Az első világháború után létrejött fegyveres szabadcsapatok az 1920-as évben mindinkább szembekerültek a kormányzat konszolidáló szándékával, így sokan a nyugati határszélre vonultak, mert itt még volt remény a trianoni békediktátum felülírására. Az osztrák nemzetgyűlés ugyanis – etnikai alapon – 1918 novemberében jelentette be igényét a nyugat-magyarországi területekre, melyet Burgenland néven, önálló tartományként akart elcsatolni Magyarországtól. Azon túl, hogy a közvéleményt felháborította, hogy egy másik vesztes állam hazánk kárára próbál terjeszkedni, a nyugati szervezkedést az is segítette, hogy Ausztria csekély katonai erővel rendelkezett – írja a Rubicon.hu.
A nyugat-magyarországi harcokat közvetlenül megelőző esemény a fölöstömi osztrák fegyverraktár kirablása volt, amit Francia Kiss Mihály osztaga 1921. július 30-án hajtott végre. Az innen zsákmányolt 2000 lőfegyver adta később a Rongyos Gárda tűzerejének jelentős részét. 1921. augusztus 28-án aztán elérkezett Sopron átadásának a napja, Ostenburg-Moravek Gyula, a Nemzeti Hadsereg tisztje azonban megtagadta az engedelmességet, a Francia Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor vezette felkelők pedig
Másfél hónapos küzdelem kezdődött, melyben a Rongyos Gárda, a horvát és magyar lakosság támogatásával kiűzte az osztrákokat Nyugat-Magyarországról. A csatákat jellemzően kis létszámú, irreguláris magyar erők vívták a hasonló erősségű csendőrcsapatokkal, a harcok a felkelők részéről 24 áldozatot követeltek, és az – ismeretlen – osztrák veszteségek sem lehettek ennél nagyobbak. Bár Magyarország elszigetelt helyzete miatt nem támogathatta a Rongyos Gárda harcait, a terület átadásáért sem tett túl sokat, inkább kivárt.
Horthy szeptember elején azzal a paranccsal küldte a helyszínre Gömbös Gyulát, hogy szüntesse meg a lázadást, a tisztnek azonban a valóságban nagyobb gondja volt Prónayék utánpótlásának biztosítására, mint a fegyverszünet kivívására. Az Olasz gondnokság alatt megtartott velencei tárgyalásokon a felek október közepén megállapodtak, Sopron környékén népszavazást írnak ki a terület hovatartozásáról, cserében viszont a Rongyos Gárda kivonul Nyugat-Magyarországról. A december 14-16-a között megtartott soproni szavazáson a lakosság nagy része a visszatérés mellett voksolt. Sopron, a leghűségesebb város és néhány környező falu magyar maradt, Nyugat-Magyarország többi része pedig, Burgenland tartomány néven, Ausztria része lett.
„Károlyi hadügyminisztersége alatt történt a Mackensen tábornagyot és seregét ért sajnálatos megaláztatás is. Az ősz hadvezér, aki úgy a román, mint a szerb fronton minden magyar embert hálára kötelező vitézséggel védte meg kiváló hadseregével országunk határát az ellenség betörése ellen, Károlyi Mihálytól a szükséges vonatok rendelkezésre bocsátását kérte, hogy a fegyverszüneti szerződésben kitűzött határidőn belül hadseregével Magyarországon átvonulhasson. Károlyi azzal a megokolással tagadta meg a kérelmet, hogy nincs szene. Erre Mackensen kötelezte magát, hogy nemcsak a seregét szállító vonatok számára szükséges, hanem még annál is több szenet szerez. Károlyi azonban, dacára nagy szénhiányunknak, ebbe sem ment bele, attól tartván, hogy ha Mackensen veretlen hadserege fegyveresen haza talál jutni, ez halálos döféssel fenyegethetné a német forradalom úgynevezett vívmányait, amihez különben neki legfeljebb az azokkal identikus és féltve féltett magyar forradalmi vívmányok révén lehetett köze. Ily körülmények között Mackensen hadserege tehetetlenül állott hazájától elvágva, idegen földön, mindennemű segélyforrások és élelem nélkül és így nem csoda, hogy ez a sereg nemsokára bomladozni kezdett, majd egészen széjjelmállott és úgyszólván töredékenként húzódott át határunkon.
Közben letelt a belgrádi fegyverszüneti szerződés XI. pontjában kikötött 10 napi határidő (lásd az 5. sz. mellékletet) és az antant most már a német csapatok lefegyverzését követelte. Az ezzel és a német csapatok internálásával kapcsolatos ügyeket a Károlyi kormánynak és a magyar miniszteri fegyverszüneti bizottságnak kellett lebonyolítania.
Mackensen eleinte kereken megtagadta csapatainak lefegyverzését és internálását és csak december 2-án adta ahhoz beleegyezését. Ámde a német csapatok az erre vonatkozó rendelkezéseknek nem tettek eleget és minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy hazájukba visszajussanak. A Károlyi kormány megfelelő karhatalom hiányában Vyx francia alezredes ismételt felszólítása dacára nem sokat tehetett ennek megakadályozására.
