„Megőrültetek?! Most utaztok Lengyelországba, amikor a háború miatt utálnak bennünket?! Kiszúrják az autótok kerekeit, jobb esetben megkarcolják, s úgy fognak rátok nézni, mint a páriákra. De ha már oda, pont a tengerpartra, ahol állandóan esik az eső, hideg a víz?!” – esett nekem az egyik barátom, amikor közöltem vele, hogy mi a tervünk ezen a nyáron.
A határőr elkérte a papírjainkat
Persze volt bennünk kisebb aggodalom,
hogy a „lengyel–magyar két jó barát…” szlogen legalábbis időlegesen áldozatul esett a világpolitika mocskos oltárán,
ám inkább a viharos szelek, a felhőszakadások formájában megjelenő égi áldásoktól tartottunk, bár ezt is jobban elviseltük volna, mint az otthoni 35 fokot, amikor a hőség rátelepedik az ember testére, és nem enged a gusztustalan szorításából.
A hazai kánikula meg a kíváncsiságunk lenyomott minden ellenérvet, nagyon érdekelt bennünket, hogyan fogadják most a magyarokat, van-e háborús pszichózis, vannak-e „Fuck you, Putin!” falfirkák, plakátok, hány ukrán zászló lengedezik a szolidaritás jegyében. Meg egyébként is, eddig mindig jó volt a lengyeleknél lenni, s Gdansk már hosszú évek óta a bakancslistánk kiemelkedő helyén szerepelt.
Chizsnénél léptünk be Szlovákiából Lengyelországba, a határon azonnal megállítottak, egy unott, inkább flegmának, mint ellenségesnek tűnő egyenruhás elkérte a személyi igazolványunkat, valamint a kocsi papírjait, és a társával hosszasan vizslatták a dokumentumokat.
– Na, kezdődik – gondoltam, ám perc után mindent visszaadott és elköszönt.
Az első megállónk Krakkó volt, ahol már jártunk korábban, de nekem a 23 évvel ezelőtti vizitből csupán annyi maradt meg, hogy nagy, szép és igazán látványos. Azt most, 2023-ban is meg kell állapítanunk, hogy valóban gyönyörű a hazánkhoz ezer szállal kapcsolódó 800 ezres város, rendezettek, tiszták, szinte hibátlanok az utak, járdák, az épületek többségét felújították, látszik a viszonylagos gazdagság, a jólét. De az még feltűnőbb volt, hogy egy szimpla hétköznapi estén is akkora élet volt a belvárosban, mint Budapesten hétvégén.
Sokkal jobbak az utak, mint nálunk
A hatalmas főtér, a Rynek Glówny, valamint a környező utcácskák, a Wawelig, a középkori királyi váregyüttesig vezető korzó tele volt sétálgató, vásároló emberekkel,
a több tucatnyi étterem, kocsma, kávézó szinte dugig vendégekkel.
Mi valami helyi specialitást, darált húst ettünk, ami azonban erősen felejtős volt. Ám furcsa módon alig hallottunk külföldi szót, s az is meglepő volt, hogy egyetlen magyarral sem találkoztunk, de lehet, hogy csak a véletlen műve volt. S csupán egy arab családot láttunk, egy középkorú férfi kóricált öt burkába beöltözött nővel és egy fedetlen fejű kislánnyal, így nem lehetett eldönteni, közülük melyik vagy melyek a felesége(i) és a gyerekei.
Másnap Torun felé vettük az irányt: a valamivel több mint 440 kilométeres távolságot végig autópályán lehet megtenni – ennek az első része, a A4-es fizetős csak –, így is több mint hat órát ültünk az autóban, mert Katowice környékén hatalmas útfelújításba botlottunk, ráadásul zuhogott az eső. Egyébként sokkal jobbak az utak, mint nálunk, nemcsak az autópályák, hanem az alacsonyabb rendűek is, de ez nem véletlen, sok helyen egy sávon lehet csak haladni, így a vártnál hosszabb menetidővel kell számolni. Katonai konvojjal is találkoztunk – a nyolc nap alatt azonban mindössze ezzel az eggyel –, egy harckocsit szállított egy bazi nagy jármű, több kisebb pedig kísérte.
Viszont nagyon csodálkoztunk azon, hogy alig volt külföldi rendszámú autó, pedig
azt hittük, lesz bőven német és annál is több ukrán, de ez utóbbiból jó, ha tízet láttunk a 2600 kilométeres út során.
A 200 ezres Torun Európa egyik legszebb óvárosával rendelkezik, nem csoda, hogy felkerült az UNESCO listájára, a gótikus épületek között sétálgatva valóban úgy érzi magát az ember, mintha évszázadokat ment volna vissza az időben. Itt született Kopernikusz, természetesen a leghíresebb múzeum az ő munkásságát mutatja be, azt viszont nem értettük, hogy a börtönt miért kellett az ódon falak közé, az egyetem mellé beköltöztetni. A Visztula partját most újítják fel, teljesen fel van túrva minden, jövőre talán az is szép lesz, de így is sokan bámulták a folyót, miközben kortyolgatták a sört.
