„… egy nukleáris bombát akár Moszkvára is le lehetne dobni…. Ha azt mondod, bombázzuk le őket holnap, én azt kérdezem, miért nem ma? Ha azt mondod, ma délután ötkor, én azt mondom inkább egykor.” Így vélekedett Neumann János (1903-1957), a 20. század egyik legnagyobb tudósa 1950-ben. Wisinger István minap megjelent könyvéből (Egy elme az örökkévalóságnak) tudjuk ezt is, és még sok mindent, ami eddig egyáltalán nem volt közismert. A kommunista magyar sajtó elhallgatta, miért kellene gyűlölni a nagy tudóst, hogy ne kelljen gyűlölni őt.

A világháború előtt Neumannak jó sajtója volt Magyarországon. Rendszeresen hírt adtak a lapok a fiatal tudós nemzetközi sikereiről, hazalátogatásairól, családi eseményeiről, autós balesetéről és arról is, hogy mely cégeknél örökölt megbecsült és meggazdagodott apjától résztulajdonosnak járó igazgatósági tagságokat. A szakfolyóiratok 19 éves korától közölték túlnyomórészt német nyelvű tanulmányait. Újság, 1928. március 3.: „Egyetemi magántanár tett Berlinben egy huszonnégyéves magyar fiú. /…/ A berlini egyetem fiatal magyar docense tanulmányait a budapesti Pázmány Péter tudományegyetemen folytatta, ahol 1925-ben megkapta a filozófiai doktori címet. A budapesti egyetemen elvégzett tanulmányai után Jénában, Göttingában és Zürichben folytatott stúdiumokat./…/ Neumann dr. olyan új elméleteket és korszakos megállapításokat hozott nyilvánosságra, hogy az egész német tudományos világ figyelmét magára vonta. /…/ Neumann János kinevezésével a magyar tudományosságot érte diadal.” 

Az Est 1933 októberében hozza ezt a fotót Neumannról, szenzációs hírként tálalva, hogy a fiatal magyar tudóst Einsteinnal együtt hívták meg Princetonba „a Tudományfejlesztő Intézet matematika szakára”.

Nem emigránsként tartották őt számon: „magyar állampolgár és az év egy részét mindig Budapesten tölti és tudományos életünkben élénken részt vesz”. Ezt olvassuk róla az MTA 1934-es tagajánlásaiban. (Levelező tagnak ajánlották, de aztán mégsem választották be.)

1938 decemberében még lelkesen dicsőíti őt Az Est. A háború kitörése után, azokban az években, amikor Neumann az „ellenség”, Anglia és az Egyesült Államok katonai erejéhez adta hozzá a maga tudását, a napi sajtó már nem ír semmit, se jót, se rosszat Neumannról, de a tudományos folyóiratokban továbbra is hivatkoznak rá és a kitűnő tudósok között emlegetik őt.

A háború után, a koalíciós években, leginkább az USÁ-ból visszatérő vagy haza látogató tudósok beszámolóiban, interjúiban méltatják a (nem kommunista) sajtóban Neumannt és a távolba szakadt többi magyart, akik hozzájárultak a szövetségesek győzelméhez. (Haladás, Kis Újság, Magyar Nemzet, Új Idők, Világ)

Ezekkel a címlapos hírekkel hozta a Szabad Nép 1945. augusztus 8-án és 9-én a hirosimai atomtámadásról szóló híreket. A 9-i híradást például az angol kommentárok uralják. Ekkor az atombomba bevetése a hatalmas pusztítás ellenére is pozitív fejleményként jelenik meg, hiszen a Szovjetunió még csak ekkor üzen hadat Japánnak. Hirosima értékelése fokozatosan fordul meg, ahogy a szövetségesekből ellenségek lesznek. 

Ez az 1947. november 9-én megjelent cikk jelzi a teljes fordulat megtételét a Szabad Népben. Ekkor „leplezik le azt a legendát”, hogy az atombomba késztette volna Japánt a kapitulációra, holott abban „a távolkeleti szovjet hadsereg gyors és hatalmas győzelmeinek” volt döntő szerepük.

