Víznagyhatalomból akkumulátor-nagyhatalom
Ehhez képest a sajtóban érdekes számháború folyik a debreceni gyár vízhasználata körül.
A környezethasználati engedélyezés dokumentumai rendre 3 378 m3/nap-os értékben határozzák meg a telephely átlagos vízigényét, a csúcsvízigényt pedig 6 242 m3/nap mennyiségre teszik, és ennek becslések szerint a 70–75%-a tisztított szennyvízzel kiváltható. Való igaz, hogy ez egyáltalán nem jelent extrém terhelést, csakhogy a város honlapján elérhető egy közgyűlési határozat, mely a jövőben épülő akkumulátorgyárnak is otthont adó déli gazdasági övezet ipari parkjának infrastruktúra-fejlesztéséről szól. E szerint a jelenlegi 180 m3/órás víziközmű-kapacitást több ütemben 1 080 m3/órásra fejlesztik, ami messze meghaladja a gyár előbbiekben említett vízigényét, hiszen ez – a mértékegységeket egyeztetve – 25 920 m3/nap ivóvíz biztosításának lehetőségét jelenti.[19] Még izgalmasabb, hogy először felkerült, majd eltűnt a kormányhivatal weboldalára egy Enviro-Expert Kft. által jegyzett szakértői tanulmány, mely a gazdasági övezet fejlesztését végre nem felszalámizva, hanem az igénybevétel összeadódó hatásait kumuláltan, azaz a fentiekben részletezett jogszabályi elveknek megfelelően vizsgálja. A tanulmány megfogalmazása szerint „a déli ipari park (DIP I-II-III.) teljes ivóvízigénye a felfutást követően megrendelői adatszolgáltatás alapján ~1770 m3/h (~42 500 m3/nap), melyet egyenlőtlenségi tényezővel számolva a reális vízigény 40 000-60 000 m3/nap intervallumon belül lesz”.[20] Bár a szakértői tanulmányt hibásnak minősítve levették a kormányhivatal weboldaláról, az abban szereplő számok helyességét mégis megerősíti a debreciner.hu hírportál által felkutatott – és kérésünkre rendelkezésünkre bocsátott – együttműködési megállapodási szerződés, mely a Magyar Állam és Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata között jött létre.[21] A szerződés alapján a város vállalja, hogy a déli gazdasági övezet számára biztosított ivóvíz-kapacitást 1770 m3/órára, vagyis 42 480 m3/napra bővíti. A dokumentumok együttes olvasása alapján kirajzolódik, hogy itt egy három szeletre feldarabolt beruházásról van szó, melynek a megnyugtató, részben szürkevízzel kielégített I. fázisa csupán a kezdet. Mindebből és más gyárak vízigényéből következtetve kijelenthető, hogy hihető az a feltételezés, miszerint a CATL tervezett gyárának szükségletei Debrecen teljes vízigényét – 38 000–40 000 m3/nap – meghaladják. A gyár minden fázisának megvalósítását követően Debrecen vízfelhasználása közelítene a rendelkezésre álló vízbázisok kapacitásához, mivel a vízmű közlése szerint az elméletileg elérhető kapacitás, ami még nem veszélyezteti a vízkészletek utánpótlódását 105 000 m3/nap. (Információink szerint azonban ez az érték ennél kevesebb, mivel ebbe valószínűleg beleszámították az elszennyezett, kármentesítés alatt lévő kutakat, melyeket a korábbiakban említettünk.)
Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy a déli gazdasági övezet nem kizárólagosan az akkumulátor-alkatrészeket gyártó létesítmények számára van fenntartva. Ugyanakkor semmi esetre sem szabad az 1. fázis vízigényét a CATL gyár teljes erőforrásigényének tekinteni. Sajnos a szalámizás gyanúját erősíti, hogy nagyon hasonló iparipark-fejlesztési problémák merültek fel Gödön és Komáromban, ahol utólag kell megoldani az ipari és kommuniális vízigények kielégítését.[22] Fontos lenne tehát választ kapni arra, hogy milyen összefüggés van a tervezett ipari parki fejlesztések és az ide települő gyárak erőforrásigénye között.
