Alberti-Hamlet Nóra, miután nyáron az első magyarként végigment a világ legbrutálisabb túráján, nemrég az Shvil Israel nevű több, mint 1000 kilométeres zarándokúttal végzett. Majd miután hazatért és befejezte egyetemi vizsgáit, visszament az útvonalra megismételni egy 500 kilométeres szakaszt és szakdolgozatot írni, mivel épp most végez a Debreceni Egyetem pszichológia alapszakán.

Az irgalmatlan hosszú CDT-n, amelyet a világ legbrutálisabb túrájának tartanak, Nóra egyedül ment végig. Nem kevés veszéllyel dacolva, találkozott grizzly medvével, csörgőkígyóval, vagy épp vad tehenekkel, amelyek nem engedték a zöld színű, poshadt vízzel teli tartály közelébe.

A Shvil sem adta könnyen magát: a túrán dacolt a szárazsággal, miután a sivatagban ellopták az elásott vízkészletét, de ugyanitt menekült már üvöltő farkasok elől is. A viszontagságok ellenére azt mondja, minden túrán tanul valamit önmagáról, Izraelben alapvetően az emberekbe vetett bizalma erősödött meg igazán.

A sok nehézség nem tántorított el a túrázástól. Sőt, olyan mintha ekkor élnél igazán. Most például a vizsgáid után azonnal visszautaztál túrázni és szakdolgozatot írni. Hogy tudsz egyáltalán írni egy hátizsákos túra alatt? 

Jól mondod, ekkor élek igazán. Vittem laptopot magammal, a feltöltött laptoppal pedig tudok írni akár négy órán keresztül is. Sok-sok szakirodalmat töltöttem le indulás előtt, ami elegendő volt a szakdolgozat megírásához. Ha vizsgára készülök akkor általában felmondom magamnak a tananyagot, ezt hallgatom menet közben, és elalvás előtt a sátorban átolvasom a tudnivalókat. A CDT 3-4000 méteres hegyein, vagy az izraeli Negev-sivatagban persze sokkal nehezebb a tananyagra koncentrálni,

de jelenleg sem az egyetemről, sem a hosszútávú túrázásról nem tudnék lemondani.

Vagyis még a laptopot is cipelted. Nem volt nehéz a zsák? Élelmet mennyit kellett vinned? 

Nagyon kevés dolgot vittem magammal, összesen kevesebb, mint négy kiló volt a hátizsákom súlya élelem és víz nélkül. A quiltem (a hálózsák szerű pehelypaplan, amelyet Nórának egy magyar gyártó készített) 700 gramm, a derékalj 400, emellett vittem még egy kabátot is. Volt egy váltónadrágom, egy pár váltózoknim, élelmet pedig szinte minden településen tudtam venni.

Körülbelül 3000 forintból jöttem ki naponta, ebben rengeteg gyümölcs, zöldség is volt.

A Shvil nevű zarándokutat 1995-ben alapította Avraham Tamir újságíró, és Ori Dvir. Avrrahamnak a hetvenes években az Appalachian Trail nevű amerikai túrán támadt az a ötlete, hogy egy túrautat jelöljenek ki az országon át, összesen 1015 kilométer hosszan. A Shvil miben különbözik az eddigi túráktól? 

Teljesen más. A CDT lényegében egy hosszú teljesítménytúra, bár nem szeretem ezt a kifejezést. A Shvil inkább egy lassú zarándokút, ehhez mérten a túrázók és a helyiek hozzáállása is más, nem jellemző rájuk a CDT-n tapasztalt állandó sietség.

Szép és változatos az útvonal, de ide elsősorban nem a látványért jönnek az emberek, hanem azért, hogy békésen zarándokoljanak, magukra figyeljenek.

Olyan ösvényt kerestem, ahol nyugodtan túrázhatok, a CDT-n tapasztalt külső nyomások és sietség nélkül. Míg az utóbbi főleg a kihívásokról szólt, ezúttal az extrém megpróbáltatások helyett szerettem volna elcsendesedni, és befelé figyelni.

Most is egyedül mentél, ahogy szoktál? 

Most kivételesen nem. Már másodszor indultam el a Shvilen, de legutóbb a beduinok által lakott sivatagi részen kis híján megtámadott néhány kutya, ezért jobbnak láttam, ha ezúttal társasággal megyek.

Alapvetően nem félek a kutyáktól, de a Shvil útvonalához közeli beduin területek egyes részein szabadon kószálnak az ebek, sajnos gyakran meg is támadnak (főleg egyedül haladó) túrázókat.

