–

A Nobel-díjas Wigner Jenő azt állította, Szilárd Leó volt a legragyogóbb elme, akivel valaha találkozott. Erős kijelentés ez annak fényében, miféle körökben mozgott Wigner, aki Einsteint is jól ismerte! Ha a kor zsenijeit rangsorolni nem érdemes is, egy biztos:

Szilárd igazi polihisztor volt, nemcsak a fizikában, de a mérnöki tudományokban, a biológiában és az alkalmazott orvostudományban is maradandót alkotott, emellett pedig sci-fi íróként is remekelt.

Pestről (is) menekülnie kellett a csodagyereknek

„Ahogy ma látom, kutatónak születtem. Azt hiszem, a legtöbb gyerek kíváncsian kutakodó fejjel jön világra. Talán azért lettem tudós, mert valamilyen értelemben gyermek tudtam maradni” – mondta magáról a tudós nem sokkal a halála előtt, 1960-ban.

Hatvankét évvel korábban született Budapesten, a Bajza utcában, zsidó értelmiségi családban. Akkoriban (1898) még Spitz volt a nevük, ezt magyarosították a századfordulón Szilárdra. Korán kiderült, hogy rendkívüli elmével bír. Tizenhárom éves volt, amikor testvére, Béla, beteg lett és elkülönítették, Szilárd Leó pedig távírókészüléket rakott össze, hogy tarthassák egymással a kapcsolatot.

Bélával költözött később, egyetemistaként Berlinbe, a numerus clausus (amely hat százalékban maximálta a zsidó diákok arányát az egyetemeken) miatt ugyanis nemkívánatos személyek lettek a Műszaki Egyetemen. Berlinben jó kezekbe került Szilárd. Az 1920-as években a fizika tudományos központja épp itt volt. Mérnöki tanulmányait félbehagyva Szilárd Leó fizikusi tanulmányokba kezdett. A kor vezető tudósaitól tanult, köztük Albert Einsteintől.

Korai kutatásait a hőtan és a részecskefizika terén folytatta, úttörője volt mind a későbbi kvantumfizikának, mind az információelméletnek és a kibernetikának.

Einsteinnel nem csupán barátok lettek, de együtt is dolgoztak: több közös találmányt jegyeztek.

Szabadalmat adtak be például egy részecskegyorsítóra, és fontos szerepük volt az elektronmikroszkóp elkészítésében. Feltalálták a hűtőfolyadékot áramoltató mágneses szivattyút, amelynek elvét ma is alkalmazzák atomerőművekben. A találmány úgy született, hogy Einsteinnel egy mozgó alkatrész nélküli hűtőszekrényt akartak kifejleszteni, ugyanis olvasták az újságban, hogy egy egész család elpusztult egy balesetben, amit egy hűtőgép elkopott alkatrészei okoztak. Szilárd és Einstein szerkezetében a könnyen meghibásodó forgó alkatrész vagy dugattyú helyett folyékony fém elektromágneses továbbításával történt a hűtés. Hűtőszekrény nem készült a szabadalom nyomán, ám az elvet felhasználták később az Egyesült Államokban az atomreaktorok hűtésére.

Tudta, mikor kell lépni

Szilárd Leó nemcsak a részecskék mozgását, természetét ismerte jól, a politikai változásokat is pontosan detektálta. Úgyhogy még idejében elhagyta Németországot 1933-ban, a Reichstag felgyújtása után. Egy nappal később már nem jutott volna át a határon. „Bepakoltam két bőröndömet, hogy bármelyik pillanatban elhagyhassam az országot. Az embernek nem kell sokkal okosabbnak lennie a többinél, ha boldogulni akar az életben, az is elég, ha csak egy nappal megelőzi őket” – írta később.

Ezután Anglia következett, ahol tudományos munkássága mellett az antifasiszta politikai propagandát erősítette, és a nácik elől menekülő tudósokat segítette. Londonban találkozott a világhírű Nobel-díjas fizikus, Ernest Rutherford karakteres véleményével, amely az atomkutatás felé fordította érdeklődését. „Aki az atomenergia ipari méretű felszabadításáról beszél, az holdkóros” – jelentette ki Rutherford. Több se kellett Szilárdnak, azonnal fejest ugrott a témába.

