A idei Jaffa Jazz Fesztivál impozáns névsorában van egy magyar név is:

Tony Lakatos.
Az európai jazzvilágban jól ismerik őt, de Izraelben először lép majd fel, ezért azt gondoltam, hogy egy interjúval bemutatom őt itt az Izraelinfóban. 

Nem emlékszem pontosan, hol hallottam először Tony Lakatost játszani. Az Építők Klubban a Kis Rákfogóval? Vagy a Jazz Konziban egy vizsgakoncerten? De arra emlékszem, hogy az Interbrass koncertjeire már miatta is jártunk minden héten a Marczibányi térre. Később a Pege Quartetre, a Kőszegi Rythm&Brassra, vidéki jazzfesztiválokra is.

Akkor még úgy hívták: Lakatos Tóni.

Azért idézem fel ezeket a helyeket, mert a magyar jazztörténet fontos éveiben, a hetvenes évek végén voltunk kamaszok, Tóni és én is.

Tony Lakatos egy híres cigányprímás dinasztia leszármazottja. Több száz évre, egészen Bihari Jánosig vissza tudja vezetni a családfáját. Ezzel kezdjük a beszélgetést.

Hogy választ egy ilyen családban valaki egy jazzhangszert, egy fúvós hangszert, a szaxofont? Nem volt ez szentségtörés?

Dehogynem! Én is hegedülni kezdtem természetesen, mint mindenki más a családban évszázadokra visszamenőleg. Hatéves koromban kezdtem, és nagyon sokáig hegedültem. Játszottam is gyermekként apám, Lakatos Tóni cigányzenekarában kis tanulóként.

De nem szerettem azt a hangszert igazán. És amikor gyerek voltam, még a hozzáillő zenét sem. Most már imádom a cigányzenét! Messze kellett tőle kerülnöm, hogy igazán felfogjam, hogy tulajdonképpen mi is az, miről szól, és mennyire fantasztikus zene. De akkoriban, gyerekkoromban, nem érdekelt, inkább jazzt hallgattam.

Apám nagyon sokat járt külföldre, elsősorban Németországba, és nagy jazzrajongó volt. Komoly lemezgyűjteményt hozott össze, mindenféle jazzt, Duke Ellingtontól John Coltraine-ig mindent. Én éjjel-nappal ezeket hallgattam. Így ismerkedtem meg a jazz-zel. Cigányzenésznek, hegedűsnek viszont rossz voltam, mert nem szerettem, és ha valaki nem szereti a hangszerét, az hallatszik.

Aztán elkezdtem nyaggatni a szüleimet, hogy vegyenek nekem egy szaxofont. Nagyon tetszett az a hangszín, amiket azokon a lemezeken hallgattam. Először természetesen nemet mondtak, de aztán nagy nehezen rávettem őket. Kaptam egy olcsó csehszlovák hangszert, amit a zálogházban vásároltak. 

Azon kezdtem el szaxofonozni. Szerettem a hangszert. A hegedű mindig nyűg volt, ezen viszont imádtam gyakorolni, napi nyolc-tíz órát le sem tettem. Aztán elkezdtem olyanokkal barátkozni, akik szintén a jazzt szerették. Így alakult meg a Kis Rákfogó. Adtuk egymásnak a felvételeket. Abban az időben ez még nem volt olyan egyszerű. Még kazetta se nagyon volt, csak a nagy szalagos magnók. Másfél éve szaxofonoztam, mikor a Kis Rákfogóval megnyertük a Ki mit tud?-ot. Akkor voltam 18 talán.

A Kis Rákfogó után jött a Zeneakadémia Bartók Konzervatóriumának jazz tanszaka?

A konzi! Igen, mindannyiunkat felvettek automatikusan a Ki mit tud? győzelem után.

Nagyon jó volt a konzi, nagyon sokat tanultam ott, de nem fejeztem be. Annyit játszottam, hogy egyszerűen nem volt időm tanulni. A kor legnagyobb jazzmuzsikusai hívtak a zenekaraikba: Pege Aladár, Kőszegi Imre… Fontosabbnak tartottam, hogy ezekkel az emberekkel játsszam, mint hogy befejezzem a konzit, így inkább ezt az „iskolát” választottam.

Zenész akartam lenni!

Hogy indult a nemzetközi karriered? Emlékszem, a német gitáros, Toto Blanke hívott téged először.

Úgy kezdődött, hogy volt egy pécsi jazzfesztivál. Én akkor a Vukán Gyuri big bandjében játszottam. Amikor mentünk le Pécsre a busszal, akkor fel kellett venni Toto Blankét a reptéren. Én tudtam már pár szót németül, és elkezdtem vele beszélgetni, hogy szegény ne legyen annyira egyedül, aztán leértünk Pécsre, és ő meghallgatta a Vukán Big Bandet. Tetszett neki, ahogy játszottam – elég sok szólóm volt –, és rögtön a koncert után odajött, és meghívott a zenekarába. Azt hittem, az lehetetlen, hogy egy német gitáros csak így első hallásra meghívjon.