Még nyáron a CDT-n találkoztam egy amerikai túrázóval, aki szintén a Shvil-re készült, és megbeszéltük, hogy együtt indulunk el. Akkor ez tökéletes ötletnek tűnt, minden elterveztünk, a súly kedvező elosztása miatt például sátrat sem vittem, mert azt ő hozott, cserébe én cipeltem a főzéshez szükséges gázt.

A megbeszéltekkel ellentétben azonban elég hamar kiderült, hogy neki más elképzelései voltak a közös túrázásról, már a második nap kijelentette, hogy mivel övé a sátor, a túrán mindig az történik majd, amit ő parancsol.

Ez a katonai szigor persze nem tetszett, így kisvártatva ott álltam egyedül, sátor nélkül.

Így a kutyás résznél megint egyedül maradtál? Hogy oldottad meg? Nem féltél? 

Nagyon féltem. Tudtam, hogy ha beletörődöm a túratárs viselkedésébe, azzal garantálhatom a testi épségemet,

ám egy esetleges kutyaharapás gondolata még mindig sokkal elviselhetőbbnek tűnt, mint a megalkuvás.

Végül három hétig izgultam, hogy mi lesz a beduin kutyákkal. Amikor végül elértem a Negev-sivataghoz, és jöttek a kutyák, felbukkant a semmiből két fejkendős beduin egy autóval. Elkezdtem nekik integetni, ők pedig megálltak és átvittek a veszélyes szakaszon. Szerencsém volt.

Hasonló élményem volt nekem is egyszer, hogy rettegtem a vad tehenektől, s végül egy kedves bácsi kísért át. Ilyenkor mindig megerősödik az ember bizalma az emberekben, nem?

Ez nagyon fontos része volt a túrának. Többször előfordult az út során, hogy a helyiek meghívtak magukhoz vacsorázni, vagy invitáltak, hogy töltsem náluk az éjszakát, még azt is felajánlották, hogy kimossák a ruháimat.

Fantasztikus volt megélni ezt a feltétel nélküli nyitottságot és bizalmat.

Izraelben nagy kultusza van ennek a zarándokútnak, jellemző, hogy egy családban több gyerek is van, akik szeretnék egy nap végigjárni.

Úgy gondolom, hogy ez a szeretetteli fogadtatást sokszor egyfajta jövőbe vetett hit vezérli, és a befogadó családok azt remélik, hogy később az ő gyerekeik is hasonlóban fognak részesülni.

Sokszor még angolul sem beszéltek, így a szeretet volt a közös nyelvünk, de az épp elég volt. Egy alkalommal valaki a háza kulcsát nyújtotta oda nekem, egy számára teljesen ismeretlen embereknek, hogy távollétében bemehessek zuhanyozni, enni, aludni.

Emiatt, és az ehhez hasonló élményeim nyomán érzett hála miatt kezdtem én is befogadni túrázókat, stopposokat, és sok más “kanapészörfölő” fiatalt.

A túra leírásában szerepelnek is az úgynevezett Trail Angels-ek, akik ismeretlenül is vigyáznak a túrázókra. Ezek szerint ők azok. Végül hogyan tudtál sátor nélkül végigmenni a túrán? 

Bár tél volt, nem volt hideg, 4-5 Celsius fok körül volt a hőmérséklet éjszaka is, nem fáztam. Csak a legvégén lett sátram, éppen akkor, amikor már a hőmérséklet is kezdett lehűlni a sivatagban éjszakánként. Amikor legutóbb ezen a túrán jártam, otthagytam a sátram, mondván, hogy majd visszajövök.

Épp akkor tört ki a Covid járvány, ami miatt végül három évig nem tudtam visszamenni, ám időközben elvesztettem a kapcsolatot azzal, akinél a sátrat hagytam, nem számítottam rá, hogy valaha megtalálom. Egy véletlennek köszönhetően, amikor épp arra a szakaszra értem, megláttam a nőt, akinél a sátram volt. Pont ott sétáltatta a kutyáját.

Feltűnően sok “véletlen” segített ezen a túrán.  

Igen, ezen a túrán is, és a Continental Divide Trail-en is nagyon sok minden úgy történt, ahogy épp történnie kellett.

Meddig tartott a túra? Voltak-e mélypontjaid, hasonlóak, amelyek a Continental Divide Trail-en, amikor szinte naponta kellett magad győzködni, hogy menj tovább? 