Az atombűnt azonban, amely ettől kezdve négy évtizeden át uralta a magyarországi sajtót, ekkor sem terjesztették ki a nukleáris fegyverek kifejlesztésében részt vevő tudósokra, hanem azt a legendát terjesztették, hogy ezeknek a tudósoknak a java nem értett egyet az atombomba bevetésével. A magyarországi olvasót meg fogja lepni Wisinger könyvének az a része, amelyből kiderül, hogy Neumann mennyire egyetértett az atombomba bevetésével, mennyire pártolta a hidrogén bomba kifejlesztését az ötvenes években, és mennyire hangsúlyozta, hogy a Szovjetuniótól és a harmadik világháborútól csak a katonai fölény mentheti meg a szabad világot.

A Rákosi-korszakban Neumann és a többi Amerikában tevékenykedő magyar származású tudós neve – a tudományos folyóiratokon kívül – elvétve fordult elő a magyarországi sajtóban, de rosszat nem nagyon írtak róluk. Ez volt a tipikus szöveg velük kapcsolatban: „a Horthy-rendszer idején kiváló magyar fizikusok egész sora külföldre kényszerült. Elég, ha hamarjában csak a Nobel-díjas Hevesy György, valamint Láncos Kornél, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Tisza László és Wiener Jenő nevét említjük. Valamennyien magasan kiemelkedő eredményekkel járultak hozzá az atomfizika rohamos fejlődéséhez.” (Szabad Ifjúság, 1955. május 28.) 

A Szabad Nép fulmináns cikkeket közöl az Amerikai Atomenergia Bizottságról és kivált annak elnökéről, Lewis L. Straussról, akit egyenesen Mussolinihez hasonlítanak (l. pl. Horváth Márton cikkét a Szabad Nép 1955. január 11-i számában), de arról nem értesül a magyarországi olvasó, hogy Neumann János is tagja volt ennek a bizottságnak, amelybe éppen Strauss javaslatára nevezte ki őt Eisenhower elnök, mivel a nézeteik nagyon is közel álltak egymáshoz.

Neumannról kizárólag filozófiai szakfolyóiratokban jelennek meg bíráló szavak. Az ortodox marxista filozófus, Fogarasi Béla ítéli el őt a kauzalitás elvének tagadása miatt, de ennek a bírálatnak nem volt politikai kihatása. (L.)

Konczer Ernő 1956. októberében a Természet és társadalomban nagy cikket ír a hidrogén bombáról, 1957-ben pedig a Népszabadságban publikál hosszú cikksorozatot az atomfizikáról. Mindkettőben pozitív szereplőként említi Neumannt, de főleg Teller Edét. A Természet és tudományban külön dicséretet kap „a szívós Teller, aki egyébként mint elméleti fizikus is egyike a világ legnagyobbjainak, tovább kutatott. 1951 őszén nagyszerű gondolattal lepte meg a program végrehajtásában közreműködő fizikusokat.” Ez a nagyszerű gondolat volt a hidrogén bomba, amelynek fejlesztésében persze a szerző szerint a szovjet tudósoké lesz az utolsó szó. A Népszabadság cikksorozatában együtt szerepel Neumann és Teller, mint akiknek dicsőséges szerep jutott abban a folyamatban, amelyben a világ eljutott a hidrogénbombáig. 1957 októberében „Pál Lénárd elvtárs” a Népszabadság tudósítása szerint még mindig a hazánkat sajnálatos módon a régi átkosban elhagyni kényszerült büszkeségeink sorában említi Tellert, Neumannal, Szilárd Leóval és Wigner Jenővel együtt.

Az Amerikai Magyar Népszavában „nemzetközi” a képaláírás. 

Teller kiátkozása csak ezután következett. A  kiátkozó végzés nyilván kívülről érkezett. A romániai Korunk és a szlovákiai A Hét megelőzte a magyarországi sajtót a Teller-bashingben, amelyet Parragi György cikke indított el a Magyar Nemzetben 1958 augusztusában: „Minket, magyarokat nemcsak az emberiség általános érdekei és kilátásai szempontjából érdekelhet egészen közelről az imperializmus dzsungeljének e személyi és profitharca, hanem azért is, mert ennek a harcnak egyik legsötétebb kalandorja, leglelkiismeretlenebb gyakorlati irányítója… a magyar származású Teller Ede, az, aki az első hidrogénbombát, az emberiség békéjének legfenyegetőbb veszélyét gyártotta.”

Pál Lénárd elvtárs pedig követte a vonalat. A Népszava tudósítása szerint 1958 októberében „éles szavakkal leplezte le az imperializmus szolgálatába szegődött atomfizikusok, köztük a magyar származású amerikai Teller Ede, az USA egyik fő atomszakértőjének tudomány- és haladásellenes állásfoglalását az atomkísérletek továbbfolvtatása, a sugárveszély nélküli, úgynevezett ’tiszta atombomba’ előállításáért.”

