, oda valamiképpen kötődő emberek portréi adják, és azoké, akik valamilyen okból rálépnek az útvonalra. Mi hajtja őket, miért vágnak bele, miért hagyják abba? Rengeteg elkötelezett ember és friss beszálló kékezik. Van hat- és nyolcvanhárom éves teljesítő is. Más a kutyájának is csinált pecsétfüzetet. Van terhes asszony, aki még a nyolcadik hónapban is járja a Kéktúrát, mert tök fontos neki. Rövid etapokat tesz meg, taxival közlekedik a ki- és beszálló pontokra. Ha bárki tud hasonlóról, legyen az extrém vagy átlagos téma, küldje el nekünk nyugodtan. Van egy hosszú listánk, de szívesen fogadunk minden ötletet, tippet.
Mekkora stábbal dolgoztál?
Tizenheten voltunk, sokunk az Ultra forgatásán edződött, de ez annak többszöröse volt méretben, időben. Brutális filmes-futós karavánunk volt. Elektromos motorral és gördeszkához hasonló eszközzel (OneWheel) is mozgattunk kamerákat, használtunk Super 8-as nyersanyagot és különböző drónokat. Volt olyan, amelyik – mint egy videójátékban – villámgyorsan tudott cikázni bármi között, simán keresztül repült a vitányi vár ablakán vagy a Dera-szurdok vízre dőlt fái alatt 120 kilométer/órás sebességgel.
Ha elkészültök a filmmel, forgattok majd a Kékkör dél-dunántúli és alföldi szakaszairól is?
2024 végére készül el a tíz 25 perces epizód, addig csepegtetjük a dolgokat. Reméljük, találkozik a kereslet és a kínálat, és így lesz folytatása is a további túrákkal. A mozgós, outdoor tartalmakra van igény. Az Ultra a bemutatásának hónapjában a második legnézettebb volt az HBO-n, a Trónok harca után. A Dél-dunántúli Kéktúra jobban is érdekel, mint a Kéktúra. Nagyon szépeket hallok róla, nem olyan mainstream, mint a Kéktúra. Viszont azt már valószínűleg nem futnám végig, hanem más ötletet találnék ki rá. Például végigmennék rajta egy vakkal vagy egy mozgáskorlátozottal.
Egy 2017-es interjúdban azt mondtad, élethosszig szeretnél futni. Tartod ezt a tervedet?
Persze, a futás életforma, önkifejezésmód. A kompetitivitás, a mezőnyben brusztolás viszont már nem annyira izzít, bár remek futóesemények vannak itthon is, küldölfön is. Sajnálom az energiáimat túlságosan beleölni, megeszi az életet és az időt, így is sokat foglalkozom vele írásban, podcastban, tettben, munkában. Nektek is írtam futós könyvajánló esszét. A privátfutások sokkal jobban szórakoztatnak. A 40. születésnapomra megajándékoztam magam azzal, hogy egy hét alatt az összes jelentős görög hegycsúcsra felfutottam: Parnasszosz, Taigetosz, Olümposz és a többiek. Amikor meg 42 lettem, 420 kilométert futottam öt nap alatt Görögországban Thermopülai-től Spártáig aszfalton, terepen. Kimegyek egy pici futóhátizsákkal, és a görög vendégszeretetre hagyatkozom. A Spartathlonra idén még – kilenc teljesítés után zsinórban tizedik alkalommal – felkészülök, arra tudom, hogy kell, megmutatom a versenyt a két kisebb gyerekemnek is, de úgy néz ki, ez lesz az utolsó. Vagy nem.https://444.hu/tldr/2023/07/09/a-kek-kutak-es-a-kockahazak-inkabb-identitaskepzo-hungarikumok-mint-a-porkolt-vagy-a-balaton
gratula