Most az első alkalommal 30 napom volt, és 950 kilométert sikerült teljesítenem, mivel elég sok szakasz le volt zárva.

Volt egy olyan rész a sivatagban, a Ramon kráterben (a Makhtesh Ramon a Negev-sivatagban egy 40 kilométer hosszú, 2-10 kilométer széles, és 500 méter mély kráter, amelyet öt millió évvel ezelőtt a víz formált ilyen alakúra – a szerk.) ahol egy nagyon intenzív nihil állapotot éltem meg.

Olyan volt, mintha kisétáltam volna mindenből a világon, és hirtelen újra rádöbbentem, hogy mennyire törékeny, rövid és értékes az élet.

De a CDT-n átéltekhez hasonló mélypontjaim nem voltak.

Milyen nehézségek voltak ezen a túrán? Itt ugye nincsenek grizzly medvék, de vannak más állatok, amelyektől tartani kell? 

Nem gondolom, hogy a Shvil Israel útvonala különösebben veszélyes lenne, persze ez relatív, ébernek kell lenni itt is. A sivatag forró és száraz, szinte egy fűszál se nő, nincs árnyék sehol. Nagyon fontos, hogy legyen elég vized, amit helyenként úgy tudsz biztosítani, ha előre elásod magadnak.

Egyszer előfordult, hogy hiába értem oda az előre eltemetett vízhez, az nem volt sehol, mert valaki kiásta. Korábban, egy pihenőnapon oda stoppoltam 10 liter vízzel kifejezetten emiatt, és óriási csalódás volt, hogy csak egy üres lyukat találtam.

Télen az áradásra is figyelni kell, ha elkezd esni az eső a szikkadt talaj miatt szinte pillanatok alatt hatalmas mennyiségű víz gyűlik össze és folyik a mélyebb területek felé. Emiatt a sivatagban majdnem minden évben életét veszti néhány látogató.

Emellett egyes szakaszokon élnek farkasok és hiénák. 2019-ben, amikor először túráztam az útvonalon, egy éjjel körülvettek a farkasok, amikor a sátramban feküdtem, és egyértelműen tudomásomra hozták, hogy nem látnak szívesen. Vonyítottak és folyamatosan közeledtek, én pedig nagyon megijedtem, összepakoltam a sátramat és gyorsan elmentem onnan.

Az egyetem előtt hivatásos katona is voltál, ez segít a túrákon, bátrabb vagy? 

A Honvédség teljesen másfajta feladatokra készített fel, így nem érzem úgy, hogy az ott tanultak hatással lennének a túrákhoz való hozzáállásomra. Elsősorban a közel-keleti missziós részvétel lehetősége miatt vonultam be, mert szerettem volna kiszakadni a megszokottból, és kipróbálni magam egy ismeretlen környezet új kihívásai között.

A kezdeti lelkesedés ellenére végül missziók helyett az extrém túrák kihívásait és izgalmait választottam. Noha a szabadságvágyam hosszútávon összeférhetetlenné vált a fegyveres erők kötött rendszerével, hálás vagyok a tapasztalatért, enélkül nem találtam volna meg azt a hivatást, ami igazán passzol hozzám.

Hogyan formálják ezek a túrák a személyiséged? Szinte mindig úton vagy, a Shvilre most kétszer is elmentél, majd a Kéktúrán pihented ki magad itthon. Miért mész újra-és újra? Mi hajt? 

Számomra a természethez való visszatérés egyfajta hazatalálást jelent. Egy hosszútávú túraútvonalon az élet lelassul, végtelenül egyszerűvé, de nagyon intenzívvé válik. A túrázóban lezajló érzelmi reakciók, mint például a félelem, a hála és az öröm sokkal letisztultabb formában vannak jelen a természetben, mint a civilizációban.

A fizikai megpróbáltatások szintén teljesen más hozzáállást követelnek meg. Emiatt már néhány hét után úgy érzem, mintha újjászülettem volna, szeretem ezt az érzést.

A személyiségem talán leginkább a túrákon megélt nehézségek formálták leginkább: átéltem, hogy milyen érzés éjszaka mínusz 16 fokban vacogni, vadállatokkal találkozni, és éhesnek lenni, amikor a civilizációtól másfél napnyi járóföldre elfogyott a zsákomból minden étel.

Ezek a nem hétköznapi tapasztalatok adtak egy új szemléletet.

Fotók: Alberti-Hamlet Nóra

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.