A 126 áldozatot követelő tömeggyilkosság a magyar királyi honvédség katonáinak a számlájára írható

Nagysármás: egy el nem rendelt
tömeggyilkosság története
Kovács Szabolcs: A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16–17.) Magyarok, románok és zsidók a magyar katonai megszállás időszakában. Budapest: Clio Intézet, 2021. Clio Kötetek 4.
Kovács Szabolcs elektronikus formátumban kiadott, díjmentesen letölthető kismonográfiája1
a nagysármási zsidók kivégzésének történetét dolgozza fel. Ez esetben
ez elkövetők kiléte és a történések helyszíne is kiemelt fontossággal bír: egyrészt
azért, mert a 126 áldozatot követelő tömeggyilkosság a magyar királyi honvédség
katonáinak a számlájára írható, másrészt pedig mert a kivégzésekre Erdély egy
olyan településén került sor, amely a második bécsi döntést követően is román
fennhatóság alatt maradt (csak 1944 őszén, mindössze öt hétre vonták ellenőrzésük
alá a magyar hadsereg csapatai). Az esemény tehát egyaránt tekinthető a magyar
és a romániai holokauszt részének, és amint látni fogjuk, ez a tény nem csupán
a tömeggyilkosságot követő számonkérések menetére gyakorolt hatást, hanem az
eseménnyel foglalkozó történeti munkákra is. E kritika első részében éppen azt
kívánom röviden áttekinteni, hogy a kismonográfia hogyan viszonyul az esemény
kapcsán létrejött különféle román narratívákhoz, illetve azokhoz a korábbi értelmezésekhez, amelyekre az említett narratívák építenek.
Kovács a háború utáni bírósági tárgyalások során termelt akták és jegyzőkönyvek alapján, az elkövetők szempontjából, az ő történeteik által beszéli el az eseményeket, illetve az események közvetlen utóéletét. Ez az ún. „nürnbergi látásmód”
Gyáni Gábor szerint2
a magyar holokausztkutatás egyik fő jellemzője, olyannyira,
* A szerző történész, a Dublini Egyetem doktorandusza, a Székelyföld folyóirat szerkesztője.
E-mail: sandormagyarosi@gmail.com A jelen kötet javított kiadása a Múlt és Jövő kiadónál
nyomtatásban is megjelent. 1 A kötet letölthető itt: https://www.clioinstitute.hu/_files/ugd/198ee4_b65fd43e3dce44b1afa78bfcbe791c48.pdf 2 Gyáni Gábor: Helyünk a holokauszt történetírásában. Kommentár, 2008/3. 21. Mint Gyáni
írja, Braham a magyar zsidóság változatos politikai kezelésére és a zsidóüldözés adminisztratív-technikai lebonyolítására koncentrál, ugyanakkor nem szólaltatja meg az áldozatokat, így
ők nem is járulhatnak hozzá egyéni történeteikkel a nagy történet elmondásához.
200 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
hogy ez határozza meg a témakör mérvadó szaktekintélyének, Randolph Brahamnak a munkásságát is. Míg azonban az elkövetőkre fókuszáló történetírás többnyire
a politikusok, katonai vezetők, rendészeti alakulatok3
parancsnokainak történetét
beszéli el, addig léteznek olyan feldolgozások is, amelyek arra tesznek kísérletet,
hogy a gyilkosságok közvetlen elkövetőinek szemszögéből tárgyalják az általuk
vizsgált eseményeket.4
Ami az eseménytörténeti feltárást illeti – és e kritika második része tulajdonképpen ennek a megállapításait foglalja össze –, Kovács munkája
ez utóbbi irányzathoz sorolható. A harmadik rész a gettósítást, illetve a deportálást
végrehajtó csendőrök tevékenységére fókuszál, illetve arra a Kovács által javasolt
értelmezésre, miszerint a nagysármási események leginkább a Szovjetunió területén megszállási feladatokat ellátó csapatok tevékenységével hozhatók összefüggésbe. Végezetül a negyedik részben arról lesz szó, hogy a háborús atrocitások-,
illetve az elkövető- vagy tetteskutatás nemzetközi szakirodalma miként segíthet
a nagysármási eset értelmezésében.
A könyv
Kovács Szabolcs munkája tulajdonképpen két rövidebb és egy hosszabb részre tagolható. Az első rész a Mezőség történetét mutatja be, a második magáról a tömeggyilkosságról szól, a harmadik részt pedig azoknak a vizsgálatoknak és bírósági
eljárásoknak szenteli a szerző, amelyeket a háború után Romániában és Magyarországon indítottak az eseményekben érintett civilek, csendőrök és katonák ellen.
A Nagysármás román fennhatóság alatt című fejezetben (26–50.) Kovács az
események történeti kontextusát vázolja fel. A tájegység bemutatásával indít, és az
etnikai arányok ismertetése kapcsán kitér a zsidó családok betelepedésére is. Ezt
követően a dél-erdélyi zsidók és magyarok helyzetét tárgyalja az Antonescu-rezsim
idején, külön kiemelve azokat a változásokat, amelyeket a II. világháborús román
hadbalépés, a háború menetében bekövetkezett fordulat, végül pedig az 1944 szeptemberében indított magyar offenzíva idézett elő. A Katonai elkövetők a megszállt
Szovjetunióban (1941–1944) (51–69.) című fejezet a mészárlásban érintett magyar
katonák előéletével – tulajdonképpen háborús tapasztalataival – foglalkozik: egyrészt azt vizsgálja, hogy az említett katonák részt vettek-e olyan statáriális kivégzések végrehajtásában, amelyeket harcoló alakulatok tisztjei rendeltek el, másrészt
pedig azt, hogy szemtanúi voltak-e zsidók tömeges kivégzésének. A magyar-román
háború 1944 szeptemberében (69–78.) című fejezetben a román kiugrás következményeit, illetve azt a támadást mutatja be, amelyet a német és magyar csapatok
szeptember 5-én indítottak a Déli-Kárpátok szorosainak lezárására. A Nagysármás
3 A kifejezés a német rendőrzászlóaljakra utal. 4 Uo. 21.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 201
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
és környéke magyar megszállás alatt című fejezet (79–104.) az offenzíva következtében kialakult állapotokat vizsgálja, és röviden áttekinti, hogyan alkalmazkodtak
a magyarok, a zsidók és a románok az újonnan előállt helyzethez. A szerző itt vázolja fel, hogy milyen hatalmi struktúrák jöttek létre a megszállás következtében,
illetve hogy ezek létrejötte milyen következményekkel járt Nagysármás lakosságára nézve. A zilahi csendőr tanzászlóalj (104–116.) című fejezet az észak-erdélyi
csendőrkerületek megszervezésével indít, és a visszacsatolt területekről származó
csendőrök képzésének tárgyalásán keresztül, a látószöget fokozatosan szűkítve jut
el a Nagysármáson szolgálatot teljesítő csendőrök azonosításáig. Tulajdonképpen
ezzel a fejezettel teljesedik ki annak a hatalmi struktúrának a bemutatása, amely
az események idején Nagysármás arculatát meghatározta. A következő fejezettel,
amelynek a nagysármási zsidók összegyűjtése és gettóba zárása a témája (116–
130.), tovább szűkül a kör: ezúttal a zsidók összegyűjtésében személyesen is részt
vevő csendőrök, illetve az ún. nemzeti gárdába szervezett helyiek azonosítására
történik kísérlet. Ugyancsak itt kerülnek bemutatásra a hevenyészett nagysármási
gettóban uralkodó körülmények is. A könyv legmegrázóbb fejezete a Tömeggyilkosság Pusztakamaráson (130–172.), amelyben a szerző a fennmaradt dokumentumok alapján a kivégzéseket kívánja rekonstruálni (mindazokkal az eseményekkel
együtt, amelyek a kivégzéseket közvetlenül megelőzték).
A zsidók összegyűjtésével párhuzamosan Nagysármáson több román nemzetiségű személy internálására is sor került. A románok elleni atrocitások Nagysármáson című fejezet (172–187.) az ő sorsukat követi nyomon, beleértve azt az öt
személyt is, akiket valamikor deportálásukat követően szintén magyar katonák végeztek ki. A rövid magyar uralom időszakát A tömeggyilkosság után (187–205.)
című fejezet zárja, amely kitér arra is, hogy a kivégzések után a csendőrök egy
újabb zsidó csoportot is összeállítottak, ez utóbbiak deportálását azonban egy Újházy nevű alezredes5
leállította. A fejezet végül azt is bemutatja, mi történt a tömeggyilkosságban érintett csendőrökkel és katonákkal azt követően, hogy Nagysármásról visszavonták őket. A háború alatti, illetve közvetlenül a háború utáni
történéseket tárgyaló rész a román közigazgatás visszatéréséről szóló rövid fejezettel ér véget (205–210.), amelyből kiderül, hogy a helyi románok a magyar uralom
alatt elszenvedett sérelmeiket a helyi magyarokon kívánták megtorolni. A könyv
befejező részét a szerző a tömeggyilkosságban érintettek ellen indított romániai,
illetve magyarországi bírósági tárgyalásoknak szenteli (210–274.).
5 Az említett alezredes személyazonosságára vonatkozóan Kovács semmilyen más adatot nem
közöl.
202 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
A források
Az események feltárásához Kovács több mint 5000 oldalnyi román és 900 lapnyi
magyar levéltári anyagot dolgozott fel. Az előbbi iratmennyiség az üggyel kapcsolatos román nyomozati iratokat, kihallgatási jegyzőkönyveket és periratokat, az
utóbbi pedig a budapesti népbíróság előtt lefolytatott per anyagát foglalja magában.
Kovács az említett dokumentumokat három nagyobb csoportba sorolja. Ezek közül
az elsőbe a tömeggyilkosság kivizsgálásával kapcsolatos csendőrségi és rendőrségi
dokumentumok mellett a tordai és a nagyszebeni hadbíróságokon keletkezett iratok tartoznak. A második csoport annak a két eljárásnak a dokumentumaiból áll
össze, amelyeket 1951–52-ben Kolozsváron, illetve 1954–1955 Bukarestben folytattak le. Végezetül a harmadik csoport egyrészt a Budapesten lefolytatott vizsgálat
és per anyagait, másrészt pedig három, a rendszerváltás után indított rehabilitációs
eljárás dokumentumait foglalja magában.
Hasonló események vizsgálatakor nagyon gyakran előfordul – és ez nincs másképp ebben az esetben sem –, hogy a kutatónak nem áll módjában az áldozatok
szempontjainak megismerése. Ehelyett olyan forrásokra kell támaszkodnia, amelyek bírósági tárgyalások során keletkeztek, és amelyek kizárólag az elkövetők
szemszögéből mutatják be a történteket. Ilyen források feldolgozásakor tudatában
kell lenni annak, hogy a gyanúsítottak gyakran igyekeznek a vizsgált eseményekben betöltött szerepüket minél jelentéktelenebbnek feltüntetni, az eseményeket
pedig, amelyek kapcsán kihallgatják őket, ugyancsak megpróbálják valamiféle
módon trivializálni, kevésbé súlyosnak beállítani. További problémát jelent, hogy
a tanúktól vagy gyanúsítottaktól származó információk általában valamiféle mediátor – nyomozó, bíró, védőügyvéd vagy ügyész – közvetítésével kerültek be
a fennmaradt iratokba. Következésképpen az, hogy egy-egy irat mit is tartalmaz,
gyakran a mediátor intelligenciáján és jólértesültségén, illetve azon múlik, hogy
a közvetítő maga mennyire érdekelt az igazság kiderítésében.6
A népbírósági eljárások, illetve a későbbi tárgyalások anyagainak vizsgálatakor arra is figyelni kell,
hogy ezen intézmények tevékenysége – az előző rendszerrel együttműködők megbüntetése mellett – gyakran irányult olyan társadalmi, politikai és etnikai csoportok
ellen, amelyek kapcsán felmerült, hogy az új állam vagy társadalom felépítésének
útjába állhatnak.7
Kovács – ha a fentieket nem is fogalmazza meg tételesen – többé-kevésbé eligazodik abban a szövevényes, számos elfogultsággal terhes történetben, amely a két szovjetizálódó ország különféle bíróságai által megtermelt
iratanyagból kibontakozik.
