A minapi kipcsak lányokkal közös fotómat közreadó bejegyzésem kisebb vihart kavart a Facebookon. Ezt az ártatlan fotót eddig közel nyolcvanan osztották meg, nem egyszer alpári üzenetek kíséretében. Lehet azon vitatkozni, hogy a mi kultúránkból nézve milyen esztétikai minőséget képviselnek a lányokon látható ruhák, bár nem árt tudni, hogy egy neves kirgiz iparművész hölgy tervezte őket, aki a hagyományos sztyeppei motívumokat és anyagokat használja fel a kortárs ruhakölteményein. A magyar tervezők közül a kiváló Tünde Hrivnák munkásságát hoznám fel párhuzamként.

A legszomorúbb az egészben az volt, ahogyan a „tolerancia bajnokai” megnyilatkoztak a magyarországi kunok rokonairól, a kipcsakokról. Lenézően, lasajnálóan, tiszteletlenül. Mások kultúrájának, tőlünk távol élő nemzetek szokásainak a kinevetése nyilván nem szolgálja a saját kultúránk elfogadtatásáért folytatott küzdelmet. Olyanok írtak fröcsögő kommenteket a fotóm megosztásaihoz, akik önmagukat nagyon sokra tartják, s akik korunk divatos kisebbségei érdekében harciasan szólalnak fel, s a velük vitázókat egy laza mozdulattal kiáltják ki homofóbnak vagy intoleránsnak.

Összegezve: miért ne lehetne Kirgizisztánba utazni, ott megismerni az egyébként rendkívül színvonalas Kirgiz Nemzeti Múzeumot? Miért ne lehetne értékes és lelkileg is felemelő baráti találkozón részt venni a Kirgizisztánban elő, magukat kipcsakoknak tartó művészekkel, értelmiségiekkel, akadémikusokkal, akik olyan szeretettel és nyitottsággal fogadtak bennünket, amiben egyre ritkábban van részünk itthoni vagy nyugati programjainkon? És miért ne lehetne fiatal, a saját hagyományaira büszke hölgyekkel fotózkodni, s a képet közzétenni?

Mindezt csak azért írtam le, mert ma az 51. Tokaji Írótábor megnyitóján a kiváló költő-író kollégánk Éva Finta és a lánya, a sárospataki Rákóczi-vár muzeológusa, Eszter Szabó gyönyörű – újraértelmezett – népviseletben jelent meg. S én örömmel csináltam velük is közös fényképet.