Állítólag 1934-ben egy közlekedési lámpa láttán ötlött fel benne a láncreakció gondolata. Rájött, hogy ha találna egy elemet, amely a neutron hatására szétesik, és két neutront bocsát ki, akkor sikerülhetne láncszerű magreakciót előidézni, amivel atomenergiát nyerhetünk. Ez volt a későbbi atombomba receptje.

1934. március 12-én szabadalmi bejelentést tett a nukleáris láncreakció energiatermelésben való alkalmazása tárgyában, és 1936-ban titokban az atombomba működésével kapcsolatban. Nyolcezer fontot kért, hogy tanulmányozhassa a periódusos rendszer elemeit, vajon melyik elemnél következik be egy neutron hatására olyan magreakció, amely két neutront termel – de elutasították.

1939-ben, már az Egyesült Államokban élve jött rá, hogy az urán a kérdéses elem. Nem sokkal később értesült róla, hogy német tudósok is rájöttek erre, és sikerült is nekik a gyakorlatban létrehozni (uránt neutronokkal bombázva) az általa vázolt láncreakciót. Azonnal átlátta ennek a jelentőségét, és magyar emigráns tudóstársaival, Wigner Jenővel és Teller Edével levelet írtak Franklin D. Roosevelt elnöknek. A levélben (amelyet Albert Einstein is aláírt) arra figyelmeztették az elnököt, hogy a nácik hamarosan előállhatnak egy atombombával, tehát sürgősen kezdje el az Egyesült Államok is az ilyen irányú kísérleteket. A levél hatására összehívták az Uránbizottságot, és 1942-ben elindult a Manhattan-terv, az atombomba fejlesztése, amelynek munkálataiban Szilárd Leó is részt vett. Az olasz Enrico Fermivel a láncreakció szabályozásán dolgoztak, és 1942-ben Chicagóban megépítették a világ első működőképes atomreaktorát. (Ezt a szabadalmukat később az Egyesült Államok jelképes áron, egy dollárért vette meg.)

Ellenezte az atombomba bevetését

Szilárd Leót azonban kétségek gyötörték. Tudta, hogy a nácik elleni küzdelem, a nukleáris elrettentés érdekében mekkora hatalmat adott emberek kezébe a tudomány. Előre látta, hogy a bomba miatt a Szovjetunió fenyegetve fogja érezni magát, és ez fegyverkezési versenybe fog torkollni, ami az emberiség létét veszélyezteti. Tiltakozott a további fejlesztések ellen, ezért a CIA megfigyelése alá került.

Ellenezte az elkészült atombomba felhasználását is. 1945 júniusában Harry Truman elnöknek azt írta petíciójában: „A Tervben kifejlesztett fegyver által képviselt erőnek az egész világra kiterjedő társadalmi és politikai hatása különleges erkölcsi kötelességeket ró az Egyesült Államok kormányára és népére. […] Azt javasoljuk tehát, hogy mielőtt a bombát használják, […] tegyék közzé és demonstrálják annak erejét, ezzel a japán népnek alkalmat adunk arra, hogy mérlegelje, milyen következménnyel jár, ha továbbra sem kapitulálnak.”

A petíciót sok tudós aláírta, és Szilárd elküldte a Manhattan-terv bázisára, Los Alamosba is, konkrétan Teller Edének, hogy futtassa meg a kollégáinál. Teller azonban Robert Oppenheimerhez fordult, aki azonnal intézkedett, hogy a petíció ne kerüljön a munkatársak elé.

Teller sem írta alá a petíciót, és Szilárdnak azt üzente: „Beszélgetésünk óta gondolkodtam az Ön ellenvetésein a katonai felhasználás ellen. Úgy döntöttem, hogy nem teszek semmit. Az, hogy véletlenül mi dolgoztuk ki ezt a félelmetes fegyvert, nem tesz bennünket felelőssé azért, hogy hogyan használják fel.”