El is felejtettem az egészet, aztán pár hét múlva a posta hozott egy nagy paksamétát, tele volt a kottákkal, és volt benne egy turné-terv, hogy ekkor és ekkor, itt és itt kell lennem… Soha nem felejtem el, Lengyelország, a Wroclaw-i Jazz Fesztivál volt az első helyszín. Soha nem játszottunk, soha nem próbáltunk előtte. Átnéztem a kottákat… Megérkeztem délben, és aznap este koncert. Kimentem a színpadra… Ötezer ember volt a nézőtéren, és próba nélkül kellett játszani. Az volt az életem egyik legnagyobb élménye! Soha azelőtt nem zenéltem ennyi ember előtt.

Hamar beleszoktál, hogy egy idegen országban élsz? Mert az első évben, gondolom, jöttél-mentél.

A Toto Blanke zenekarában játszottam, és ő nagyon-nagyon sokat segített nekem. Úgy tekintek rá, mint második apámra. Sajnos már nem él. Nagyon hamar belekerültem az ottani körforgásba, hál’ Istennek. Mindenkivel játszottam.

Az első időkben úgy élted meg, hogy most disszidálni fogsz, vagy visszajártál még? Hogy volt ez hivatalosan?

Én vissza tudtam járni Magyarországra még abban az időben is, a változás előtt, mert Németországban volt egy munkavállalási engedélyem. Nem disszidáltam, de már ott éltem.

Már gyerekkoromban, mikor még a papám zenekarában hegedültem, Münchenben és máshol, én már akkor eldöntöttem, hogy nem akarok Magyarországon élni. Hogy miért? Nem tudom a választ. Pedig akkor még gyermek voltam. 

Amerika?

Amerikában is éltem pár évet, New Yorkban. Ez fontos és hasznos idő volt, mert nagyon sokat tanultam az amerikai zenészektől. Ez még a ’90-es évek legelején volt. Akkor még éltek a régi nagyok, és hallottam őket élőben.

Említetted egy interjúban, hogy eltűnőben van az az erős amerikai vonal, ami a ’70-es években a jazzt jellemezte, amit akkoriban, a 90-es években még hallhattál. Ma már Amerikában is európai jazzt játszanak. Ez egyre erősödik, úgy érzed?

Ma Amerikában is az új generáció zenészei egyre európaibb módon játszanak jazzt. Amikor fiatal voltam, mi arra törekedtünk, hogy úgy játsszunk, mint az amerikaiak, hogy megtanuljuk azt a nyelvezetet, amiben benne van a blues, benne van a gospel és a jazz gyökerei. Európában ez nem volt könnyű dolog, mert mi nem ebbe születtünk bele. De megpróbáltam megtanulni ezt. Évekkel később jöttem rá, hogy már az amerikaiak sem ezt követik, amit én nagyon sajnálatosnak tartok, hiszen így elveszti a lényegét a jazz.

De ez a nyelvezet, amiről beszélünk, akkor még élt, és élőben lehetett tanulni ezektől a hatalmas jazzmuzsikusoktól.

De mégsem maradtál ott… 

’93-ban kaptam a felkérést a Frankfurti Rádió Zenekartól, hogy ha van kedvem, akkor szálljak be hozzájuk. Visszajöttem.

Azt hiszem, hogy ez egész jó választás volt. Nem akartam volna New Yorkban maradni egész életemben. Mindig úgy gondolkoztam, hogy a jazz az nagyon fontos, de azért az embernek van egy élete is, nem csak a jazz.

…és abból a frankfurti felkérésből harminc év lett…

Igen. Harminc évig játszottam a Frankfurt Radio Big Bandben. Most másfél éve hagytam abba az aktív koncertezést náluk. Nem vagyok még nyugdíjas, de adtak egy lehetőséget, hogy kapom a fizetésem addig, amíg nyugdíjba megyek, de nem kell rendszeresen bejárnom. Én éltem ezzel a lehetőséggel, mert óriási szabadságot nyertem vele. Ezért tudok elvállalni ilyen egyhetes munkákat is, mint most a Jaffa Jazz Fesztivál, aminek kapcsán beszélgetünk.

Te játszottál fúziós zenét, contemporary jazzt, és a beboptól az elektronikus jazzig mindenbe beleugrottál egy perc alatt. Sosem volt műfaji problémád?

Hála Istennek nem! Mindegyik műfajt szerettem. Én azt hiszem, erről vagyok híres – ha az vagyok – a zenészek körében, hogy bármilyen stílusba be tudok illeszkedni.

Meghallgattam egy csomó lemezt, amin játszol, és tényleg ez tűnt föl. De mi a te stílusod? Ha te hívsz meg zenészeket, akkor mi az irány?