6 Gross, Jan T.: Neighbours. The Destruction of the Jewish Community in Jedwabne, Poland,
1941. London: Arrow, 2003.. 7 Deák, István: Introduction. In: Deák, István ‒ Gross, Jan T. ‒ Judt, Tony (eds.): The Politics of
Retribution in Europe. World War II and Its Aftermath. Princeton: Princeton University Press,
2000. 4.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 203
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
A holokauszt, Észak-Erdély és a román-magyar kérdés
Kovács úgy véli, a Nagysármáson történteket sem a magyar, sem a román történetírás nem dolgozta fel szakszerűen. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a téma
a román történetírásban jóval nagyobb hangsúlyt kapott, mint a magyarban: már az
államszocializmus idején dominánssá vált az a narratíva, ami a magyar közigazgatás észak-erdélyi zsidóellenes intézkedéseit a románoknak a dél-erdélyi zsidóság
iránt tanúsított állítólagos toleranciájával állította szembe. Ennek érvényességét
az észak-erdélyi holokauszttal foglalkozó történészek egy része Kovács szerint
a kommunizmus bukása után sem kérdőjelezte meg.8
Mindehhez azt is hozzá kell
fűznünk, hogy Nicolae Ceaușescu Romániájában, ahol a holokausztnak ez a sajátos értelmezése megszületett, a társadalom teljes szimbolikus-ideológiai kontrolljára törekvő hatalmi stratégiában a történetírásnak olyannyira központi hely jutott,
hogy egyes történészek publicisztikai tevékenysége a rendszer bel- és külpolitikai
üzenetének talán legfontosabb közvetítőjeként funkcionált.9
Ennek megfelelően
a történelem átírásában szerepet vállaló történészek, illetve az általuk propagált
narratíva nem csupán a szakma berkein belül, hanem a nagyközönség köreiben
is hatott, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy bizonyos értelemben a mai napig
meghatározza a románok egy részének holokausztpercepcióját, illetve a magyarokról és az 1940–44 közötti észak-erdélyi magyar uralomról alkotott képét. Randolph L. Braham Román nacionalisták és a holocaust címmel egy teljes könyvet
szentelt a kérdésnek, és az Amerikai Egyesült Államokban élő neves román történész, Maria Bucur szintén kitér rá a két világháború román emlékezetét elemző
munkájában.10
Amint Braham írja, a romániai a közvélemény először közvetlenül a háború után szerzett tudomást a zsidók ellen elkövetett atrocitások jelentős részéről,
mégpedig részben a háborús bűnösök ellen indított eljárásoknak, részben pedig
az ekkor publikált dokumentumgyűjteményeknek és memoároknak köszönhetően.
A tárgyalt időszak azonban mindössze 1947-ig tartott: amint a kommunisták átvették a hatalmat, a zsidókérdést egyre inkább tabuként kezdték kezelni.11 A második
korszak, amikor a romániai zsidóság tragédiája újra nyilvános beszédtémává vált,
az 1970-es évektől számítható. Ekkor indult útjára az a holokauszttal kapcsolatos
8 Kovács, 2021. 16. 9 Iordachi, Constantin ‒ Trencsényi Balázs: A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve
(1989–1999). Replika/41–42. 168. 10 Braham, Randolph L.: Román nacionalisták és a holokaust. Kitalált mentőakciók politikai
kiaknázása. Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 1998.; Bucur, Maria: Eroi și victime. România și
memoria celor două războaie mondiale [Hősök és áldozatok. Románia és a két világháború
emlékezete]., Iași: Polirom, 2019. A könyv eredetileg angol nyelven jelent meg. Vö. Bucur,
Maria: Heroes and Victims. Remembering War in Tweentieth-Century Romania. Bloomington:
Indiana University Press, 2009, 11 Braham, 1998. 39–40.
204 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
történelemátírási kampány, amelynek alapgondolatát maga Nicolae Ceauşescu
adta közre, és amely által belpolitikailag Ion Antonescu rehabilitálását szerették
volna elérni, külpolitikailag pedig az országról kialakult képen kívántak javítani.
A kampány Romániát olyan országként ábrázolta, amely a háború során a németek,
de főként a magyarok barbarizmusával ellentétben humánus magatartást tanúsított
a zsidók iránt. Az ebben a szellemben született történeti munkák elhallgatták a különféle román kormányok által hozott zsidóellenes intézkedéseket, mint ahogyan
azt is, hogy Románia Németország után a második legjelentősebb katonai erővel
vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. Hasonlóképpen kezelték a romániai
zsidók ellen elkövetett atrocitásokat is: az ország területén lezajlott pogromokat
a németek és néhány elvakult vasgárdista számlájára írták, az Észak-Bukovinában,
Besszarábiában és a Transznisztria területén végrehajtott tömeggyilkosságokat pedig románellenes és szovjetbarát idegenek ellen irányuló önvédelmi akciókként ábrázolták. Ezzel szemben a magyar uralom alá került Észak-Erdély zsidósága kapcsán azt hangsúlyozták, hogy a magyar hatóságok és a németek mintegy 170 000
személyt deportáltak a régióból, akik közül több mint százezren vesztették életüket
a különféle koncentrációs táborokban. A deportáltakra nem zsidókként, hanem állampolgárokként hivatkoztak, mintegy ezzel is megerősítve azt az újonnan kreált
tézist, hogy az észak-erdélyi románok ugyanolyan áldozatai voltak a magyar adminisztrációnak, mint a zsidók. Végül fontos megemlíteni azokat a nem sok valóságalappal rendelkező történeteket is, amelyek főszereplői olyan románok voltak, akik
tömegesen csempésztek át magyar és más zsidó menekülteket az 1940-es román
határon. E narratíva szerint Antonescu Romániája nemcsak saját zsidó állampolgárait védte meg a németek végső megoldásától, hanem máshonnan menekült zsidók
ezrei számára is lehetővé tette, hogy Palesztinába juthassanak az üldöztetés elől.
Braham úgy véli, hogy mindezek a történeti munkák, amelyek a románok háború alatti humanizmusát a magyarok kegyetlenségeivel állították szembe, ahhoz
a kampányhoz is kellékül szolgáltak, amely Magyarország ellen indult Erdély ürügyén, és amely összefüggött azzal a bánásmóddal is, amelyet Románia az erdélyi
magyar kisebbséggel szemben alkalmazott.12
Maria Bucur a Eroi și victime (Hősök és áldozatok) című könyvében foglalkozik a holokausztot majdnem kizárólag a magyarokkal (és kisebb mértékben a németekkel) összekapcsoló román emlékezetpolitikai fordulattal. Mint írja, a II.
világháborúval kapcsolatos hivatalos megemlékezések átalakulása az észak-erdélyi zsidók és románok által elszenvedett atrocitások egyre látványosabb megjelenítését vonta maga után. Ez az emlékezetpolitika meglehetősen szelektíven
működött: miközben a második bécsi döntést követően is román uralom alatt
maradt területeken a holokauszt emlékét idéző emléktáblák, emlékművek nagyrészt a zsinagógákban és a zsidó temetőkben kerültek elhelyezésre, az 1980-as
12 Deák, 2000. 4.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 205
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
évektől kezdődően a kommunista kormányzat az észak-erdélyi áldozatoknak
egyre látványosabb köztéri emlékműveket szentelt. Ugyanez az elv érvényesült
a zsidóellenes intézkedésekkel, atrocitásokkal kapcsolatos fotók közlésében is:
különféle kiadványokban számos olyan, nyugaton már korábban emblematikussá
vált felvételt publikáltak újra, ami az észak-erdélyi zsidók tragédiájához kapcsolódott, ugyanakkor továbbra is eltekintettek a holokauszt moldvai, besszarábiai
és transznisztriai vonatkozásainak bemutatásától. E szelektív emlékezési gyakorlat Bucur szerint egyértelműen a magyarok ellen irányult, és azt kívánta sugallni,
hogy a holokauszt romániai eseményeiért kizárólag a magyar közigazgatást és
a helyi magyar lakosságot terheli felelősség.
Az emlékezetpolitikai fordulat részeként a kommunista rezsim látványos emlékműveket emelt azon román civilek emlékére is, akik Észak-Erdély Magyarországhoz kerülésekor, illetve a négy évnyi magyar uralom alatt vesztették életüket,
ugyanakkor számos olyan fotót is publikáltak, amelyek az Észak-Erdélyből kitoloncolt románokat marhavagonokban ábrázolták. Ez utóbbiak többnyire párhuzamosan jelentek meg az auschwitzi halálvonatok fényképeivel, és egyre inkább az
észak-erdélyi magyar uralomról kialakult kép meghatározó elemeivé váltak, azt
sugallva, hogy az 1940-ben magyar uralom alá került románok sorsa semmiben
sem különbözött az észak-erdélyi zsidókétól. Bucur úgy véli, ezek a szándékosan
megkreált áthallások egyrészt a holokauszt jelentőségének minimalizálását eredményezték, másrészt pedig lényegesen eltúlozták a románellenes atrocitások mértékét.13 A nagysármási esetet feldolgozó munkák vagy ebben a szellemben íródtak, vagy kritikátlanul átvették az 1946-ban megtartott népbírósági tárgyalás téves
megállapításait, a tömeggyilkosságért pedig szinte kizárólag a zilahi csendőröket
és a helyi lakosokat tették felelőssé. Kovács – azon túl, hogy a tényt megállapítja
– direkt módon nem száll vitába ezzel az értelmezéssel. Kiterjeszti viszont a vizsgálat körét, és a Nagysármás román fennhatóság alatt című fejezetben (26–50.)
nem csupán a romániai zsidótörvényeket tekinti át, hanem mindazokat az intézkedéseket is, amelyek a háborút megelőzően és a háború alatt a nagysármási zsidók
életét érintették. Teret szentel ugyanakkor a dél-erdélyi magyarok helyzetének is,
megemlítve az ellenük indított megalapozatlan hadbírósági eljárásokat, a katonai vagy munkaszolgálatra behívottak folyamatos megalázását, és kitér az egyes
észak-erdélyi román menekültek által keltett magyar- és zsidóellenes hangulatra
is. A szöveg egyik nagy érdeme, hogy az említett intézkedések bemutatásával sem
a zsidók tragédiáját nem kívánja relativizálni, sem pedig a dél-erdélyi magyarokat
nem kívánja kizárólag pozitív színben feltüntetni.
13 Bucur, 2009. 195–196.
206 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
Az esemény
A kismonográfia központi témája a nagysármási zsidók tragédiája, amire 1944.
szeptember 16-ról 17-re virradó éjjelen került sor, a tágabb kontextust pedig a már
említett szeptember 5-i offenzíva adja. A kutatóra az események feltárásakor majdhogynem nyomozói feladat hárul: szó szerint azt kell kiderítenie, hogy ebben
a szeptember 6-tól szeptember 17-ig tartó időszakban kinek mi volt a szerepe a tömeggyilkosság előkészítésében, illetve elkövetésében. Kovács ennek érdekében
előbb azt a hármas hatalmi struktúrát vázolja fel, ami a magyarok berendezkedését
követően alakult ki Nagysármáson: ez az újonnan kinevezett tisztviselői rétegből,
a helyiekből alakított nemzeti gárdából és a magyar csendőrökből állt. Ehhez kapcsolódtak negyedikként a faluba beszállásolt katonák, bár ők tulajdonképpen kívül
álltak a település mindennapi életén. A mészárlásban, illetve annak előkészítésében
csak a gárda tagjai, a csendőrök és a katonák vettek részt.