Az éttermi árak kissé magasabbak
A bédekkerek melegen ajánlják, hogy érdemes átmenni a túlpartra, onnan elképesztő látványt nyújt a város panoráma-látképe. Hittünk az útikönyveknek, megnéztük, igazuk volt. Akkor láttuk az első ukrán zászlót, az egyik épületre feszítették ki, jó nagy volt, több száz méterről is jól látszott.
Korábbi lengyelországi utazásaim során nem sikerült megfejtenem, mitől jó a lengyel konyha, emiatt, s mert egy nappal korábban nem volt túl jó tapasztalatunk, így most indiai étterembe ültünk be. S nem tévedtünk, a szósz elképesztő ízkavalkádját a mai napig érezzük a szánkban, a sör legalább helyi volt, de ennél is ittunk már jobbat. Cserébe legalább sokat fizettünk, mert az éttermi árak kissé magasabbak, mint nálunk,
ha eltekintünk egy-két balatoni horrorbüfétől vagy Váci utcai turistafosztogatótól.
Másnap átugrottunk az 50 kilométerre található Bydgoszczba. A 350 ezres város nem tartozik az „ezt mindenképp látni kell!” helyek közé, de a Visztula-part, a budai Millenárisra kísértetiesen hajazó Malom-sziget megéri a pár órás kitérőt. Este ismét a toruni indiai étteremben kötöttünk ki – kár lett volna kockáztatni –, most más szószvariációval próbálkoztunk, hasonlóan kiváló eredményekkel.
Észak felé haladva először megnéztük Gniew kastélyát, amelyből hotelt varázsoltak, itt a kisváros főterén került először szóba, hogy magyarok vagyunk.
Csináltak egy csatornát, hogy ne függjenek az oroszoktól
– How are you from? – szegezte nekünk az obligát kérdést a kebabos arab pincér, és nagyon örvendezett, amikor elmondtuk, hogy Budapestről, de nem hagytuk, hogy kifejtse az öröme okát, mert kimenekültünk a 40 fokos üzletből. Nem hagyhattuk ki Malbork középkori erődítményét sem, amely állítólag a világ legnagyobb téglából épült vára, s nyilván ez is a világörökség része. Valóban brutálisan nagy, az viszont kissé illúzióromboló, hogy tőle pár száz méterre 70-es években készült panelházak virítanak.
Mielőtt még Gdansknak vettük volna az irányt, a tőle keletre fekvő, egy-két kilométer széles félsziget felé vettük az irányt, amelynek a túlsó fele már az Oroszországhoz tartozó kalinyingrádi (königsbergi) exklávéhoz tartozik. Az tűnt fel, hogy már a Visztula-turzás (ez a becsületes neve a félszigetnek) elérése előtt iszonyatos mennyiségű autó jött velünk szembe, s nem értettük az okát. Igaz, hogy van ott egy látványosság, a tavaly ősszel átadott csatorna, amelyet azért készítettek, hogy az Elblagból és a környék más part menti városaiból induló lengyel hajóknak ne kelljen orosz vizekre hajózniuk, hogy kijuthassanak a Balti-tengerre, szeptember óta ezt közvetlenül, saját hazájukon keresztül megtehetik. Ám később kiderült, valóban nem ez a műszaki létesítmény vonzza az eszméletlen mennyiségű embert, hanem
két nyaralóhely, elsősorban Krynica morska, amelyet a jelek szerint imádnak a lengyelek.
A kisvárosban a földnyelv egyik oldalán, az öböl felé eső részen vannak a szórakozóhelyek, éttermek, kikötők, bazárok, a másikon, a nyílt tenger felé a hotelek, plázsok. Este volt, 19 fokos a víz, már alig fürödtek, de még tömegek tapicskoltak a homokban. Mi továbbmentünk – fél órába telt, mire átverekedtük magunkat a településen a lélekölő dugóban –, kíváncsiak voltunk, van-e határállomás. De a következő faluban, Nowa Karzmában véget ért az aszfaltút, egy kemping volt a végállomás, nem lehetett tovább menni. Talán gyalog igen, de kihagytuk, pedig már alig pár kilométerre volt Oroszország, ám egyetlen rendőrt, katonát nem láttunk a környéken. Addigra besötétedett már, és sok feltúrt út várt még Gdanskig, ráadásul a nagyváros előtti autóúton baleset miatt másfél óráig rostokoltunk, így éjfél után értünk csak a külvárosi hotelbe.
