70 év. Kinek több, kinek kevesebb. Hosszú? Rövid? Múló idő. Hol rohan, hol meg szinte áll. Rohan az idő. Megáll az idő.
Időnk jelentős részét „hiábavaló fáradozással” töltjük. Lótás-futás, tevés-vevés, igyekvés-törekvés. Sóhajtozás, panaszkodás. „Az élet túl nehéz”- mondogatjuk. Túl sok körülöttünk a gondozásra váró tárgy és a gondoskodásra vágyó ember. Nem tudunk eleget tenni minden felénk irányuló elvárásnak. Megfelelési kényszer. Másokhoz hasonlítani akarás. Akárki lét. Bárkivé válás. Magány. Szorongás. A magányos tömeg társadalma.
Telnek a percek, órák és napok. Okos szerkezetekkel mérjük. Naptárazunk. Máshogyan kellene. Véges az időnk. Születésünktől halálunkig tart. Csak ennyivel gazdálkodhatunk. De ennyivel gazdálkodhatunk! Számlálgatása, eltékozlása helyett, jól sáfárkodhatunk vele. Intenzívebben élhetünk. A meghosszabbítására, mennyiségének növelésére törekvés helyett intenzitásán, minőségén változtathatunk.
Az idő: visszaszámlálás. Visszaszámlálás halálunktól. Aminek nem tudjuk pontos idejét. Csak azt, hogy eljön, bekövetkezik. Előre kellene futni hozzá, egyenlőre gondolatban csupán. Végig gondolni: mire szeretnénk emlékezni majd akkor, amikor éppen meghalunk? Hogyan összegezzük majd akkor az életünket? Mi lesz az, amitől a mi saját, senki máséval össze nem téveszthető életünkké válik? Mitől a miénk, és csak a miénk? Akárki lét: helyettesíthető, pótolható, felcserélhető. Vagy a saját, igazi, autentikus életünk? Az, melyben kiteljesítjük, megvalósítjuk és megmutatjuk a bennünk rejlő, csak ránk jellemző világunkat? Beteljesítjük-e hivatásunkat? Teljesítjük-e azt, amiért itt vagyunk?
Van-e rá időnk? Elég-e 70 év? Vagy a 27, 48, 59, 91? Mennyi a kevés? Mennyi a sok? Kinek, mire elég?
Mi a lét értelme? Mi a saját életünk értelme? Gondolkodunk rajta? Vagy nincs rá időnk?
Mennyi hárítás, kibúvó, mentség. Magyarázása annak, hogy miért is nem. Pedig mi szeretnénk, igazán, de még mennyire. Vágyódunk rá. Alkotni, alakítani, jobbá tenni. Hogy örüljenek az emberek. És örülhessünk mi is. Szeretni, amit csinálunk, amit létrehozunk, ahol élünk, ahogy élünk. Szerelemmel szeretni azt, akivel élünk. Nemcsak úgy ellenni vele. Nemcsak végezni a munkánk – úgy ímmel-ámmal. Nemcsak elviselni egymást.
Csodákat tenni! Csodálatos világot teremteni! Csodálatosan élni! Csodálni a Másikat. Olyanná válni, hogy csodálhatóak legyünk. Megélni, hogy van, aki csodálatosnak talál. A Jelentős Másik szemében csodásnak látszani. Kölcsönösen inspirálni egymást.
Badarság? Mesebeszéd? Álomvilág? De hát kell egy álom. Merni kell álmodni egy álom-szép-világot. Amit érdemes megteremteni. Merni megtenni azt, ami igazán fontos! Kockáztatni, vállalni, áldozatot hozni, belevágni!
Szabad ezt? Hihetjük még? Méltók vagyunk rá? Igen, igen, igen.
Isten annyira szeret bennünket, annyira bízik bennünk, hogy magához emel, beavat a teremtés titkába, alkotónak akar látni. Azt akarja, hogy Őt jelenítsük meg, Ő látszódjon az életünkön. Azt akarja, hogy bölcs szívvel számláljuk napjainkat. Ne pazaroljuk tovább időnket hiábavaló fáradozásra. Ne szenvedjünk, ne búslakodjunk. Vigadjunk és örüljünk egész életünkben. Persze ne holmi pótszerek mámorában. Ismerjük meg és éljük át az alkotás, a jobbítás, a változtatás mámorító érzését. Amikor a kezünk, a szellemünk munkájával alakítjuk a világot, és benne az életünket, méghozzá olyanokkal közösen, akikkel szeretjük egymást.
Isten saját képmására teremtett bennünket. Nem a félelem lelkét adta nekünk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Nem kell a múlton bánkódnunk és a jövőtől rettegnünk. Boldogságra születtünk. Arra, hogy jól sáfárkodjunk a talentumainkkal. Arra, hogy szeressünk és szeressenek.
70 év. Két nap híján megadatott.
Szentgyörgyi Albert 70 éves korában tanult meg vízisízni. Jan Paul Sartre-tól a születésnapján megkérdezte egy újságíró, hogy milyen jeleit tapasztalja az öregedésnek. Azt válaszolta, hogy egyenlőre csak azt, hogy ilyeneket kérdeznek tőle…
Mindig kapok ajándékokat. Ma is kaptam már kettőt. Reggel, templomba menet, a 70 évről gondolkodtam. S mit ad Isten? A lelkészünk az igehirdetést azzal kezdi, hogy „Életünk ideje hetven esztendő”, és így tovább. A Zsoltárok könyvéből olvasta fel. Istentisztelet után az egyik hívőtársam odajött hozzám, azzal, hogy szokta olvasni, amit írok az fb-n az Istentiszteletekről, amiken együtt veszünk részt. Azt mondja: örül neki. Örülök én is. Igen, az Örömhír továbbadható, az örömünk megerősíthető.
Köszönöm az ajándékokat. Köszönöm az időt. Jó lenne munkálkodni még. A 90. Zsoltár befejező szavaival kérem: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá”. Hagy teljen munkánkban, szeretetünkben öröm.