Maga a történet a nagysármási zsidó lakosság internálásával indul, amire szeptember 9-én került sor. Az egyetlen idevágó forrás alapján Kovács úgy vélekedik,
a csendőrök szándéka az volt (vagy arra kaptak parancsot), hogy a zsidókat előbb
a kolozsvári téglagyárba szállítsák, majd ezt követően átadták volna őket a németeknek.14 A kutatás során nem sikerült egyértelműen kideríteni, hogy mindezt valamiféle felsőbb hatóság rendelte-e el, vagy csupán a csendőrök parancsnokának,
Láncz csendőr századosnak a magánakciójáról volt-e szó. Megtudjuk viszont, hogy
a kivégzéseket követően a csendőrök egy újabb csoportot is összegyűjtöttek, holott
ekkor már biztosan tudták, hogy milyen sors várhat rájuk. Az is kiderül, hogy ezt az
utóbbi csoportot a településre érkező Újházy gyalogsági alezredes egyszerűen szabadon engedte. Újházy példája azt sugallja, hogy Láncz valószínűleg akkor is eltekinthetett volna a helyi zsidók összegyűjtésétől, ha erre valóban parancsot kapott.15
Kovács rávilágít arra is, hogy a kivégzésekre a katonák közreműködése nélkül
aligha került volna sor. Az események idején a 2. páncéloshadosztály 1.a őrszázada, 1.b törzsszázada és 1.c anyagi osztálya tartózkodott Nagysármáson, illetőleg
a szomszédos településen. A kivégzéseket elrendelő Mátyássy Miklós százados,
az 1.b törzsszázad parancsnoka saját bevallása szerint Lakatos Géza vezérkari századosnak, az 1.c anyagi osztály parancsnokának az irodájában találkozott Láncz
csendőr századossal, aki a zsidók elszállításához próbált gépjárműveket szerezni, Lakatos azonban megtagadta a csendőrtiszt kérését. Mátyássy már ekkor
14 Az észak-erdélyi deportálásokkor a helyi és környékbeli zsidó lakosságot ugyancsak itt gyűjtötték össze. 15 Nyilvánvalóan durva egyszerűsítés lenne Láncz magatartását Újházy egyetlen gesztusa felől
megítélni, és a parancsmegtagadás kérdése sem intézhető el ennyivel. Ugyanakkor azonban
az is tény, hogy a II. világháborús visszaemlékezésekben számos olyan példát találhatunk,
amikor egyes tisztek bizonyos parancsokat annak ellenére sem hajtottak végre, hogy tulajdonképpen nem vállalták feletteseikkel a nyílt konfrontációt.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 207
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
felajánlotta, hogy elintézi a zsidókat, a csendőrök azonban ehelyett Nagysármás
alpolgármesteréhez fordultak, aki a nemzeti gárda tagjainak segítségével több szekeret is szerzett nekik. A gettót 1944. szeptember 16-án ürítették ki, mégpedig úgy,
hogy az ide internált zsidókat szekérre ültették, és útnak indították őket Kolozsvár
irányába. A konvojt mintegy 10-12 csendőr kísérte.
Mire Mátyássy tudomást szerzett a dologról, a szekerek már elhagyták a települést, ez azonban nem tántorította el a századost eredeti szándékától: először Vicsay
Endre csendőr főhadnagyot kereste meg, majd együtt mentek el Lánczhoz, akit
rávettek, hogy engedélyezze a konvoj megállítását. Láncz ebbe csak azzal a feltétellel egyezett bele, ha Mátyássy írásban is igazolja a zsidók átvételét. Kovács az
elkövetők vallomásai alapján meglehetős alapossággal mutatja be a további eseményeket is, itt azonban csak a főbb mozzanatokra térnék ki anélkül, hogy ezek
időbeli egymásutániságával foglalkoznék. Mátyássy, aki Vicsayt is magával vitte,
Pusztakamarásnál érte be a konvojt. A zsidókat a csendőr főhadnagy parancsára
leszállították a szekerekről, a páncélos százados pedig a megbeszélt elismervény
fejében átvette őket, őrzésükről azonban továbbra is a csendőrök gondoskodtak.
Ugyancsak Mátyássy választotta ki a kivégzés helyszínét Bodrogi Ferenc törzsőrmester társaságában (ekkor már velük volt Józsa András főhadnagy, az őrszázad
parancsnoka is), és szintén ő utasította a törzsszázad tíz katonáját, hogy ássanak
két nagyobb méretű gödröt – a tulajdonképpeni tömegsírokat, amelyekbe később
az áldozatokat belelőtték. Józsa főhadnagy parancsára a gödrök kiásásával foglalatoskodókhoz az őrszázadból további tizenöt ember csatlakozott, és kivette a részét a munkából az a négy szovjet hadifogoly is, akik a katonákkal együtt érkeztek. Miután a gödrök elkészültek – ez hajnali kettő körül lehetett – Mátyássy két,
egyenként öt-öt főből álló kivégzőosztagot állított össze. A kivégzések hajnali 4-5
körül értek véget; ekkor Vicsay, Józsa és Mátyássy mindenkit a gödrökhöz rendelt,
és parancsban tiltották meg a jelenlévők számára, hogy a történtekről beszéljenek.
Az esemény utóélete: bírósági tárgyalások Romániában és
Magyarországon
A tömeggyilkosság körülményeinek feltárása mellett a kismonográfia másik fő
témája az események utóélete. Ez részben a források természetéből is adódik:
a különféle vizsgálatok és tárgyalások anyaga nyilvánvalóan nemcsak az elkövetőkre vagy az elkövetés módjára vonatkozóan tartalmaz információkat, hanem
a vizsgálatokat lefolytató szervekre, illetve az ügyet tárgyaló bíróságokra vonatkozóan is. A háború befejezése után az elkövetők két külön országba térhettek haza,
a szerzőnek tehát mindazokkal az eljárásokkal foglalkoznia kellett, amelyek során
Romániában és Magyarországon a háborús vagy népellenes bűnök elkövetésével
208 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
megvádolt személyeket kívánták felelősségre vonni. Kovács emellett arra is kitér,
hogy az említett eljárások célja hogyan változott az idők folyamán.
Mint írja, a tömeggyilkosság helyszíne miatt az események kivizsgálása előbb
Romániában indult el, ahol a nyomozás során több nagysármási lakost is letartóztattak. Először a tordai hadbíróság emelt vádat ellenük, majd 1944. november
21-én váratlanul a román 6. hadsereg nagyszebeni hadbírósága vette át az ügyet.
Ekkor már inkább a magyar csapatokkal való együttműködés került a középpontba, a zsidóellenes kilengésekben való részvétel vádja egyetlen személy ellen sem
merült fel. Meglehetősen lassan haladt az események feltárása is: ahhoz például,
hogy a tömegsírt exhumálhassák, mintegy három hónapot kellett várni. Végül anélkül zárták le az eljárást, hogy bárki ellen is vádat emeltek volna.
A következő eljárás 1945–1946 között zajlott le Kolozsváron. A népügyészség
ekkor már egyszerre vizsgálta a zsidók legyilkolásának és a románok elleni kilengéseknek az ügyét, de a románellenes cselekedetek kivizsgálása ez esetben is
aránytalanul nagyobb hangsúlyt kapott. Atömegmészárlással kapcsolatban csak két
szemtanút hallgattak ki. A tárgyalások elemzése a könyv egyik legerősebb pontja:
Kovács először a népbíróság által tárgyalt kilenc tömegpert veszi sorra, másrészt
arra a következtetésre jut, hogy egyes eljárások – a valódi bűnösök elítélése mellett
– tulajdonképpen a teljes észak-erdélyi magyar közigazgatás és a Horthy-rendszer
elítélését szolgálták.
A nagysármási eseményekkel kapcsolatos következő eljárásra két egymástól
elkülöníthető szakaszban került sor: 1951–1952 között a kolozsvári ügyészség indított nyomozást a történtek kiderítésére, majd 1954–1955 között a bukaresti bíróság vette át az ügyet. Azt leszámítva, hogy ezúttal harminckét egykori csendőrt is
kihallgattak, ugyanazokat a tanúkat és vádlottakat idézték be, mint 1945–1946-ban,
és az ügymenet is megegyezett az előzővel: a nagysármási zsidóság összegyűjtésében részt vevő helyieket szabadlábra helyezték, a románellenes kilengésekkel
megvádoltak viszont továbbra is letartóztatásban maradtak.
Az említett három bíróság tevékenységét vizsgálva Kovács arra a következtetésre jut, hogy míg a nagyszebeni hadbíróság és a kolozsvári népbíróság által
lefolytatott eljárásokban főként az 1940–1944 közötti magyar közigazgatás elítélésének szándéka jutott kifejezésre, az 1951–1954 közötti eljárásban már az
osztályharcos szemléletű ítélkezés dominált (ami ebben az esetben a nagysármási
és a környékbeli magyar földbirtokosok, illetve katolikus egyház szintén magyar
képviselői elleni eljárást jelentette). Ugyanakkor felhívja a figyelmet az ügy egy
másik – egyébként igen furcsa – aspektusára is: kiemeli, hogy a Nagysármáson és
Pusztakamarás határában végrehajtott háborús bűncselekményeket a három bíróság egyikének sem sikerült rekonstruálnia.
Egészen másként alakult az ügy magyarországi kivizsgálásának története. 1945-
ben az események egyik részvevője feljelentést tett egykori felettesei ellen, ekkor
azonban még csak egyetlen személyt ítéltek el. 1947-ben a budapesti népügyészség
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 209
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
rendelkezése nyomán további nyolc személyt vettek őrizetbe, továbbá perújrafelvételt kezdeményeztek a korábban már elítélt Bodrogi Ferenc ellen, és bevonták
az ügybe Lakatos Géza vezérkari századost. A tíz személy között, akik ellen a budapesti népügyészség 1947. november 29-én emelt vádat, ezúttal ott volt a mészárlás értelmi szerzője, Mátyássy Miklós is (Józsa András elesett a háborúban).
Lakatost felbujtással, Mátyássyt a kivégzés megszervezésével vádolták, Bodrogit
pedig a kivégzés levezényléséért és személyes részvételért állították bíróság elé.
A fennmaradó hét embert a kivégzésben való személyes részvétellel gyanúsították.
A tárgyalás során végül négy embert halálra ítéltek, a többiek csak börtönbüntetést
kaptak. A halálos ítéleteket – köztük a Mátyássy Miklósét is – 1948. május 26-án
reggel hajtották végre. A fejezetet a rendszerváltást követően indított három rehabilitási eljárás zárja.
