Elfogadtam a miskolci ajánlatot, ahol lakást kaptunk és a Déli Hírlap alapító tagja lettem

Valahogy minden karrier elkezdődik egyszer, simán vagy döcögősebben. A szakmai ifjúkorod milyen volt?

Sokat köszönhetek a fehérgyarmati iskolaigazgatónak, Gacsó Lászlónak, akit 1954-ben a megyei tanács művelődési osztályvezetőjének neveztek ki. Felkarolt, tanítványaként a csapatába kerültem, járási művelődési házaknál lettem művészeti előadó. Először tehát nem a rádiónál próbálkoztam, a Szabolcs megyei lapban jelentem meg. A jó emlékű szerkesztő, író Sipkai Barna közölte a jegyzetemet korrekció nélkül. Tíz esztendeig külsőztem a Kelet-Magyarországnál. Főleg kritikákat, portrékat, riportokat és vasárnapi tárcákat írtam. A nyíregyházi rádió stúdióvezetője három különböző műfajú írást kért tőlem mutatványul, aztán az első üresedéskor belső munkatárs lettem és a miskolci áttelepülésig szerkesztő riporterként rádióskodtam tíz éven át. A nyírségi város azonban csak albérletet biztosított négytagú családomnak (ha nem így történik, ott öregedtem volna meg), így elfogadtam a miskolci ajánlatot, ahol lakást kaptunk és a Déli Hírlap alapító tagja lettem. Tíz év után szóltak, hogy az Észak-Magyarországnál is szívesen látnak.

Rádiós szerkesztői, kulturális újságírói múltad után színházigazgatónak neveztek ki Miskolcon. Váratlanul ért a jelölés? Mit érez ilyenkor az ember?

Amikor Tóth Dezső miniszterhelyettes magához kéretett, fogalmam sem volt milyen jövő vár reám. Körülbelül 2 órát beszéltünk a színházról, voltak már színházi élményeim, hiszen nyíregyházi rádiósként sokat jártam Debrecenbe, ahol a hajdúsági város kulturális ügyeivel, főleg színházának bemutatóival, eseményeivel foglalkoztam. Találkoztam itt Latinovits Zoltánnal, és mindenekelőtt a felejthetetlen igazgatójukkal, Szendrő Józseffel. Többször részt vettem ottani főpróbáikon, egyszer csak a direktor hátra szólt a rendezőnek: nem látok, mert sötét a színpad. Mert az a színház, amit látnak és hallanak. Miskolci színházigazgatói jelölésemet bátran elvállaltam, abban azért nem voltam egészen biztos, hogy sikeres lesz majd a „vállalkozásom”. S miután nem akartam két szék között a földre huppanni, kikötöttem, hogy folytathassam majd az újságírást. A párttitkár megnyugtatott: „nézd Béla, újra gomboljuk majd a mellényt”. Az ígérete (főszerkesztői állást kapsz) megnyugtatott engem, de szerencsére nem volt szükség újra gombolásra.

Mire vagy a legbüszkébb két évtizedes színházi pályafutásodon? A direktor karmester, akinek a nagy egyéniségek között is meg kell találni a hangnemet, az egyensúlyt. Mi ennek a titka, szerencsés esetben elég hozzá egy kiváló társulat?

A társulatra vagyok a legbüszkébb, ami négy nemzedékből (pályakezdők, derékhad, a nyugdíj előtt állók és a nyugdíjas színészek) verbuválódott és a „Most mind együtt” színdarab címe lett a szlogenünk, sok lélekemelő munkát tudtunk végezni. A folyó medrében sok ezer kavics forgatja, koptatja egymást, végül valamire mindegyik jó lehet. Valahogy így lehettünk mi is, mire mindenki megtalálta a helyét: szépen belesimult a maga tehetségével. A színházban nincs pardon!

Önbizalom kezdettől fogva van vagy csak a sikerek hozzák meg?

Önbizalom nélkül ne fogjon senki a húrok pengetéséhez. Ám ne tréfáljunk. A pályakezdő ugyanis valamiképpen a hályogkovácsok rokona. Nem képes felmérni a feladat horderejét. De hát azért vannak, lennének a szerkesztők, meg az idősebb tapasztalt kollégák. Meg aztán nem csak más jó példáján, de más kárán is lehet tanulni. Amit meg lehet tanulni, az fontos, de nem elég. Márai Sándor szinte elvérzett egy német lap iskolájában. Aztán hagyta az egészet, s írta a cikkeit más rangos újságoknak – természetesen németül – s minden sora megjelent. Nagyjaink közül kiket tanítottak iskolában újságot írni? Krúdyt, Szép Ernőt, Kosztolányit, Hunyadi Sándort biztos nem. Még kártyázni is „magántanulóként” szerezték ismereteiket, ami nem is volt olcsó mulatság. Az önbizalomról még annyit, amikor paraszti nagyapám 5 évesen felültetett a lóra, nem féltem. Utána egyedül is lovagoltam. Később a legkeményebb lovait is meg tudtam ülni, olyan biztonsággal, mint öregapám szelíd szürkéjét. Ámbár egy tomboló mén semmi egy tomboló színészhez képest! A beiktatásomra együtt mentem a színészekkel, akik megszokták, hogy naponta együtt mozgok velük riporterként. A többségnek fogalma sem volt, ki lesz az új direktor. Amikor a nézőtéren fölfedeztem barátomat, Fehér Tibort, Pufit, azonnal visszatért a régi kedvem. Mondtam is neki, egyeztessük óráinkat.