Az egyik hivatalos épületre kitettek egy ukrán zászlót
A mintegy 600 ezres
Gdansk tényleg Európa, ha nem a világ egyik legszebb városa
a hasonló méretű települések kategóriájában. A második világháborúban iszonyatosan lerombolták – a folyóparton a hatvanas években készült fotók mutatják be, micsoda borzalmas pusztítást végeztek az épületekben –, de mindent gyönyörűen újjáépítettek. A történelmi sétálóutcáját, a Dlugi Targot pedig bármelyik világváros elfogadná, és egész utunk során itt hallottunk egyedül magyar hangot. Este rábukkantunk egy olyan étteremre, amelyik úgy hirdette magát, mint ahol többféle, nagyon finom pirogot árulnak. S nem túloztak, így a lengyel konyha szerzett nálunk egy –, ok, legyen kettő – jó pontot.
Gdansk mellett van közvetlenül Sopot – gyakorlatilag egybe vannak épülve –, amely elegáns fürdőváros, gyönyörű épületekkel, sok kávézóval, étteremmel, fizetős mólóval, hosszú, homokos parttal, siófoki fílinggel. Semmiben nem különbözött a hangulat egy mediterráni beachétől, pedig a levegő hőmérséklete 10-15, a vízé 6-8 fokkal volt alacsonyabb, ennek ellenére rengeteg ember fürdött, napozott.
A tenger nyugodtabb és kissé melegebb is itt, mint másutt, a Balti-tengeren,
ugyanis ernyőként óvja a várost a nagy áramlatoktól, szelektől a fölé benyúló félsziget. Sopotban találtuk egyébként a legközvetlenebb utalást a háborúra. Az egyik hivatalos épületre kifeszítettek egy ukrán zászlót, s azt írták a táblára, hogy szolidárisak a harcukkal.
A 250 ezres Gdynia a hármas város legszerencsétlenebb tagja, mert sem nem szép, sem nem elegáns, s egyáltalán nem izgalmas. Egy hatalmas kikötője és egy jellegtelen belvárosa van,
de legalább egy nagyobb dombja is, erdővel, ahonnan megközelíthető a tenger
– így itt sokkal izgalmasabb a part, mint szinte a környéken mindenütt, ahol egyhangú, sík a terep.
Sehol egy Dujsebájev
Gdansktól majdnem ezer kilométer Budapest, így hazafelé beiktattuk a csak kis kerülőt igénylő megállót, a lengyel kézilabda-fővárost, Kielcét. De egyetlen Dujsebájevvel sem találkoztunk, még csak annak a nyomával sem – plakátok, mezek, jelvények, akármi formájában –, hogy ez ez a város a sportág egyik központja, talán a helyiek nem tudják megbocsátani, hogy idén elbukták a BL-döntőt. Helyette egy hangulatos, kocsmákkal telepakolt főtérbe, egy közepesen érdekes templomba, valamint egy legalább egy kilométer hosszú sétálóutcába botlottunk, amely azonban túl nagy egy 200 ezres városnak, így bár andalogtak rajta páran, végtelenül kihaltnak tűnt.
A helyi ukrán éttermet néztük ki magunknak a vacsoránk helyszínének, ám ennek nem politikai oka volt, hanem mert jó értékelést kapott a google mapsen, és gondoltuk, megkóstoljuk a borscsot, amelyről áradoztak. Elvileg este 9-ig volt nyitva, mi 8 előtt értünk oda, de szomorúan közölte az oficiantka, hogy a konyha már bezárt.
Így hiába akartuk e szerény módon is támogatni az ukránokat
– s közben enni egy finomat – önhibánkunkon kívül ezt nem tehettük meg.
Másnap, hazafelé már csak az impozáns Chęciny váránál álltunk meg – érdemes volt, jó állapotban van az épületegyüttes, pazar a fekvése, a tornyából remek a kilátás –na meg Árva váránál, ami ugyan már Szlovákia, így egy másik történet, de egy brindzás haluskáért hatalmas áldozatokra is képesek lennénk.
Érdemes nekivágni
Lengyelországban talán egyedül az ízletes helyi ételek, meg a hegyek, dombok hiányoztak. Aki azonban szereti a szép, tiszta, rendezett, európai szinten is kiemelkedően rangos városokat, a különleges Balti-tengert, a kulturált, láthatóan jómódban élő embereket – koldus, hajléktalan, város bolondja, bunkó autós persze ott is van, de csak elenyésző számban –, s nem hiányoznak nekik a multikulturális élmények, a politikai felhajtás, az nyugodtan induljon útnak, jó élményekkel fog hazaérni.
Még akkor is, ha magyar, sőt, akkor annál inkább.https://mandiner.hu/kulfold/2023/08/balti-tengerre-magyar-ilyen-ma-beutazni-lengyelorszagot