Kérdések az eseménytörténeti feltáráson túl
Mint láthattuk, A nagysármási zsidók meggyilkolása során Kovács meglehetősen
hosszú időintervallumot tekint át. Azonban ahhoz, hogy jobban megértsük az 1944.
szeptember 16-ról 17-re virradó éjszakának az eseményeit, érdemes talán közelebb
lépni ehhez a nagyívű tablóhoz, és elidőzni néhány apróbb, de nem kevésbé fontos
részletnél. Ilyen részletként három olyan kérdést emelnék ki, amelyek alaposabb
áttekintése vagy végiggondolása segítségünkre lehet a tömeggyilkosságnak mint
eseménynek az értelmezésében. Az első a csendőrökkel kapcsolatos: itt egyrészt az
érdekel, hogy részt vettek-e az észak-erdélyi zsidók gettósításában és deportálásában, másrészt pedig az, hogy Láncz csendőr százados nagysármási tevékenysége
hogyan viszonyul ezekhez a korábbi eseményekhez. A következő a tömegkivégzésben részt vevő katonákat érinti, egészen pontosan pedig arra vonatkozik, hogy
milyen feladatokat láttak el azon a harcoló alakulaton belül, amelynek alárendeltségébe tartoztak. Amint a későbbiekben látni fogjuk, az elkövetők motivációinak
megértése szempontjából ez különösen nagy jelentőséggel bír. Végül harmadik
kérdésnek a megszállás fogalmához, illetve ahhoz van köze, hogy az előbb említett
katonák harctéri tapasztalatai a megszálló vagy a harcoló alakulatok tevékenységével hozhatók-e inkább kapcsolatba. A következőkben ezeket fogom egyenként
áttekinteni.
1. A csendőrök
Mielőtt a csendőrökkel kapcsolatos kérdések megválaszolására rátérnénk, először
azt kell tisztáznunk, hogy egészen pontosan kik is voltak azok a csendőrök, akik
1944 őszén Nagysármásra érkeztek. Kovács zilahi tanzászlóaljként emlegeti az
210 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
alakulatot, azonban a tárgyalt időszakban a szakirodalom szerint Zilahon mindössze egy csendőr tanszázad állomásozott.16 Való igaz, hogy a háború kései szakaszában tudunk egy zilahi csendőrzászlóaljról is, de ezt csak azt követően hozták
létre, hogy a magyar adminisztráció kivonult Észak-Erdélyből. Az említett alakulatot a kiürített területek csendőrőrseinek legénységéből – köztük a zilahi tanszázad
csendőreiből – állították fel, és végleges formájában valószínűleg csak 1944. november végén, december elején került megszervezésre Budapesten.17 A nagysármási zsidók ellen tehát a zilahi tanszázad csendőrei jártak el: a hasonló elnevezésű
csendőrzászlóalj a tárgyalt események idején még nem létezett.
Azt a kérdést, hogy a tanszázad csendőrei részt vettek-e az észak-erdélyi zsidók
gettósításában és deportálásában, Kovács szerint az eddig átnézett levéltári források alapján nem lehet megválaszolni (112‒113.). Sokkal több nem derül ki az idevágó szakirodalomból sem. Randolph Braham különféle munkáiban két Zilahra,
illetve Szilágy megyére vonatkozó utalás található. Ezek közül az első a gettósítás
folyamatához kapcsolódik, amely során az érintett hatóságok úgy próbálták megakadályozni a zsidókkal fenntartott kapcsolatokból adódó korrupciót vagy lazaságot, hogy egy-egy adott megye zsidó lakosainak gettósítását egy másik megyéből
átirányított csendőrökkel végeztették. Désen például egy negyven zilahi csendőrből álló különítmény tevékenykedett.18 A másik utalás a Szilágy vármegyei gettóra
vonatkozik, amelyet a somlyócsehi téglagyárban rendeztek be, és amely a háború
utáni összehasonlítás szerint az élelmezés és a higiéniai feltételek vonatkozásában
a legrosszabbak, a bánásmódot illetően pedig a legkegyetlenebbek közé tartozott.19
Nyilván az előbbiekből sem arról nem tudunk meg többet, hogy a zilahi csendőr
tanszázad emberei részt vettek-e valamelyik vármegyében a zsidók összegyűjtésében, sem az nem derül ki, hogy tudtak-e a somlyócsehi gettóban uralkodó állapotokról, kisebb vagy nagyobb mértékben azonban mindkét információ hozzájárulhat
ahhoz, hogy az olvasók kontextusba helyezhessék a nagysármási eseményeket.
A másik – sokkal fontosabb – kérdés arra vonatkozik, hogy a nagysármási zsidók deportálását vajon Láncz László csendőr százados önhatalmúlag rendelte-e el,
vagy pedig valamely felsőbb hatóság utasítására hajtotta végre. Kovács meglehetősen óvatosan fogalmaz az ügyben: mint írja, az utóbbi feltevés alátámasztására
nem talált semmiféle bizonyítékot, így azt tartja valószínűnek, hogy Láncz csendőr
16 Rektor Béla: A Magyar Királyi Csendőrség oknyomozó története. Cleveland, Ohio: Árpád
Könyvkiadó Vállalat., 1980. 217–218. 17 Sőregi Zoltán: Sőregi Zoltán: Adalékok a Budapest ostromában harcoló csendőralakulatok
történetéhez. Belvedere Meridionale, 2010/5–6.. 42. 48. 18 Braham, Randolph: A népirtás politikája. A Holokaust Magyarországon. Első kötet. 2., bővített és átdolgozott kiadás. Budapest: Belvárosi Könyvkiadó. 1997. 421. (A zilahi csendőrök
részvétele a dési gettósításban valószínűleg azzal is magyarázható, hogy a dési és a zilahi
csendőrosztály ugyanahhoz a csendőrkerülethez tartozott.) 19 Randolph Braham (főszerk.): Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest
– Kolozsvár, 2008, Park Kiadó – Koinónia. 392.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 211
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
százados és beosztottjainak egyéni ügybuzgalma volt az események mozgatórugója. (275.) Ahhoz, hogy e feltételezés érvényességét megvizsgálhassuk, röviden
tekintsük át Arad esetét, ahol a magyarok szintén foganatosítottak zsidóellenes intézkedéseket, miután a honvédség alakulatai elfoglalták a települést.
Az aradi zsidókat szeptember 13-án, a város megszállásának második napján
kötelezték arra, hogy sárga csillagot viseljenek, majd ezt követően gettót jelöltek
ki számukra, és állítólag már a deportálásuk dátumát is kitűzték. Kovács kétségesnek tartja, hogy az adott helyzetben valóban felmerült volna a deportálás lehetősége, különösen hogy a magyar csapatok éppen csak elfoglalták a várost, és nem
is tudták túl sokáig megtartani. Fontos azonban leszögeznünk, hogy az utasítás
az Ungváry Krisztián szerint közismerten szélsőjobboldali Heszlényi József altábornagytól származott. Amennyiben Ungváry megállapítása Heszlényi politikai
nézeteivel kapcsolatban helytálló, feltételezhető, hogy az altábornagy a lehető legkomolyabban gondolta a dolgot.20
Heszlényi kapcsán azt is meg kell említenünk, hogy a magyar királyi honvédség
tisztje volt, és ebben a minőségében – legalábbis eddigi ismereteink szerint – sem
neki, sem az általa irányított hadseregnek nem kellett (volna) részt vennie a zsidók gettósításában vagy deportálásában. Mindez nem mondható el Lánczról, aki
a csendőrség kötelékében szolgált – vagyis abban a testületben, amelynek már eleve is fontos szerepet szántak az észak-erdélyi zsidókérdés megoldásában. A csendőr százados nagysármási tevékenysége azt látszik igazolni, hogy tulajdonképpen
ugyanazokat az intézkedéseket alkalmazta a településen élő zsidók ellen, amelyeket a magyar hatóságok az észak-erdélyi zsidók deportálásakor is alkalmaztak.
Van a csendőr százados viselkedésének egy másik fontos aspektusa is, amelyre Kovács talán nem fektet elég hangsúlyt. Amint a különféle dokumentumokból
kiderül, Láncz nem vett részt a Pusztakamarás mellett végrehajtott tömeges kivégzésen, és a deportálandó zsidókat is csak aláírással hitelesített elismervény ellenében volt hajlandó átadni a katonáknak. Ilyen értelemben tehát bízvást kijelenthető:
a csendőr százados az észak-erdélyi zsidóellenes hatósági gyakorlatot kiterjesztette
ugyan az újonnan elfoglalt területek általa ellenőrzött részére, ennél tovább azonban nem volt hajlandó elmenni. Mindez azt sugallja, hogy Nagysármáson sem önhatalmúlag járt el, hanem parancsot teljesített.
Végezetül nézzük meg a második nagysármási zsidó csoport esetét is. E csoport összeállításakor a csendőr százados már biztosan tudta, mi lett az első csoportbeliek sorsa, így afelől sem lehetett sok kétsége, hogy mi vár az újonnan összeszedettekre. Mint ismeretes, e csoport tagjait a településre érkező, Kovács által nem
azonosított Újházy gyalogsági alezredes – nem számolva az esetleges következményekkel – egyszerűen szabadon engedte. Ezek után joggal merül fel a kérdés,
20 Heszlényi politikai meggyőződéséről lásd: Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, 2005, Osiris Kiadó. 346.
212 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
hogy vajon megtehette volna-e Láncz is ugyanezt. Az egyszerű válasz az lenne,
hogy igen. Ha azonban a csendőr százados valóban fölöttes szerv utasításait hajtotta végre, a zsidók szabadon engedéséhez parancsot kellett volna megtagadnia,
erre pedig – mint a későbbiekben látni fogjuk – az adott korban elég ritkán volt
példa. Mindezek ellenére Láncz viselkedését igen sajátos kettősség jellemzi: míg
Újházyval gondolkodás nélkül vállalta a konfliktust a második csoportbeli zsidók
szabadon bocsátása miatt, egy szóval sem ellenkezett, mikor Mátyássy úgy döntött,
hogy kivégezteti az első csoportba tartozókat.
2. A katonák
Mint ismeretes, a gyilkosságokban közvetlenül érintett katonák a 2. páncéloshadosztály 1.a őrszázadából, illetve 1.b törzsszázadából kerültek ki, e századokat pedig a dél-erdélyi előretörés leállítása után, szeptember 13-án Marosludasról
irányították át Nagysármásra. A szöveget olvasva olybá tűnhet, mintha a tulajdonképpeni harcban részt vevő alegységekről lenne szó, amelyeket mindössze a támadó hadműveletek megszakítását követően rendeltek biztosító feladatok ellátására.
A két század, írja Kovács, „az offenzíva első napjaiban más arcvonalon harcolt”;
a törzsszázad kapcsán pedig – Ravasz István, illetve Mujzer Péter kutatásaira támaszkodva – azt állítja, hogy a 2. felderítőzászlóalj alárendeltségében vett részt
a támadásban.21 A Marosludasról Nagysármásra való visszavonás szerinte „egyben
megmagyarázza azt a tényt is, hogy a téma szempontjából fontos két alakulat miért a mögöttes területen látta el feladatait.” Le kell szögeznünk azonban, hogy az
említett századok rendeltetésük szerint sem tartoztak a harcoló alegységek közé, és
nem is túl valószínű, hogy a támadásban ilyen feladattal vettek volna részt. A törzsszázad közvetlenül a 2. páncéloshadosztály parancsnokságának alárendelve, pontosabban a hadosztály törzsének alárendeltségében működhetett, és feladatait elsősorban az arcvonal mögötti területen, nem pedig a tényleges harcok közepette látta
el. Hasonló a helyzet az 1.a tábori őrszázadot illetően is: ez a 2. páncéloshadosztály
vonatparancsnokságának alárendeltségébe tartozott, és szintén az arcvonal mögött
látott el őrzésvédelmi feladatokat (az ő hatáskörükbe tartozott például a hadifoglyok őrzése, a polgári lakosság elszigetelése a táborozó alakulatoktól, az utánszállítás biztosítása stb.).22 Magyarán: a két század nem azért tartózkodott a páncélos
21 A két századot Kovács tévesen a seregtestként említi. Ezzel szemben a seregtest olyan katonai
magasabb egységek gyűjtőneve, amelyek harcoló csapatokkal, támogató szakcsapatokkal és
ellátó alakulatokkal rendelkeznek, illetve alkalmasak önálló hadműveletek végrehajtására is.