Hosszú munkásságod alatt mi volt a legemlékezetesebb élményed, és mi a legrosszabb?

Évtizedek múltán már mindent békévé old az emlékezés. Arany Jánost idézve „lócsiszárokkal” én is találkoztam (véletlenül sem a tehetséges színházi rendezőre, Csiszár Imrére gondolok, aki színházunk művészeti vezetője volt az én időmben – bocs). Sok érdemes kortársamra emlékezem, például Váci Mihályra, aki barátságába fogadott, és több kirándulást is tettünk egykori iskolájának településén, ahol pályakezdő tanítóként sorkoszton élt a bokortanyai tirpákok között. Engem viszont nemegyszer az asztalához ültetett a költő, akár az édesanyja főztjét élvezhettük Nyíregyházán, akár a New York Kávéház vendéglátását Pesten. De kellemes estéket töltöttünk Mihállyal középiskolai kollégiumokban, és volt mit fülelnem, tanulnom, ha Margócsyéknál (Dr. Margócsy József, egykori Eötvös kollégista, ekkor már a tanárképző főigazgatója) töltöttük az estet. A teátrumban minden siker, taps, nagy öröm és élmény. Számomra a legfájdalmasabb mindig az volt, ha rosszullét, betegség miatt nem léphetett színpadra a színész. Egerben a Pygmalion egyik főszereplője Blaskó Péter volt, akin annyira eluralkodott epebántalma, hogy megszakítottuk az előadást. Szerencsére a nézőtéren több orvos is volt, akik segítettek. Tényleg világhírű lett Jancsó Miklósék Csárdáskirálynő-je, mi örömmámorban úsztunk, amikor Igó Éva heveny gyulladásban szenvedett, de utolsó erejével megformálta Stázi figuráját. A New York Times vasárnapi számában egy teljes kolumnán méltatta a miskolci bemutatót. Az amerikai újságíró így lelkendezett:” Örülnénk, ha nekünk ilyen színészeink lennének!”

Előfordult olykor, hogy bizonytalan értékű döntéseket hoztál, melyekre ma már nem szívesen gondolsz vissza?

Kétségtelen, kisebb- nagyobb elgyengüléseim természetesen előfordultak. Dégi Pista a vízárust játszotta Bertold Brecht A szecsuáni jólélek című drámájában. Csiszár Imre úgy képzelte el e figurát, hogy egy babakocsi vázára rátettek egy tejes kannát, ez lett a vízárus kellékeamelyet egy idő után a színésznek fel kellett volna vinnie a színpadra. A műszaki felügyelő ezt két hétig elszabotálta. Ezek után Csiszár borzasztó okosan nem állt szóba vele. A műszaki ügyelő aztán vett egy vadi új gyermekkocsit, amit átalakítottak a megkövetelt formátumúvá. Csiszárral egyébként sokkal jobb viszonyban voltam, mint azt a társulat hitte, de van olyan eset, amikor semmi nem akar összejönni. Aztán kiderült, hogy a színházat nem lehetett fűteni. A sok kellemetlenség miatt lementem az öreg jószándékú fűtőkhöz, akik elmondták nekem: a problémát az okozza, hogy a gazdasági igazgató – a jóakaratú Kerékgyártó Laci spórol – és a legrosszabb minőségű szenet vette meg. A központi fűtéssel végül megoldódtak a gondok.

Egy képzeletbeli rangsorban, melyet újságírói, színházigazgatói, rendezői, írói pályafutásodról készítenél, mik lennének azok, amiket semmiképpen nem hagynál ki?