Jelenleg, amikor a változó éghajlat egyre szélsőségesebbé, kiszámíthatatlanabbá teszi a csapadékeloszlást, történelmi aszályok sújtják Európát, joggal teszik fel a kérdést helyi lakosok – különösen a süllyedő „hajón” ülő debreceniek –, illetve mezőgazdasági termelők és civil szervezetek, hogy a tervezett iparosítás összesen mennyi vizet igényel, honnan fog származni ez a víz, milyen mértékben teszi ki a klímaváltozás hatásainak az egyébként is szárazodó vidéket. Ez a kérdés nem csupán az akkumulátorgyártókat érinti, hanem a jelen és jövő nemzedékek lehetőségeit is, hiszen, ha a végletekig kiaknázzuk a rendelkezésre álló erőforrásokat, akkor a helyi kis- és középvállalkozások fejlődésének lehetőségei és az élelmiszertermelés biztonsága is kérdésessé válik. Könnyen elképzelhető, hogy fel kell tenni a kérdést: akkumulátorgyártást vagy élelmiszeripart akarunk ezekbe a térségekbe? Különösen Debrecen és Nyíregyháza esetében érdemes erősen fontolóra venni, milyen célokra kötjük le a vízkészleteket.
A zöldmezős beruházás: a zöld mezők elpusztításának eufemizmusa
Összességében tehát igenis fontos lenne elkészíteni a környezeti hatások országos értékelését (SKV-t) és a kumulatív hatásokra figyelemmel is értékelni az egyes beruházások, gyárbővítések környezeti igényeit (KHV). Egy-egy ilyen értékelés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a beruházás megvalósításától a nagy erőforrásigény miatt el kell tekinteni, viszont a telephelyek megválasztásakor igenis alternatívákat kell mutatni a társadalomnak. Vannak olyan területei az országnak, ahol a roppant ipari vízigények is akadálytalanul kielégíthetők, és vannak olyan kritikus régiók, ahol a vízkivétel jelenleg is problémákat okoz, mint amilyen a süllyedő Debrecen és környéke.
A vízkészletek rendelkezésre állása mellett óriási problémát jelent, hogy a nagyobb gyárépítések szinte kivétel nélkül ún. zöldmezős beruházások. Ez azt jelenti, hogy a gyárépítések termőföldeken valósulnak meg. Ez több szempontból is problémát jelent: egyrészt a kiszolgáló infrastruktúra kiépítését újonnan kell biztosítani, vagyis közműhálózatot, utakat kell létesíteni, s ez jellemzően állami forrásokból valósul meg. Ezért is beszélünk külön az ipari park fejlesztéséhez kiépülő vízkapacitásokról és a gyár vízigényéről. Másrészt minden egyes zöldmezős beruházás a biológiailag aktív felületeket csökkenti. Márpedig ezek azok a felületek, ahol a víz beszivárog a talajba, onnan a felszín alá vízbázisaink utánpótlását adva, továbbá az ilyen felületek a nyári napokon a hőhullámokat párolgással mérséklik, otthont adnak mezőgazdasági területeinknek, itt képződik az éltető talaj, és hosszan lehetne még sorolni, miért fontosak az egészséges, élhető környezet szempontjából. A zöldmezős beruházások jellemzően a termőföldek megsemmisítésével járnak.
A rónákon végig tekintve persze úgy tűnhet, hogy egy párszáz hektáros területi igényű gyár létesítése csak csepp a tengerben, azonban a sok kis csepp összeadódik, és mára ott tartunk, hogy a rendszerváltás évéhez viszonyítva duplájára emelkedett az elvesztett termőföldek aránya: 2019-ben már az ország több mint egyötöde valamilyen művelés alól kivett terület volt. Ha ebben az ütemben fogyasztjuk a termőföldjeinket, akkor tíz év alatt átlagosan kb. 5%-os termőföldcsökkenéssel kell számolni, bár az adatok gyorsuló tendenciákat mutatnak. (Fontos azonban megjegyezni, hogy 2020 óta a kivett területekről nincs nyilvánosan elérhető, országos statisztikai adatszolgáltatás).[23] A helyzet megítélését persze nehezíti, hogy a „művelés alól kivett” területek nem csak zöldmezős beruházások, növekvő városok és egyéb okokból lebetonozott biológiailag aktív felületek lehetnek, ezek egy része olyan vízfelület, mint a Balaton és a Fertő, de abban azért biztosak lehetünk, hogy az elmúlt 30 évben tapasztalható jelentős növekedést nem a vizesélőhelyek kiterjedésének változása indokolta, sokkal inkább a városiasodás, iparosodás, infrastruktúra-fejlesztés.
Aggodalomra adhat okot az is, hogy egy olyan dinamikusan fejlődő iparágban, mint az akkumulátorgyártás, rövid idő alatt elavulhatnak az üzemekben alkalmazott technológiák, és ez a gyártás korai leállításához vezethet. Ha egy gyár működése közép- és hosszú távon nem garantálható, akkor különösen megfontolandó a magyar termőföldek feláldozása az üzemek érdekében, hiszen a felhagyott ipari területek így is elég gondot okoznak hazánknak.