A második világháború idején a magyar honvédség alap seregteste előbb a gyalogdandár, később a könnyűhadosztály, végül pedig a gyaloghadosztály volt. 22 Számvéber Norbert szóbeli közlése. Számvéber úgy véli, hogy a törzsszázad megnevezésében szereplő 1.b. forma leginkább a hadosztálytörzsben dolgozó Ib (felderítő és elhárító) 2.
vezérkari tiszt beosztására emlékeztet (elképzelhető, hogy ez lehetett Mátyássy Miklós valódi
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 213
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
hadosztály mögöttes területén, mert a támadás leállítását követően erre kaptak parancsot, hanem azért, mert feladataik ellátása érdekében eleve is az arcvonal mögött kellett tartózkodniuk.
3. A megszállás
Kovács azt is több rendben hangsúlyozza, hogy az offenzíva következtében, amelyet a magyar és német erők 1944. szeptemberében Erdély területén indítottak,
Nagysármás megközelítőleg öt hétre magyar megszállás alá került – sőt, a megszállás kifejezés a kismonográfia címében is szerepel. Mint írja, „Ez idő alatt történt
a nagysármási tömeggyilkosság, mely módszereit tekintve a megszállt Szovjetunióban elkövetett tömeges zsidókivégzések sorába illeszkedik.” (8.) A fogalomhasználatot az 5. számú lábjegyzetben azzal indokolja, hogy a magyar hadvezetés
a területfoglalásra nem hódításként, hanem stratégiai célú megszállásként tekintett.
Mindez önmagában nem lenne probléma, azonban a kifejezést a Szovjetunió vonatkozásában is használja, némileg összemosva ezzel a mezőségi településen kialakult helyzetet a német hadsereg által elfoglalt szovjet területeken uralkodó állapotokkal.23 Bár a két megszállás számos aspektusában eltér egymástól, itt elég csak
annyit kiemelni, hogy míg a Szovjetunióban tevékenykedő megszálló hatóságok
– és ezek részeként a magyar megszálló alakulatok – feladata a szállítási útvonalak,
vasutak, hidak, objektumok biztosítása volt, illetve különféle közigazgatási feladatokat láttak el és kisebb összecsapásokban vettek részt, a Nagysármásra települt
katonák még Kovács szerint is kívül álltak a település mindennapi életén.24 A magyar (állam)hatalmat szintén nem ők, hanem a csendőrök gyakorolták, akiknek
a hatáskörébe a honvédtiszteknek nem volt joga beleszólni. (115.) A nagysármási
magyar katonai megszállás kapcsán tehát – ha már a szerző ezt a kifejezést választotta az offenzíva következtében beállt állapotok leírására – szerencsés lett volna
tisztázni ezeket a különbségeket.
A megszállás, ezen belül pedig a magyar megszálló csapatok Szovjetunió-beli
tevékenysége a nagysármási ügyben közvetlenül érintett katonák háborús tapasztalatai kapcsán is felmerül. Kovács úgy véli, hogy a tömeggyilkosság megszervezése és levezénylése az említett katonák korábbi háborús brutalizálódásából25
beosztása). Ugyanakkor valószínűtlennek tartja, hogy a 2. vezérkari tisztnek saját törzsszázada
lett volna. 23 Az idézett mondatban megfogalmazott állítás érvényességét természetesen nem kívánom
megkérdőjelezni, csupán a kifejezés reflektálatlan használatára szeretném felhívni a figyelmet. 24 A megszálló hatóságok feladataira vonatkozóan lásd Ungváry: Magyar megszálló… 19. 25 A brutalizálódás fogalmának használata a szakirodalomban sem teljesen egyértelmű. Maga
a brutalizálódás tézise George Mosse-tól származik, és arra vonatkozik, hogy a világháború
során okozott és elszenvedett erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, és így
az erőszak terjedéséhez a hétköznapi életben, majd a két világháború közötti politika egyik
fő jellegzetességévé vált. (Vö. Balogh László Levente: Az erőszak laboratóriuma Az első
214 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
fakadt. (8.) Magát a fogalmat pontosabban nem határozza meg: ehelyett egyrészt
azt hangsúlyozza, hogy a katonák keleti hadműveleti területen szerzett tapasztalatai és a nagysármási események között közvetlen összefüggés van, másrészt pedig
e tapasztalatokat szinte kizárólag a magyar megszálló csapatok tevékenysége felől próbálja értelmezni. Azt ugyan leszögezi, hogy a nagysármási ügyben érintett
honvédek – két embert leszámítva – frontszolgálaton voltak, így tehát nem igazán volt közük a magyar megszálló csapatokhoz, de úgy véli, a nekik felrótt bűncselekmények (szovjet partizánok/hadifoglyok kivégzése, feltételezett partizánok
elleni fizikai erőszak) jól integrálhatóak a megszállás eseménytörténetébe. (21.)
Kovács abban valóban nem téved, hogy időnként a harcoló alakulatok (vagy ezek
alegységei) is részt vettek partizánellenes akciókban, illetve végeztek ki civileket,
azonban ebben az esetben is úgy van igaza, hogy tulajdonképpen nincs. A megszálló és a harcoló alakulatok ilyen irányú tevékenységének összehasonlítása nyilván
szétfeszítené a jelen kritika kereteit: legyen elég annyit leszögezni, hogy harcoló
csapatokban szolgáló katonák tapasztalatait szerencsésebb lett volna a harcoló csapatok története felől megközelíteni, még akkor is, ha a téma szempontjából releváns szakirodalom mindeddig inkább a magyar megszálló erők tevékenységére
koncentrált. A kutatások hiánya miatt ez nyilvánvalóan nem könnyű feladat, de
éppenséggel nem is lehetetlen. Ungváry Krisztián például a magyar honvédség második világháborús szerepléséről szóló könyvében több oldalon át foglalkozik a keleti fronton vívott háború jellegzetességeivel, és többek között arról is ír, hogy ezen
a hadszíntéren a hadifoglyok kivégzését a német, illetve a magyar csapatok nem
feltétlenül érezték bűncselekménynek (bár a magyar csapatoknál viszonylag ritkán
került sor ilyesmire). Az utóbbi megállapítást történetesen harcoló alakulatról szóló példával támasztja alá (hangsúlyozva, hogy a hadifoglyok tömeges kivégzése
a nyugati fronton meglehetősen ritkán fordult elő, az első világháborúban pedig
egyenesen hadbírósági eljárást vont volna maga után).26 Hasonlóképpen kitér a 2.
hadsereg mögöttes területein folytatott partizánvadászatokra is, és azt is megemlíti,
világháború erőszak-tapasztalatáról. In Pabis Eszter (szerk.) Az erőszak reprezentációi. Debrecen, 2015, Debreceni Egyetemi Kiadó. 62.) Ugyanakkor az is gyakran előfordul, hogy magának az erőszak-tapasztalatnak a leírására használják a brutalizáció kifejezést. A Stéphane
Audoin-Rouzeau – Annette Becker szerzőpáros azt a folyamatot írja le brutalizálódásként,
amely során az első világháború idején megtapasztalt, korábban soha nem látott erőszak meglepő könnyedséggel integrálódott a katonák és (civilek) mindennapjaiba, olyannyira, hogy
végül maguk is felvállalták, hozzájárulva, hogy banalizálódjék. Stéphane Audoin-Rouzeau
– Annette Becker: 1914 – 1918. Az újraírt háború. Budapest, 2006, L’Harmattan – Atelier. 38. 26 Ungváry: A magyar honvédség… 83–84. Szolgáljon Kovács mentségére, hogy a Donnál harcoló 23/II. zászlóalj parancsnokának példája, aki azért végeztetett ki hadifoglyokat, mert nem
tudott embereket nélkülözni, hogy hátrakísértesse őket, Ungvárynál is A német megszállási
politika és a magyar megszállók című fejezetben szerepel. Mindehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy a második világháború során magyar csapatok meglehetősen ritkán végeztek ki
hadifoglyokat.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 215
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
hogy a hadsereg által ellenőrzött területen időnként mindenféle jogi eljárás nélkül
végeztek ki gyanús munkaszolgálatosokat és helyi lakosokat.27 (A partizánok elleni harc inkább az elfoglalt területeken működő megszálló alakulatok jellegzetes
tevékenységének számított). Végül nagyon röviden érinti az 1944-ben mozgósított magyar 1. hadsereg és a mai Ukrajna területén élő civilek viszonyát is, bár
ez esetben inkább csak azoknak a rendelkezéseknek az ismertetésére szorítkozik,
amelyeket a magyarok közvetlenül a frontra érkezésüket követően adtak ki.28 Az 1.
hadsereg kapcsán egyébként maga Kovács is említést tesz egy igen fontos tényről:
mint írja, Lakatos Géza vezérkari százados 1944-ben, a galíciai harcok idején állandó összeköttetésben állt a Nyugat-Ukrajnában tevékenykedő ukrán nacionalista
partizánokkal. Úgy véli, ennek tulajdonítható, hogy a hadosztály zökkenőmentesen
tudott hadianyagot szállítani a hadműveleti területen. (66.) A szerző bővebben nem
foglalkozik a kérdéssel, azonban az említett partizánok kapcsán ismeretes, hogy
már 1943 végétől kezdődően különféle semlegességi vagy együttműködési megállapodásokat kötöttek a németekkel és a magyarokkal, mint ahogy az is, hogy
e megállapodások jelentősen befolyásolták azt a viszonyt, ami a Galíciában harcoló magyar alakulatok katonái és a helyi civilek között kialakult.29
A fentiek fényében kijelenthető tehát, hogy éppenséggel a harcoló alakulatok
felől is körül lehetett volna járni a nagysármási ügyben érintett katonák harctéri
tapasztalatait, nyilván leszámítva azt a két embert, akik valóban a megszálló erők
kötelékében kerültek a németek által elfoglalt szovjet területekre. Ha még tovább
megyünk, az elemzés során az egy-egy alakulat hátsó területein tevékenykedő alegységek embereit is el lehetett volna különíteni az első vonalbeliektől, vagyis
azoktól, akik a tulajdonképpeni harcot vívták az ellenséggel. Mindez üres szőrszálhasogatásnak tűnhet, azonban – amint látni fogjuk – a harctéri tapasztalat megértése szempontjából korántsem mindegy, hogy egy katona milyen körülmények
között, milyen indíttatásból vett részt civilek, hadifoglyok, esetleg saját bajtársainak a kivégzésében (vagy rendelte el azt). Ugyanakkor le kell szögeznünk: némileg
igazságtalan lenne elvárni Kovács Szabolcstól, hogy eligazodjon ezekben a kérdésekben, amelyekkel mindeddig a magyar hadtörténetírás is csak szórványosan
foglalkozott.
27 Uo. 90. 28 Uo. 265 29 Egészen pontosan az UPA, azaz az Ukrán Felkelő Hadsereg embereiről van szó. Bővebben
lásd: Sipos Péter (főszerk.) – Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban. Lexikon A-Zs. Budapest, 1997, Petit Real Könyvkiadó. 458–459. Az UPA és a magyar
alakulatok közötti egyik megállapodás civilekre vonatkozó részével kapcsolatban lásd: Farkas
Ferenc: Tatárhágó visszanéz. Buenos Aires, 1952, Kárpát Kiadó. 57.