Meghurcolták a kiállása miatt

Szilárd a hirosimai atomtámadás után elfordult a nukleáris fizikától. Nemcsak felháborodása okán, hanem azért is, mert a Manhattan-tervért felelős Leslie Groves dandártábornok (aki az Oppenheimer című film egyik fontos figurája is) úgy vélte, a magyar tudós ügynök, és elérte, hogy kizárják a projektből. Groves nem elégedett meg ennyivel, szerette volna, ha internálják Szilárdot mint Hitler kémjét. Szerencsére ezt a tervét nem tudta megvalósítani. De a tudós mindennapjait azért sikerült megmérgeznie ármánykodásával.

Szilárd Leó a háború után molekuláris biológiával kezdett el foglalkozni, a memóriát és az öregedést tanulmányozta. Emellett az Angliából induló Pugwash-mozgalom élén állva küzdött az atomenergia békés célú felhasználásáért. Teller véleményével szemben a Pugwash azt hirdette, hogy a tudósok igenis felelősek a munkájuk következményéért.

És ennek jegyében konferenciákat szerveztek, hogy megvitathassák a legégetőbb tudósetikai kérdéseket. Szilárd és követői megpróbálták meggyőzni a politikusokat arról, hogy az atombomba csakis egy dologra használható: a háborútól való elrettentésre. 1946-ban megalapították az Emergency Committee of Atomic Scientistst (Atomtudósok Válságbizottsága), amelynek célja az volt, hogy nemzetközi irányítás alá vonják az atombombagyártást.

Szilárd megpróbált kapcsolatot kiépíteni a szovjet tudósokkal is, de Sztálin haláláig erre nem volt mód. A megjósolt fegyverkezési verseny beindult, 1949-ben a Szovjetunió végrehajtotta az első kísérleti atomrobbantását. A hidrogénbomba, valamint nem sokkal később a ballisztikus rakéták kifejlesztésével lehetővé vált a legnagyobb városok megsemmisítése pár perc alatt egyetlen bombával. Ott lógott a levegőben (már akkor is) az egész civilizációt elpusztító háború víziója.

Szilárd 1959 és 1961 között többször is Moszkvába utazott, és tárgyalt Hruscsovval is. Javaslata nyomán valósult meg a „Moszkva–Washington forródrót”, amely megkönnyíti vészhelyzetben a kommunikációt a szuperhatalmak vezetői között.

Önmagát gyógyította meg a rákból

1960-ban a tudós súlyos beteg lett. Hólyagrákja miatt az orvosok lemondtak róla, ő azonban saját kezébe vette az irányítást. Feleségével, Gertrude Weiss biológussal áttanulmányozták a szakirodalmat, majd megtervezték a gyógykezelést: az intenzív sugárkezelést. Betegsége apropóján egy új gyógyászati eljárást dolgozott ki: a rák radioterápiáját. Addig sem tétlenkedett, amíg tartott a sugárkezelés a New York-i Memorial Hospitalban. Számos magnófelvételt rögzített, amelyekben többek között feltárta szerepét a Manhattan-tervben. És megírta szatirikus novelláskötetét, amelynek címe A delfinek hangja. Az egyik írásában kifejti, mit kell tenni akkor, ha a tudomány fejlődése nagy veszélybe sodorja az emberiséget.

Szerinte nagyon sok pénzt kell adni a kutatásra. Ha ugyanis van sok pénz, akkor nagyon sok bizottságot kell szervezni a felosztására, és a tudósok ideje elmegy az adminisztrációra, így a tudomány fejlődése megáll, és az emberiség megmenekül.

Szilárd Leó végül négy évvel élte túl a rákját. 1964. május 30-án szívroham ölte meg álmában, a szervezetében nyoma sem volt daganatos sejteknek.

Tudományos örökségén kívül sok anekdota is maradt utána. Öntörvényű, szellemes ember volt, remek humorérzékkel. Állítólag a délelőttöket mindig a kádban töltötte, ott támadtak a nagy ötletei. Igazi különc hírében állt, bár, ha belegondolunk, talán olykor bogarassága mögött is életének keserű tapasztalatai álltak. Élete utolsó néhány évét leszámítva mindig szállodában lakott, és elő volt készítve egy-két csomagja arra az esetre, ha hirtelen menekülnie kellene.

Hamvainak egy részét végakaratának megfelelően léggömbön eresztették szélnek.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT