Melanoma malignum. Mire felocsúdtam, ki is vágták belőlem a kis mocskot.

Melanoma malignum (BNO: C4370 – Az alsó végtag rosszindulatú melanomája). Ez az én diagnózisom.

Hónapok óta figyeltem, egy „anyajegyet” a combomon. Nem volt nagy, de mintha nőtt volna és a színe sem tetszett. Nem hagyott nyugodni, június végén elmentem megmutatni egy bőrgyógyásznak. Leforrázva jöttem ki a rendelőből: nagy valószínűséggel melanoma. Azaz rosszindulatú bőrdaganat, azok közül is a rosszabb fajtából való. Azonnal ki kell operálni, legkésőbb egy héten belül. Már csak azért is szíven ütött a dolog, mert pár éve vesztettünk el egy közeli családtagunkat melanomában. Próbáltam összekaparni magam az első sokk után. Nem ment könnyen, de nem is hagyhattam el magam, vártak rám a feladatok: másnap fontos találkozó, előadás Budapesten, Kolos érettségizik két napon belül, rendelés, futnom is kellene – hisz hamarosan Skócia…

48 óra múlva már a műtőasztalon feküdtem, és mire felocsúdtam, ki is vágták belőlem a kis mocskot. A sebész dupla erősségű varratokkal látott el, mondta, hogy ezzel nyugodtan futhatok, ha nem fáj a seb. Két nap múlva futottam – és bíztam benne, hogy tévedtek a bőrgyógyászok, jó lesz a szövettan, és véget ér ez a rémálom. Egy hét múlva épp leszállt a repülőnk Skóciában – ahová a pályabejárásra érkeztünk –, amikor felhívott a kezelőorvosom az eredménnyel: melanoma. Egy világ omlott össze bennem. Ő biztatott, hogy időben mentem, korai a stádium, „X” százalék a 10 éves túlélési esélyem. Nem emlékszem a pontos számra, mert akkor már csak valahonnan nagyon távolról hallottam a hangját – és nem a térerő volt rossz. Nagyon nehéz időszak következett. Várt rám egy kiterjesztett műtét, és CT vizsgálatok, hogy nincs-e áttét valahol a szervezetemben. Közben próbáltam felhasználni az ultrafutásban szerzett tapasztalatokat: nem sajnálni magamat, a bajt tudomásul kell venni, csak a megoldásra szabad koncentrálni. A bejárást végigcsináltam, 160 kilométert befutottunk a skót versenyből – de vajon a versenyen el tudok-e majd indulni?

Azt hiszem, elég erős vagyok fejben, és nagyrészt sikerült is elrendeznem magamban a dolgokat, de a bizonytalanság borzasztó volt. Mi lesz most velem… Alapvetően nem félek a haláltól, rengetegszer gondoltam arra életem során, hogy mennyi gyönyörű pillanatban, élményben volt részem, és sokszor gondoltam ilyenkor arra, hogy ha most azonnal elmennék, akkor is hálát adhatok a sorsomnak, hogy ennyi szépet, jót kaptam. De mégis, amikor ilyen váratlanul jön szembe az elmúlás lehetősége, az kegyetlen tud lenni. Hiába az erős fej, a pozitív mentalitás nem tagadom, sokszor tört rám hajnalonta szorongás, mert az járt a fejemben, hogy még annyi mindent szeretnék megélni: látni az unokáimat, tapsolni Botinak, ahogy dobol egy koncerten, Gyurival kézenfogva sétálni öregen egy parkban – és még ezernyi dolog. Nem lehet, hogy ez történik velem… Közben igyekeztem minél többet futni, mert terápiás hatású is volt, másrészt tudtam, hogy a második műtét után már nem nagyon tudok majd a versenyig.

Július közepén aztán megvolt a második műtét is, ezúttal jóval nagyobb területet kellett kivágni a combomból. Sokkal nehezebben is ment a mozgás napokig, a futás sokáig szóba sem jött, kb egy hete tudok újra terhelni a lábamra. Kicsit talán fáradtabb vagyok a szokásosnál, de napról napra erősödök. A legfontosabb, hogy úgy néz ki túl vagyok a dolgon. Múlt héten megvolt a CT is – nem találtak semmit… Egy hatalmas szikla gördült le rólam – nem is éreztem addig, hogy ennyire nyom. További kezelésre most nincs szükség, csak rendszeresen kell majd kontrollokra járnom. Örülök a hegnek ami maradt belőle, mert emlékeztetni fog arra, bármilyen erősnek is érzem magam, mennyire sebezhető vagyok és milyen pici pont a nagyvilágban.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy írjak-e erről, mert sok mindent szeretnék, de szánakozást, sajnálatot semmiféleképpen sem. Kértem is Gyurit az elmúlt hetekben, hogy ha lehet, ne tegyen fel olyan képeket rólam, ahol látszik a kötés a lábamon, mert nem akartam, hogy bárki sajnálkozzon, vagy aggódjon miattam.

Egy dolog miatt döntöttem úgy, hogy megírom a történetem: arra kérlek benneteket, hogy figyeljetek magatokra és ha bizonytalan dolgot láttok magatokon, mutassátok meg bőrgyógyásznak, vagy még inkább: panaszmentesen is járjatok el melanoma szűrésre! (Persze ugyanez igaz a többi szűrővizsgálatra is!)

Ne feledjétek, a struccpolitika itt nem segít, a korai diagnózis életet menthet!