216 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
Az elmélet szerepe, avagy az értelmezés lehetőségei
Kovács kismonográfiájának fontos jellegzetessége, hogy főként az eseménytörténeti feltárásra koncentrál, és ennek megfelelően nem szentel túl sok teret annak,
hogy a nagysármási esetet mint háború idején elkövetett tömeggyilkosságot tágabb
kontextusba helyezze, vagy hogy esetleg megpróbálja valamilyen módon interpretálni azt. Míg az előzményeket és az esemény utóéletét meglehetősen részletesen
tárgyalja, magának az eseménynek az értelmezése abban merül ki, hogy rámutat: a végrehajtás módozatainak hasonlósága miatt a nagysármási ügy leginkább
a keleti fronton elkövetett tömeges zsidókivégzésekkel rokonítható. Valamelyest
hasonlóképpen jár el a tömeggyilkosságban érintett katonákat illetően is: beéri an –
nyival, hogy a kivégzés során tanúsított viselkedésüket kategorizálja, illetve felveti a felelősség kérdését – azaz felrója a résztvevőknek, hogy nem tagadták meg
a kivégzések végrehajtására vonatkozó parancsot, bár minden valószínűség szerint
tisztában voltak annak törvénytelen voltával. (274.)
Ezzel szemben a nemzetközi szakirodalom jóval részletesebben foglalkozik azzal, hogy a második világháború során a holokausztban részt vevő katonák, rendőrök és civilek egy része miért vált gyilkossá, egy kis részük pedig miért nem.
Christopher R. Browning magyarul is olvasható Átlagemberek című könyvében
a 101. rendőrzászlóalj tevékenysége kapcsán egy teljes fejezetet szentel mindazoknak a magyarázatoknak, amelyek az elkövetők viselkedésének értelmezésére dolgoztak ki. A magyar változatban ezen kívül további két hasonló témájú fejezet is
szerepel, amelyekkel a szerző a könyv időnkénti újrakiadása alkalmából egészítette
ki az eredeti szöveget. Ezek közül az első Browningnak a Daniel Jonah Goldhagennel kialakult polémiájára30 reflektál, a második pedig mindazokat a témába vágó
munkákat igyekszik összefoglalni, amelyek az Átlagemberek első kiadását követő
huszonöt évben jelentek meg.31 E kritikának nyilván nem célja az említett fejezetekben tárgyalt értelmezések újbóli összefoglalása, ugyanakkor azonban talán nem
teljesen érdektelen felvillantani, hogy a szakirodalomban fellelhető magyarázatok
miként segíthetnek a nagysármási eset értelmezésében. A következőkben tehát
egyrészt arra teszek kísérletet, hogy a Kovács által feldolgozott tömeggyilkosságot
tágabb kontextusba helyezzem, másrészt pedig néhány olyan értelmezést tekintek
át, amely arra keresi a választ, hogyan válik az átlagember elkövetővé (vagy vesz
részt bármi egyéb módon atrocitások elkövetésében).
30 Goldhagen Hitler’s Willing Executioners című munkájában részben ugyanazokra a forrásokra támaszkodik, mint Browning, azonban a két szerző által kidolgozott értelmezések több
szempontból is eltérnek egymástól. Daniel Jonah Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners
– Ordinary Germans and the Holocaust [Hitler készséges hóhérai – az átlag németek és a Holocaust]. New York, 1996, Alfred A. Knopf. 31 Az Átlagemberek, az Utószó és a Huszonöt évvel később című fejezedekről van szó. Browning: i. m. 135–245.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 217
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
1. Atrocitások
Szinte közhelyszámba megy a megállapítás, hogy a háborúk során mindig is előfordultak atrocitások, amelyeknek civilek vagy magukat megadó katonák egyaránt
áldozatul eshettek. A hadtörténetírás szerint az ilyen esetek sokkal gyakoribbnak
számítottak, mint gondolnánk. Richard Holmes úgy véli, hogy amennyiben egy
katona csak akkor szüntette be a harcot, mikor az ellenség már a kézifegyverek
tűztávolságán belülre ért, mindössze ötven százalék esélye maradt a túlélésre. Ilyen
esetekben a megadás nem feltétlenül garantálta az életben maradást: könnyen előfordulhatott, hogy a támadók egyszerűen lelőtték a támadás hevében, de akkor sem
volt feltétlenül jobb a helyzet, ha megpróbálta meghúzni magát, míg elcsitult körülötte a közdelem. Ez utóbbi esetben még mindig áldozatául eshetett egy-egy olyan
egységnek, amely a maradék ellenállás felszámolását kapta feladatául, és amelynek tagjai nem mindig várták meg, hogy kiderüljön, vajon a felfedezett ellenség
a fogságot választja-e vagy inkább felveszi velük a harcot.32 Ha a háborúval járó
brutalizálódáshoz – az erőszak alkalmazásának megszokottá válásához – mélyen
beágyazódott negatív faji sztereotípiák is társultak, a küzdő felek a szokásosnál is
gyakrabban szegték meg az egyébként is meglehetősen törékeny háborús konvenciókat. Különösen igaz volt ez a németek kelet-európai „megsemmisítő” háborújára vagy a „zsidók ellen” folytatott háborúra, ahol nemcsak katonák, de civilek is
igen nagy számban váltak áldozattá.33
Annak érdekében, hogy a nagysármási esetet elhelyezhessük a háborús erőszak tágabb kontextusában, a különféle atrocitásokat jellegzetességeik alapján öt
kategóriába soroltam. Ehhez két, egyenként két-két kategóriás felosztást vettem
figyelembe. Egyik Browning korábban idézett munkájából, a másik pedig Ungváry
Krisztiánnak a megszálló csapatokról írt monográfiájából származik. Mivel a két
felosztás között volt némi átfedés, illetve mert egyik sem szolgált magyarázattal bizonyos atrocitásokra, amelyeket magyar katonák is elkövettek, az előbbieket John
Horne és Alan Kramer idevágó kutatásaira támaszkodva egy további kategóriával
egészítettem ki. Ennek eredményeként a háborús atrocitások következő típusait
különítettem el:
1. Olyan – civilek ellen irányuló – atrocitások, amelyekre azért került sor, mert
katonák azt hitték, hogy az érintett civilek tüzet nyitottak rájuk, illetve mert a feltételezett támadás következtében pánik tört ki köztük. John Horne és Alan Kramer
32 Richard Holmes: Acts of War. The Behaviour of Men in Battle [Háborús cselekmények. Katonák viselkedése a harcban]. London, 2004, Cassel Military Paperbacks. 381–382. (Holmes
a magukat az utolós pillanatban megadó katonák kapcsán Ernst Jüngert idézi, aki szerint egy
támadásban részt vevő gyalogos az utolsó roham alatt nem feltétlenül tudja megváltoztatni azt
a lelkiállapotot, amelybe a támadás során kerül, márpedig ebben a lelkiállapotban az ember
ölni akar, nem pedig foglyokat ejteni). 33 Browning: i. m. 136.
218 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
az első világháború idején a németek által elkövetett atrocitásokat vizsgálta meg:
mint írják, az általuk áttekintett esetek 65%-ában az elkövetők valóban úgy gondolták, hogy a civilek, akik később áldozatokká váltak, támadást intéztek ellenük,
pontosabban orvlövészekként rájuk lőttek.34 Az esetek 22 százalékában az is egyértelműen kimutatható volt, hogy a katonák között pánik tört ki, aminek eredményeként sokan elveszítették a fejüket, és már-már hisztérikus módon nyilvánultak
meg. Természetesen a civilek elleni erőszakot a vélt orvtámadásokon kívül egyéb
okok is kiválthatták, azonban a pánik ilyenkor is jelentős szerepet játszott a helyzet
eldurvulásában.35
2. Olyan atrocitások, amelyekre részben egyfajta „harctéri őrület” vagy „harctéri őrjöngés” következményeként került sor (Browning). Ezeket többnyire erőszakhoz szokott, emberi életek kioltásába belefásult, bajtársaik elvesztése miatt
elkeseredett katonák követték el, akik az általuk megélt szörnyűségekért akartak
bosszút állni az ellenségen.36 Bár előfordult, hogy egyes alakulatok vagy hadseregek vezetése elnézte, esetenként pedig bátorította is az efféle magatartást, az ilyen
atrocitások általában nem képezték a bevett gyakorlat részét; sokkal inkább a katonai fegyelem pillanatnyi felbomlásáról tanúskodtak.
3. Olyan atrocitások, amelyeket egyéni döntés alapján követtek el (Ungváry).
Amennyiben ezek egy-egy parancsnokhoz kötődtek, viszonylag sok áldozatot is
érinthettek. Ungváry szerint olyan tevékenységek tartoznak ide, mint például a rablás, gyanús civilek lelövöldözése hadműveleti övezetben, nemi erőszak, a lakosság
megsarcolása, gyújtogatások. Az ilyen jellegű cselekedetek mindig is a háborúk
kísérőjelenségei voltak.37
4. Olyan atrocitások, amelyeknek egy adott kormányzat politikájához van közük (Browning), vagy – más megfogalmazásban – a hadviselő felek hadicéljaiból
következnek (Ungváry). Amint Browning írja, a politikailag elhatározott atrocitásokat végrehajtó német rendőrök és katonák nem dühből, hanem az európai
zsidóság szisztematikus legyilkolását célul kitűző náci politika végrehajtóiként
követték el a maguk tömeggyilkosságait.38 A különböző háborúkban megfogalmazott hadicélok felől közelítve Ungváry is hasonló következtetésre jut: ő úgy véli,
34 Lásd John Horne, Alan Kramer: German atrocities 1914. A history of denial [Német atrocitások 1914. Egy tagadás története]. New Haven – London, 2001, Yale University Press. 75.
Horne és Kramer egészen pontosan úgy fogalmaz, hogy a katonák vagy komolyan ezt hitték,
vagy pedig azért hivatkoztak erre, hogy a civilek elleni erőszak valódi okait – a hadműveletek
kudarca miatt érzett frusztrációt és az elszenvedett veszteségek miatti dühöt – elfedjék. Mivel
az utóbbi okok nagyrészt egybeesnek azzal, amit Browning harctéri őrületnek nevez, a frusztráció kiváltotta vagy dühből elkövetett atrocitásokat – a két idézett szerzővel ellentétben – külön kategóriaként tárgyalom. 35 Uo. 36 Browning: i. m. 137. 37 Ungváry: Magyar megszálló… 438. 38 Browning: i. m. 137
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 219
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
hogy a második világháborút megelőzően egy-egy ország általában egy terület elfoglalásáért vagy a lakosság hódoltatásáért indított háborút. Ezzel szemben a náci
Németország bizonyos származás alapján kijelölt társadalmi csoportok megsemmisítését tűzte ki célul. A németek hasonló magatartást tanúsítottak a Szovjetunió
nem zsidó lakosaival szemben is, bár az utóbbiak esetében 1941 után már nem
jártak el olyan következetesen, mint például a zsidók esetében.39 Browning úgy
véli, hogy az általa vizsgált rendőrzászlóalj emberei számára a kivégzések megkezdését követően szintén megszokottá válhattak a tevékenységükkel járó szörnyűségek, azonban ez esetben a brutalizáció nem előzménye, hanem következménye
volt a rendőrök viselkedésének (az érintettek ugyanis korábban nem is vettek részt
harccselekményekben).40
Érdemes megnézni, mennyire illeszthetők be a magyar csapatok által elkövetett különféle atrocitások a fenti kategóriákba. Azok a mészárlások, amelyekre az
észak-erdélyi bevonulás során került sor (ilyen a szilágyippi és az ördögkúti eset),
egyértelműen az első kategóriába tartoznak.41 A második kategóriába a hadifoglyok vagy a fegyveresen elfogott civilek indulatból történő kivégzését sorolhatjuk,
a kategória azonban nem foglalja magába az olyan eseteket, mint például a Mátyássy által 1941-ben levezényelt kivégzés, amely során 18 vagy 20 személyt lőttek
agyon. Mivel ezt a kivégzést nem indulat motiválta, hanem felsőbb parancsra hajtották végre, az esetet a harmadik kategóriába tartozónak kell tekintenünk. A nagysármási tömeggyilkosság besorolását illetően valamelyest bonyolultabb a helyzet:
itt teljesen egyértelmű, hogy a mezőségi település zsidó lakosai származásuk miatt
váltak áldozattá, ugyanakkor kivégzésük mégsem igazán sorolható a negyedik kategóriába, a politikailag elhatározott atrocitások közé. Mégpedig azért nem, mert
az akkori Magyarországon a zsidók ilyen típusú megsemmisítését előirányozó rendelkezés nem volt érvényben.42 A tömegkivégzést elrendelő tisztek maguk is tisztában voltak azzal, hogy törvénytelenül járnak el, és a tény, hogy a későbbiekben
(legalábbis formálisan) kísérlet történt az eset kivizsgálására, szintén ezt igazolja.