December 9-én 119/S. számú jegyzékével Vyx alezredes arról értesítette a fegyverszüneti bizottságot, hogy a német csapatoknak Erdély területén levő részét Berthelot francia tábornok – a francia-oláh hadseregnek Bukarestben székelő főparancsnoka – fogja lefegyverezni és internáltatni. Az Erdélyen kívüli Magyarország területén levő német csapatokat ellenben továbbra is a magyar kormány által kirendelt lefegyverzési bizottságok és karhatalmak fegyverezzék le és internálják, de azt most már a Henrys francia tábornok által kiküldött és Budapesten székelő francia bizottság fogja ellenőrizni.
A franciák ez eljárása ellen, mely ellenkezett az eddigi megállapodásokkal, egyrészt a magyar miniszteri fegyverszüneti bizottság és másrészt a magyar kormány nevében annak hadügyminisztere is tiltakozott.
Mackensen december 10-én értesült a franciák újabb erőszakoskodásáról, mi ellen december 11-én megbízottja útján tiltakozását fejezte ki a magyar miniszteri fegyverszüneti bizottság előtt. Tiltakozott az ellen, hogy csapatait fogolytáborokban helyezzék el, s kérte, hogy azokat laktanyákban szállásolják el. Kijelentette továbbá, hogy neki a német hadsereg fővezetősége és a német kormány a Spaaban működő fegyverszüneti bizottságnak erre vonatkozó megállapodása folytán azt a parancsot adta, miszerint a német csapatoknak hazaszállítását okvetlenül, ha szükséges, erőszak alkalmazásával is hajtsa végre. Hozzátette még Mackensen, hogyha a magyar hatóságok a német csapatok elszállítását megakadályoznák, akkor a német kormány kénytelen volna Magyarországtól gazdasági téren minden támogatását megvonni.
Vyx alezredes Mackensen tiltakozását a szövetségesek párisi hadsereg főparancsnokságának terjesztette elő, de meghagyta, hogy az onnan jövő döntésig a német csapatok lefegyverzése és internálása tovább folytassék.
Erre a magyar hadügyminisztérium 1918. december 15-én kelt 33648/eln. cspv. számmal a német csapatok további elszállítását egyelőre beszüntette, de egyszersmind elutasította a magyar központi szállításvezetőséget, hogy közegei óvatosan járjanak el és kerüljék a német csapatokkal az összeütközést.
Közben Mackensen tábornagy megkérte a magyar kormányt, hogy az ő és vezérkara számára Nagyvárad helyett egy más, színmagyar községet jelöljenek ki tartózkodóhelyül. A Károlyi kormány e célra a Pápa melletti gróf Eszterházy kastélyt jelölte ki, minek folytán Mackensen tábornagy oda december 15-én útba indult. Ámde a Károlyi kormánynak az az ígérete és szándéka, hogy Mackensent Pápára engedje utazni, nem volt komoly, mert amidőn a tábornagy különvonata december 16-án délelőtt a budapest-ferencvárosi pályaudvarra ért, ott azt Pogány József a magyar központi szállításvezetőség tudta nélkül feltartóztatta. Az állomáson Pogány József parancsnoksága alatt két, kézi gránátokkal és géppuskákkal felszerelt század és a jelenetek megörökítésére több kinematograf állott készenlétben. Jelen volt továbbá a hadügyminiszter megbízásából Böhm Vilmos parancsőrtisztje, Gerő (Gross) őrnagy is.
A vonat befutása után Pogány a mozdonyt azonnal lekapcsoltatta, Gerő őrnagy pedig kísérletet tett, hogy a kormány megbízását a tábornagynak átadja, de ez sem Gerőt fogadni, sem a kocsiból kiszállni nem volt hajlandó. Mackensen tábornagy fel volt háborodva, hogy feltartóztatják és csak a magyar kormánynál képviselői minőségben beosztott és a tábornagy fogadására szintén megjelent német tisztek ama jelentésére, hogy előttük Károlyi oly kijelentéseket tett, amelyek arra engednek következtetni, hogy a magyar kormány a németek internálását csak – színleg fogja végrehajtani és módot fog nekik nyújtani, hogy eltávozhassanak, de az antant megtévesztése céljából szükséges, hogy az internálási parancs nemcsak a magyar kormány, hanem a tábornagy részéről is kiadassék – volt Mackensen hajlandó, hogy tanácskozás céljából Károlyi Mihályt felkeresse és miután előbb a kinematografokat eltávolíttatta, kíséretével kiszállott és az állomás előtt reá várakozó autón az országházba hajtatott, ahol Károlyi és Böhm már vártak rá. Miután utóbbiak csak vele egyedül voltak hajlandók tárgyalni, Mackensen kísérete a szomszéd szobában maradt. A tárgyalás nem tartott soká és tárgyát a három résztvevőn kívül teljes pontossággal senki sem tudhatja. Amidőn a mellékszobában tartózkodó német tisztek Mackensen emelkedett hangú beszédét meghallották, benyitottak a tárgyalási terembe, ahol Mackensen háttal az ajtó felé állott, s indulatosan beszélve, a következőket mondotta: „Diese erniedrigende Behandlung ist Ungarns Dank dafür, dass ich das Land dreimal vor feindlicher Invasion rettete!” Károlyi Mihály sápadtan ült az egyik karosszékben, mialatt Böhm Vilmos azt fejtegette, hogy a szövetséges bizottság követeli a németek internálását, amit azonban a magyar kormány csak színleg fog végrehajtani.*
A kényszerhelyzetre való tekintettel Mackensen erre beleegyezett, hogy törzsével együtt Pápa helyett Fótra vitessék, csapatai pedig internáltassanak.”