Akármilyen furcsán hangzik, én már gyermekkoromban – persze nem tudatosan – mintegy újságíróként voltam jelen szolíd kíváncsiságommal. 4000 lelkes szülőfalumnak, Csanádapácának nem volt olyan helyszíne, ahol ne fordultam volna meg. Minden kismester – kovács, bognár, cipész, csizmadia, asztalos, stb. – műhelyében otthonosan mozogtam, bár  egyik mesterségre sem készültem. Persze ministráltam, harangoztam, de nem akartam pap lenni. Nagyapám paraszti tanyáján több időt töltöttem, mint a 12 unoka együttvéve. És mindenütt hallgattam és kérdeztem, de nem faggattam a felnőtteket. Elfogadtak. Felcseperedve rájöttem, hogy a hírek iránti kíváncsiság nélkül nem születtek volna újságok. A hírek természetesen megelőzték a lapok létrejöttét, előbb volt a hír, mint az újság, a betű, a nyomtatás. Dehát manapság az elektronikus információáramlás időszakában ki gondol már a hírnökökre, a regősökre, kobzosokra, vagy az első hazai „riporterre”, Tinódi Lantos Sebestyénre, aki nem csupán az eseményekre koncentrált, azaz nemcsak leírt, hanem magyarázott, következtetett, summázott is. Szerb Antal szavaival:” az énekmondás és a könyvnyomtatás határán a lantos Tinódi mindig igazat írt, szemtanúkkal beszélt, helyszíni tanulmányokat folytatott.” 20 évet húztam le a Miskolci Nemzeti Színháznál, de emellett további 18 esztendeig színházi ismereteket tanítottam a Miskolci Bölcsész Egyesületnél. Mindezek alapján felesleges lenne színházhoz való kötődésemet magyaráznom, de ennek ellenére elsősorban és mindenek felett újságírónak érzem magam 1960-tól mostanáig, még ha szeretem is a színházat, és valamit azért tudok is róla. (lásd a színházi lexikont)

Termékeny íróként a színház világáról is szólnak regényeid…

Az előzménye az lehetett, amikor még az igazgatóságról szó sem volt, írtam, szerkesztettem Siklósi Lacival együtt a havonta megjelenő Színházi Esték-et. Úgynevezett színházi emberek nélkül nincs színház, mint ahogy közönség nélkül sem. Némely színházi élményemet tárcákban örökítettem meg. Első – kifejezetten a színház világáról szóló – kisregényem a Szűzprimadonna címmel látott napvilágot, majd ezt követte a Pelyvarosta és a Gyermekkor térképe. Eddig 12 kötetem jelent meg.

Sokat változik egy ember értékrendje, mire 88 éves lesz. Elbeszélgetsz barátaiddal ebben a korban az élet alapértékeiről?

Beszélgetni szinte vég nélkül szeretek. A véleményemet soha nem rejtettem véka alá, nem is hangoztattam mindenáron, azért nagyon örültem, amikor változtak az idők, és az összes határon túli színházban szerepelhettünk. Azt persze nem bánnám, ha még csak 70 éves lennék, az egész hosszú életem azonban nem szeretném ismét végig élni. Ami az idősek társaságát illeti, anyámat említeném. Nyolcvanon túl már nagyon féltettük. Mikor legjobb barátnője beköltözött egy kitűnő otthonba, biztattuk, hogy töltsön ott legalább egy napot, tapasztalja meg, lakható lenne-e számára. Az a helyzet, hogy a húgoméknál, meg nálunk is könnyen klimatizálódott, de 1-2 hét után már utazott haza az ő kis birodalmába, ahol csak a virágai várták. Nos az ajánlott idősotthontól el volt ragadtatva. Élményeit így summázta: minden nagyon szép, minden nagyon jó … csak az a rengeteg öreg…

Ízig-vérig értelmiségi, klasszikus műveltségű alkotóként sokat tettél Miskolc kulturális és színházi életéért. Méltán kaptad meg a „Pro Urbe” kitüntetést. Mit jelent számodra az elismerés?

Az elismerésnek természetesen örül az ember, de nem úgy, mint a katonák, akik elvárják az előléptetést. Én azért nem viselem a Déryné-gyűrűt, nem tűzöm ki az Aranytollat, az életművet pedig nem a díszes oklevelekkel szeretném hitelesíteni. Az egyik legnagyobb kitüntetésem, hogy még jóval az igazgatói kinevezésem előtt megkaptam a színház liftkulcsát, egyedül kezelhettem. Mindössze hárman voltunk erre jogosultak. Nem lenne könnyű összeszámolni hány kitüntetést kapott a társulatunk: Jászai Mari- és Érdemes Művész- díjat, sőt Kossuth- díjat, mint Csiszár Imre korábbi felesége, Szakács Györgyi jelmeztervező. De neked felvillantom azt a kitüntetést, igenis kitüntetést, ami megfoghatatlan, de örök, míg élek. Először a Kilián gimnáziumban voltam érettségi elnök. Kitűnő légkör, sárospataki indíttatású, szellemiségű tanári kar, igazgató az utánozhatatlan Palumbi Gyula, de még elődje is érettségiztet nyugdíjasként, aki nem más, mint a Kossuth-díjas Peja Győző. Örültem, hogy köztük lehetek. Igyekeztünk élményszerűvé tenni ezt a sorsdöntő pillanatot a diákok számára. Javasoltam, hogy a néhány jelesnek már az eredményhirdetéskor adjuk át az érettségi bizonyítványt. Így is lőn, aminek tán a várakozó szülők örültek leginkább. Nos, a záró értekezleten felállt Peja Győző, és felém fordulva ezt mondta: „Az elmúlt napokban fiatalkori magam láttam benned”. Csaknem 45 éve ennek. Győző bácsi azóta is le- lenéz reám.