39 Ungváry: Magyar megszálló… 438. 40 Browning: i. m. 138. 41 Bővebben lásd: Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk…” Az erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról. Pro Minoritate (2004) Tavasz. 58–77. Amint Illésfalvi írja, a bevonulás
során a csapatok köreiben kialakult feszült hangulat, a különféle rémhírek terjedése és a katonák között kitörő pánik egyaránt közrejátszhattak abban, hogy egyes egységek emberei vétlen
civileket mészároltak le. 42 Mindez természetesen nem menti fel a korabeli magyar hatóságokat a deportálásban való
részvétel alól. A zsidók összeterelése, gettóba zárása és bevagonírozása tulajdonképpen azzal
együtt is része volt a halálukhoz vezető folyamatnak, hogy megölésükre nem Magyarország
területén került sor.
220 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
2. Az elkövetők
Kovács szerint a tömeggyilkosság értelmi szerzői a páncéloshadosztály őr- és
törzsszázadának tisztjei voltak, a mészárlást pedig olyan katonák követték el, akik
közül egyesek a keleti fronton civilek, hadifoglyok és munkaszolgálatosok kivégzésében is részt vettek. Viselkedésük alapján mindazokat, akik valamiféle módon
kapcsolatba kerültek a tömeggyilkosággal, három csoportba sorolja:
1. Voltak, akik szenvtelenül, sőt lelkesedve vettek részt a a kivégzések
végrehajtásában.
2. Mások húzódoztak ugyan, de nem szegültek szembe a kapott paranccsal,
holott tisztában voltak annak törvénytelen jellegével.
3. Egyetlen olyan katona volt a részvevők között, aki a kedvező alkalmat kihasználva elhagyta a helyszínt, és semmilyen módon nem vett részt a gyilkosságok
elkövetésében.43
E három csoport mellett említés történik arról is, hogy az őrszázad parancsnokhelyettese még a helyszínen kijelentette, nem helyes, amit tesznek, az egyik
csendőr tiszthelyettes pedig sajnálta az áldozatokat, és a kivégzések láttán el is
sírta magát. Kovács az említett tiszthelyettest Horváth István törzsőrmesterként
azonosítja, és az említett esetről a következőket írja: „Amennyiben a fenti esemény
valóban megtörtént, egy érdekes képet rajzol Horváth mentalitásáról. Felettesei
parancsának engedelmeskedve levezényelte a nagysármási zsidók összegyűjtését,
ellátta a láger parancsnoki tisztségét és a zsidókat gyakorlatilag a tömegsírokig
kísérte, holott jó eséllyel nem értett egyet az eseménysorral.”44 Mindezek ellenére,
folytatja a szerző, Horváth mégsem szegült szembe a kapott paranccsal.
A Kovács által felvetett kérdésre – hogy adott esetben katonák miért vesznek
részt fegyvertelenek legyilkolásában, illetve hogy miért nem tagadják meg az erre
irányuló utasításokat – a szakirodalomban számos válasz létezik. Ezek egy részét,
mint már volt róla szó, Christopher R. Browning foglalta össze az Átlagemberek
utolsó fejezeteiben. A következőkben mindössze hármat tekintek át az említett
magyarázatok közül. Ezeket szándékosan úgy válogattam össze, hogy mindegyik
alkalmazható legyen a gyilkosságok végrehajtásában részt vállaló katonák viselkedésére is:
a. Az eltávolodás elmélete: eszerint a háború kontextusát nem csupán a harc
által indukált elállatiasodás/brutalizálódás okaként, hanem sokkal általánosabb értelemben kell számításba venni. A háború egy olyan polarizált világot hoz létre
a ’mieink’ és az ellenség között, amelyben az ellenség elembertelenítése rendkívüli
mértékben hozzájárul a gyilkolást könnyebbé tevő lélektani eltávolodáshoz.
43 Kovács: i. m. 274–275. 44 Uo. 168.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 221
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
b. Az önkiválasztódás elmélete: eszerint bizonyos egyének olyan személyiségjegyekkel rendelkeznek, amelyek következtében kivételes helyzetekben akár
szélsőségesen erőszakos cselekedetek elkövetésére is alkalmassá válnak. Ők azok,
akik a helyzet normalizálódását követően – pl. egy háború után – ismét visszatérnek hétköznapi életükbe. Az elmélet egy másik változata szerint e személyiségjegyek sokkal általánosabbak, mint gondolnánk, és bizonyos körülmények között
az emberek többsége képes a legszélsőségesebb erőszakra – így akár emberi életek
kioltására is.
c. A szegmentálódás elmélete: eszerint a bürokratikus létforma elősegíti az elkövetők eltávolodását az áldozatoktól (aki csak listákat állít össze, nem érzi, hogy
tömeggyilkosságban vesz részt). A gyilkolási folyamaton belüli munkamegosztás
lélektanilag könnyítő hatása olyanok esetében is érvényesül, akik a tulajdonképpeni tömegkivégzések során látnak el különböző részfeladatokat, ők maguk azonban
nem ölnek meg senkit.
A felsorolt elméletek mellett számos olyan kutatás létezik, amely nagysármási
mészárláshoz hasonló eseteket dolgoz fel: az ezek során megfogalmazott megállapítások, következtetések szintén számos támponttal szolgálhatnak ahhoz, hogy az
említett tömeggyilkosság részvevőinek motivációit értelmezni tudjuk. Browning
például a 101-es rendőrzászlóalj működésének elemzésekor Kovácshoz hasonlóan
ugyancsak három csoportba sorolja az említett alakulat embereit:
1. A ‘buzgó gyilkosok’ (eager killers) csoportja – ide tartoznak azok, akik nemcsak hozzászoktak a gyilkoláshoz, hanem élvezetüket is lelték benne, és még viccelődni is képesek voltak azon, amit elkövettek.
2. Az ‘alkamazkodók’ (accommodators) csoportja, vagyis azok, akik a gyilkolást visszatetszőnek tartották, és önként sosem vállalkoztak rá, azonban annak érdekében sem tettek semmit, hogy elkerüljék az ilyen jellegű feladatok végrehajtását.
3. Az ‘elkerülők’ (evaders) csoportja: ők vagy eleve visszaléptek, amikor felajánlották számukra ezt a lehetőséget, vagy a későbbiek során kérték, hogy mentsék fel őket a kivégzésekben való közvetlen részvétel alól. Mindazonáltal a kivégzések körüli egyéb részfeladatokat – ilyennek számított a terep biztosítása vagy
a gettók kiürítése – továbbra is elvégezték.45
Úgy tűnik, a gyilkolási folyamaton belüli munkamegosztásnak köszönhetően
olyanok számára sem jelentett problémát, hogy az említett részfeladatokat ellássák,
akik egyébként a nyílt ellenállást választották, mikor fegyvertelen embereket kellett volna kivégezniük. Az egyik – vagy talán egyetlen – ilyen eset a dr. Kraus Hornigé (magyarul Ungváry Krisztián foglalja össze): Hornig a német 306-os rendőrzászlóalj főhadnagyaként nem csupán megtagadta, hogy szakaszával zsidókat
45 Christopher R. Browning: Ordinary Men as Perpetrators: A Reappraisal After Twenty-Five
Years [Átlagemberek mint elkövetők: újraértékelés huszonöt év után]. Sonoma State University, 5 February 2019 Holocaust and Genocide Lecture Series. https://www.youtube.com/
watch?v=aoqsRno-Xzg&t=1673s (Letöltve: 2022.03.14.)
222 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
és szovjet hadifoglyokat lőjön agyon, hanem a parancsnoksága alá tartozókat is
felvilágosította róla, hogy a német katonai törvények szerint ezt nekik sem muszáj
megtenniük.46 A főhadnagy nem állt meg itt: emellett még azzal az SD-tiszttel is
összeveszett, akinek a parancsnoksága alatt az elrendelt kivégzésekre sor került.
Érdekes módon ez nem akadályozta meg abban, hogy embereivel együtt részt vegyen a kivégzések helyszínéül szolgáló terület lezárásában.47
Végezetül térjünk vissza Mátyássy Miklós személyére, illetve arra a magyarázatra, amit a gyilkosságok kapcsán a bíróságnak adott. A páncélos százados viselkedését talán úgy érthetjük meg legjobban, ha Láncz László csendőr századoséval
hasonlítjuk össze. Amint láttuk, a zsidóellenes intézkedéseket illetően Láncz nagyon következetesen csak addig volt hajlandó elmenni, ameddig az erdélyi zsidók
korábbi deportálása során a magyar hatóságok is elmentek. Ő „csak” összeszedte,
illetve csak átadta volna a Nagysármáson összeszedett zsidókat a németeknek, holott tudnia kellett, hogy ezáltal tulajdonképpen megpecsételi a sorsukat. Hasonlóképpen akkor is tudta, hogy döntése milyen következményekkel jár majd, mikor
beleegyezett, hogy Mátyássy gondjaira bízza a deportálandó 126 személyt, ugyanis
pontosan ismerte a százados terveit. A csendőr százados azonban valószínűleg úgy
vélte, hogy míg ő csak részfeladatot lát el, addig nem terheli felelősség a tulajdonképpeni gyilkosságokért. Annak az elismervénynek, amelyet Mátyássy állított
ki számára, részben szintén a gyilkolási folyamaton belüli munkamegosztáshoz,
illetve e munkamegosztás lélektanilag könnyítő hatásához volt köze: egyrészt bizonyította, hogy Láncz elvégezte a feladatát – vagyis összegyűjtötte a nagysármási
zsidókat és útnak is indította őket –, másrészt pedig azt is igazolta, hogy kizárólag csak a feladatát végezte el. Talán még az a kijelentés is megkockáztatható,
hogy Láncz nem értett egyet azzal, amire a katonák készültek: a tény, hogy sem
az átadásnál, sem a kivégzéseknél nem jelent meg, ezt a feltételezést látszik megerősíteni. Távolmaradása azonban nem az együttérző ember, hanem sokkal inkább
a bürokrata gesztusa, és valószínűleg az afölött érzett rosszallásából fakadt, hogy
a katonák a kivégzésekkel el kívántak térni a megszokott forgatókönyvtől.
Mátyássy ebben a vonatkozásban Láncz szöges ellentétének tekinthető: azáltal, hogy utasítást adott a kivégzések végrehajtására, tulajdonképpen megszegte
a magyar törvényeket. Ugyanakkor nem tett mást, csak önként magára vállalta azt
a feladatot, amit meggyőződése szerint a németek így is, úgy is elvégeztek volna:
mondhatni mintegy megelőlegezte a németek végső megoldásának utolsó stációját.