Neumann János 1957 februárjában meghalt. Nem tudjuk, miként alakult volna az ő megítélése, ha tovább él és a rák nem veti ki őt a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kutatásokból és vitákból. A haláláról mindenesetre egyetlen szó sem jelent meg a magyarországi sajtóban. Miközben „Amerika ‘elsiratta’ a németes néven, széles körben ismert John von Neumannt. Korai, és ezért is tragikus halála természetesen országos hír lett. Beszámoltak róla a rádió hírműsoraiban és a televízió híradóiban, valamint helyi és országos napilapok is kiemelkedő helyen közöltek Neumannról részletes nekrológokat.” Ezt olvassuk Wisinger István könyvében.

A hatvanas években nagyon ritkán került elő a Neumann neve a magyar sajtóban, de amikor előkerült, akkor pozitív hangnemben, nagy tudósként emlegették őt (pl. a Magyar Nemzetben 1965-ben). 1965-ben megjelenik egy vékony tanulmánykötet is tőle, de a sajtóban nemigen foglalkoznak vele. A hatvanas évek végén már gyakrabban emlegetik őt. A MTESZ Számítógéptudományi Társasága föl is vette Neumann nevét. Vitányi Iván egyenesen Leninnel legitimálta őt a Népszabadságban: „Lenin éles harcot folytatott az ellen a felfogás ellen, amely szerint érzékelésünk és tudatunk csakis egyezményes jelekben képes megragadni a valóságot. Nem tagadta ezeknek a jeleknek a létét, de azt hangsúlyozta, hogy fogalmainkban mindig van valami képszerű, mindig van valami analógia a modell és a ‘képmás’ között. S éppen Lenin igazát húzza alá a modern kibernetikai irodalomban a magyar származású Neumann Jánosnak, a század egyik legnagyobb matematikusának A számológép és az agy című kitűnő munkája.” 

1969-ben már a Fiúk évkönyvébe is belekerül Neumann élete. A 70-es évek elején díjat neveznek el róla, szocialista brigádok veszik fel a nevét, és 1978 végén, születésének hetvenötödik évfordulóján már nagy terjedelemben méltatják az életművét a napilapok. 

A Népszava születésnapos cikke az 1978-as karácsonyi számban

Teller Ede ezután még nagyjából egy évtizedig „feketeseggűnek” számított Magyarországon. Wisinger István személyes közlése szerint még a Neumann Jánosról 1983-ban forgatott filmjének bemutatását is megnehezítette, hogy abban Teller Ede is nyilatkozott röviden Neumann Jánossal való kapcsolatáról.

Tellert 1987-ben még negatív példaként állították szembe Szent-Györgyi Alberttel: Szent- Györgyi „a tudós, aki viharzó történelmi korok gyermeke volt, minden lehetőséget megragadott az igazságkeresö, kapzsiságtól és hatalomvágytól mentes, a tudomány alakította világ megteremtésében való részvételre, a közvetlen politizálástól kezdve az irodalmi tevékenységig, az iskolateremtő munkásságig. Van, sajnos, ellenpélda is. Egy másik volt hazánkfia, a hasonló szellemi kvalitású Teller Ede ma is vezető kutatója az Amerikai Egyesült Államok űrfegyverkezési programjának.” (Magyar Nemzet, 1987. október 27.)

Pár héttel ezután, Reagan és Gorbacsov aláírta a rakétarendszereik jelentős részének felszámolásáról szóló megállapodást. Gorbacsov gyakorlatilag feladta a fegyverkezési versenyt. És egy hónappal később, 1988. január 15-én már hosszú beszélgetést közvetít a Magyar Rádió Teller Edével, a Ludas Matyi pedig barátságos karikatúrában forgalmazza Teller nevét:

Karinthy Ferenc így kommentálta a Magyar Nemzetben 1988 februárjában a kincstári Teller-kép rapid átfestését: „Ismert személyiségekre terelve a szót, csupán a magam életéből: Tito marsall hős partizánvezérból szemünk láttára vadult láncos kutyává, majd szelídült vissza Jugoszlávia népeinek bölcs atyjává. Hazánk neves szülötte, Teller Ede megátalkodott háborús uszítóból néhány itthon is közzétett nyilatkozata után, hipp-hopp, már-már békeharcossá szárnyasult.”