Ha az utolsó Tony Lakatos lemezeket meghallgatod, azok inkább a contemporary jazz világához közelítő saját kompozíciók, viszont nagyon dominál bennük a blues. Nekem még mindig azok a zenék a gyökereim. Én nem akarok elszakadni ettől, és ha modern zenét is játszom, arra törekszem, hogy az mindig a bluesra épüljön valamilyen formában. Ha az utolsó lemezemet, a Blue Chilit meghallgatod, annak éppen ez a lényege, az az én zeném.

Visszatérnék a magyarországi gyökereidhez. Mikor az öcséddel, Roby Lakatossal, a gipsy jazz és a cigányzene hegedűs sztárjával csináltál egy lemezt, azt mesélted, hogy ő egyből fel tudta venni a te stílusodat, és jazz lett abból, amit együtt játszottatok. Ha megfordulna a helyzet és ő hívna el gipsy swinget vagy cigányzenét játszani, képes lennél rá?

Ó, hát ez nagyon sokszor előfordult már, hogy közreműködtem az ő zenekarában. Gipsy swinget azt egyébként sem olyan nagyon nehéz játszani, bár a szaxofon nem igazán illik bele, mint sound, de azért megoldható. Az igazi cigányzene az már egy kicsit nehezebb szaxofonnal. Van egy régebbi lemezem, „Gipsy Colours” a címe, azon játszik Roby öcsém is, Schneeberger Ferenc is, mint vendég, szóval azon a lemezen megpróbáltam összeilleszteni a jazzt és a cigányzenét. A számok bevezetőinek olyan a hangulata, mintha cigányzene volna, aztán szép lassan átfordul jazzbe az egész. Én nem minden lemezemet tartom igazán jónak, de a Gipsy Colours-t nagyon szeretem.

Mi a következő terved, ami saját projekt lesz?

Most adtam ki az idén két lemezt. Nem akarok új lemezt csinálni. A lemez ma már csak ráfizetés egy zenésznek. De a lemezcégnek is. Senki nem vesz már CD-t, talán egy pár vinylt megvesznek a koncerteken a gyűjtők. Amit ma az emberek hallgatnak, az a digitális oldalak, ahonnan viszont nem jön vissza a lemezkészítés ára. Tehát teljes ráfizetés.

Engem nem kell meggyőznöd, én abszolút élőzene párti vagyok. Jazzt is főleg élőben hallgatok. Például Tony Lakatost a jövő héten a Jaffa Jazz Fesztiválon négy koncerten is! Hogyan jött ez a felkérés?

Amikam Kimelman szaxofonos, a fesztivál alapítója és művészeti vezetője hívott meg a Jaffa Fesztiválra. Nagyon örülök ennek a felkérésnek!

Elmondta rögtön a koncepciót is?

Igen, a Jaffa Jazz tradíciója, hogy minden meghívottnak, aki játszik a fesztiválon, van egy saját projektje, de részt kell venni a többiek koncertjein is. Én a felkínált témák közül Stan Getz bossa novás korszakát választottam, mert nagyon szeretem azt a zenei világot. De Amikam Kimelman projektjében például Sonny Rollins és Dexter Gordon lesz a feladat.

A muzsikuskollégákat ismered, akikkel a többi koncerten együtt játszol majd?

Kettőt ismerek. A dán bőgős lányt, Kristin Korbot, és Sorin Zlat román zongoristát is. A többieket sajnos nem.

Nem halálugrás ez? Három nap alatt négy koncert, négy különböző műfaj, ismeretlen zenészekkel.

Abszolút nem. Azt hiszem, hogy azoknak a jazz-zenészeknek, akik ezen a szinten vannak, ez abszolút természetes.

Ahogy elnézem az életművedet, állandóan ilyen projektekben voltál.

Így van. Szinte mást sem csinálok, mint mások zenéjét játszom. Mindig megkapom előtte az anyagot, mint ahogy most is. Kicsit át lehet nézni, aztán lesz egy-két próba ott helyben. Nekem az a tapasztalatom, hogy egy próbával minden megoldható. Egy koncentrált, jó próbával!

Akkor ez izgalmasnak ígérkezik…

…különösen, hogy Izraelben lesz, ahol még sohasem jártam. Már ezért is nagyon izgalmas. Nagyon várom, hogy eljussak ebbe az országba, új kollégákat megismerni, együtt lenni, játszani velük, és egy hétig dolgozni ott.

Azt hinné az ember, hogy aki negyven éve ezt csinálja, az megunja ezt a jövés-menést, és leülne már a saját tervei mellé, de ezek szerint te nem ilyen vagy.

Én örülök neki, hogy még van lehetőségem, hogy utazgassak és játsszak mindenfelé a világon. Nekem ez örömet okoz még. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő.

Az International Jaffa Jazz Festivalról is írtam a részletesen a szukoti fesztivál különkiadásban.
A fesztivál részletes programja itt olvasható! Benne mind a 20 koncert, az a négy is, amelyen Tony Lakatost is hallhatjátok.