Indoklásul azt hozta fel, hogy hitt a német győzelemben – és, tegyük hozzá, valószínűség szerint a nácik által propagált eszmerendszerben is –, mindez azonban önmagában még nem ad választ arra, hogy a törvényszegés esetleges következményei
46 Hornig esete azért egyedi, mert megtagadta a fegyvertelen személyek kivégzésére vonatkozó
parancsot. 47 A főhadnagy a parancsmegtagadás miatt koncentrációs táborba került. Az eset magyar nyelvű
összefoglalását lásd Ungváry: Magyar megszálló… 256.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 223
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
miért nem bírtak számára semmiféle visszatartó erővel. A szakirodalom alapján
kínálkozik legalább egy lehetséges magyarázat a kérdésre: Mátyássy valószínűleg
azt gondolhatta, hogy megúszhatja a felelősségre vonást. Ezt a feltételezést látszanak igazolni Ungváry Krisztiánnak a megszálló csapatokkal kapcsolatos kutatásai
is: a magyar katonai és politikai vezetés, írja Ungváry, tisztában volt mindazokkal
a szörnyűségekkel, amiket a megszálló csapatok emberei követtek el, azonban az
érintettekben semmiféle aggodalom nem élt amiatt, hogy ezeknek a háborút követően esetleg súlyos következményei is lehetnek majd. Ez az attitűd Szombathelyi
Ferenctől és az ország kormányzójától kezdve az utolsó szakaszvezetőig mindenkire jellemző volt – még azokra a magas beosztású katonákra is, akik 1941 végétől
már egyre inkább kételkedtek a háború megnyerésében.48 Valószínűleg nem lehetett ez másképp a harcoló csapatok körében sem, és feltehetően erre az attitűdre
utalhatott Mátyássy Miklós is, amikor a nagysármási gyilkosságokat a német győzelembe vetett hitével magyarázta. A mezőségi településen összegyűjtott zsidók
tragédiájának egyik oka tehát valószínűleg az lehetett, hogy a mészárlás kiötlője
úgy gondolta: tettéért nem fogják felelősségre vonni.
Összegzés
Nem tudom, követhető-e a Clio Intézet oldalán, hányan tölthették le Kovács Szabolcs könyvét, az eddig megjelent recenziókból viszont az derül ki, hogy mindazokra, akik olvasták, igen nagy hatást gyakorolt. Nyilván ebben a feldolgozott
szörnyű eseménynek is része van. A második világháborút követően az az igény,
hogy az ilyen típusú bűntettekre valamiféle magyarázatot találjanak, új kutatásterületet hívott életre, amelyet angolul perpetrator studies-nak, magyarul pedig
elkövetőkre fókuszáló történetírásnak, esetleg elkövető- vagy tetteskutatásnak szokás nevezni. Ennek az új kutatásterületnek az egyik legfontosabb megállapítása
a német háborús bűnösök felelősségre vonása kapcsán fogalmazódott meg, és a témával foglalkozó kutatók számára ma már közhelyszámba megy. A nürnbergi per
és Adolf Eichmann Jeruzsálemben megtartott tárgyalása nem azt igazolta, hogy
a náci rendszer főemberei vagy kiszolgálói bűnözők, perverzek vagy szadisták
lettek volna, ahogyan korábban sokan gondolták, hanem az derült ki róluk, hogy
többnyire teljesen átlagos emberek voltak. Ezt írta le Hanna Arendt a gonosz banalitásaként,49 és ugyanez a felismerés köszön vissza abból is, hogy Christopher
48 Ungváry: Magyar megszálló… 437. Ungváry szerint mindehhez az is jelentős mértékben hozzájárulhatott, hogy a délvidéki mészárlások tetteseinek ügyében is meglehetősen erélytelenül
indult meg a vizsgálat, pedig ott az áldozatok döntő többsége ráadásul még magyar állampolgár is volt. 49 Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról. Budapest, 2000,
Osiris Kiadó. 278.
224 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
Browning a számos atrocitásért felelős 101-es rendőrzászlóaljról szóló könyvének az Átlagemberek címet adta. Kovács Szabolcs kismonográfiában szintén ilyen
átlagemberek szerepelnek: falubeliek, akik részt vesznek szomszédaik vagy falustársaik összeterelésében, észak-erdélyi csendőrök, akik a gettósítást végrehajtják,
aztán újabb falubeliek, akik ezt tétlenül végignézik, és végül a katonák, akik – bár
máshol születtek – a falubeliek és a csendőrök egy részével azonos nyelvet beszélnek, és feltehetően ugyanúgy átlagos emberek, mint az események többi részvevője. A képet tovább árnyalja, hogy Nagysármást nem kizárólag magyarok, hanem
románok is lakják, akik egy rövid időre szintén áldozattá válnak, hogy aztán 1944
novemberétől újra a magyarok kerüljenek bíróság elé, és nem is feltétlenül csak
azok, akik valóban megérdemelnék. Ebben a korántsem egyszerű történetben kell
eligazodnia Kovácsnak, aki tanúvallomásokat ütköztet, szereplőket azonosít, és
szinte lépésről-lépésre rekonstruálja mindazokat az eseményeket, amelyek a nagysármási zsidók megdöbbentően értelmetlen lemészárlásához vezettek. Hasonlóan
bonyolult a felelősségre vonás folyamata is, amelynek megértéséhez két ország –
Románia és Magyarország – különféle bíróságainak különféle eljárásait tekinti át,
és jó érzékkel azonosítja be azokat a koncepciókat, amelyek egy-egy adott eljárás
menetét meghatározzák. Mindez csak akkor változik meg némiképp, mikor rendvédelem vagy éppenséggel a hadtörténet területére kalandozik a szerző. Jó példa
az utóbbira az elkövetőknek a keleti fronton szerzett tapasztalatait feldolgozó rész:
bár a szövegben áttekintett források egy része is arra utal, hogy a második világháború alatt a magyar harcoló csapatoknál is létezett a civilekkel és partizánokkal (ritkábban pedig a hadifoglyokkal) való bánásmódnak valamiféle gyakorlata,
ami akár még atrocitások elkövetésével is együtt járhatott, Kovács mégis inkább
a megszálló csapatok tevékenysége felől próbálja magyarázni a nagysármási tömeggyilkosság részvevőinek háborús tapasztalatait. Valamelyest hasonló a helyzet
az elkövetők motivációinak értelmezésekor is: e tekintetben a szerző egy meglehetősen egyszerűsítő magyarázattal áll elő (a nagysármási eseményeket szinte
kizárólag a katonák korábbi brutalizálódásából vezeti le). Talán itt különül el leginkább A nagysármási zsidók meggyilkolása az elkövetőkre fókuszáló történetírástól,
amely ennél jóval nagyobb hangsúlyt fektet az ilyen jellegű események árnyaltabb
értelmezésére. Mindezek mellett azonban aligha vitatható, hogy Kovács Szabolcs
kismonográfiája a tavalyi év egyik legfontosabb könyve, és talán azt sem túlzás
kijelenteni, hogy némi továbbgondolással akár még nemzetközi érdeklődésre is
számot tarthat.
Nagysármás: egy el nem rendelt tömeggyilkosság története 225
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
BIBLIOGRÁFIA
Arendt, Hannah: Eichmann Jeruzsálemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról. Budapest, 2000, Osiris Kiadó.
Audoin-Rouzeau, Stéphane – Becker, Annette: 1914 – 1918. Az újraírt háború.
Budapest, 2006, L’Harmattan – Atelier.
Balogh László Levente: Az erőszak laboratóriuma Az első világháború erőszak-tapasztalatáról. In Pabis Eszter (szerk.) Az erőszak reprezentációi. Debrecen,
2015, Debreceni Egyetemi Kiadó. 49–65.
Braham, Randolph: A népirtás politikája. A Holokaust Magyarországon. Első kötet. 2., bővített és átdolgozott kiadás. Budapest, 1997, Belvárosi Könyvkiadó.
Braham, Randolph L.: Román nacionalisták és a holokaust. Kitalált mentőakciók
politikai kiaknázása. Budapest, 1998, Múlt és Jövő Kiadó.
Braham, Randolph (főszerk.): Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest – Kolozsvár, 2008, Park Kiadó – Koinónia.
Browning, Christopher R.: Átlagemberek. A 101-es tartalékos rendőrzászlóalj és
a végső megoldás Lengyelországban. Budapest, 2019, K.U.K Könyv- és Lapkiadó Kft.
Browning, Christopher R.: Ordinary Men as Perpetrators: A Reappraisal After
Twenty-Five Years [Átlagemberek mint elkövetők: újraértékelés huszonöt év
után]. Sonoma State University, 5 February 2019, Holocaust and Genocide
Lecture Series. https://www.youtube.com/watch?v=aoqsRno-Xzg&t=1673s
(Letöltve: 2022.03.14.)
Bucur, Maria: Eroi și victime. România și memoria celor două războaie mondiale
[Hősök és áldozatok. Románia és a két világháború emlékezete] Iași, 2019,
Polirom.
Damó Elemér: Névtelen katonák. A 115. önálló utász század a háború utolsó évében. 1994, Honvéd Hagyományőrző Egyesület.
Deák, István: Introduction. In István Deák, Jan T. Gross, Tony Judt (szerk.): The
Politics of Retribution in Europe. World War II and Its Aftermath. Princeton,
2000, Princeton University Press.
Farkas Ferenc: Tatárhágó visszanéz. Buenos Aires, 1952, Kárpát Kiadó
Goldhagen, Daniel Jonah: Hitler’s Willing Executioners – Ordinary Germans and
the Holocaust [Hitler készséges hóhérai – az átlag németek és a Holocaust].
New York, 1996, Alfred A. Knopf.
Gross, Jan T.: Neighbours. The Destruction of the Jewish Community in Jedwabne,
Poland, 1941. London, 2003, Arrow.
Gyáni Gábor: Helyünk a holokauszt történetírásában. Kommentár (2008) 3. sz.
13–23.
226 Magyarosi Sándor
REGIO 30. évf. (2022) 2. szám 199–226.
Holmes, Richard: Acts of War. The Behaviour of Men in Battle [Háborús cselekmények. Katonák viselkedése a harcban]. London, 2004, Cassel Military
Paperbacks.
Horne, John és Kramer, Alan: German atrocities 1914. A history of denial [Német
atrocitások 1914. Egy tagadás története]. New Haven – London, 2001, Yale
University Press.
Horváth Sz. Ferenc: Magyarok, románok és zsidók sorsa a magyar katonai megszállás alatt. Transindex, 2021.06.24. https://plakatmagany.transindex.ro/
magyarok-romanok-es-zsidok-sorsa-a-magyar-katonai-megszallas-alatt-horvathsz-ferenc/ (Letöltve: 2022. 03. 12.)
Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk…” Az erdélyi bevonulás során történt
atrocitásokról. Pro Minoritate (2004) Tavasz. 58–77.
Iordachi, Constantin és Trencsényi Balázs: A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989–1999). Replika (2000. november) 41–42. sz. 165-194.
Rektor Béla: A Magyar Királyi Csendőrség oknyomozó története. Cleveland, Ohio,
U.S.A. 1980, Árpád Könyvkiadó Vállalat
Sipos Péter (főszerk.) – Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban. Lexikon A-Zs. Budapest, 1997, Petit Real Könyvkiadó.
Smeulers, Alette – Weerdesteijn, Maartje és Holá, Barbora: Perpetrators of International Crimes: Theories, Methods, and Evidence [Nemzetközi bűncselekmények elkövetői: elméletek, módszerek, bizonyítékok]. Oxford, 2019, Oxford
University Press.
Sőregi Zoltán: Adalékok a Budapest ostromában harcoló csendőralakulatok történetéhez. Belvedere Meridionale, 22. évf (2010) 5–6. sz. 42–53.
Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest,
2005, Ozirisz Kiadó.
https://regio.tk.hu/wp-content/uploads/regio-2022-2-10-magyarosi-1992-226.pdf